Félreértik az AfD sikerét azok, akik most a szász-anhalti „szélsőjobboldali” hatalomátvétel kapcsán posztolják ki félelmeiket és szorongásaikat. Vélemény.
Az elmúlt évtizedben az európai nagypolitika „szélsőjobboldala” komoly szofisztikáción, világszemléleti enyhülésen ment keresztül. Meloni Olaszország Fivérei pártja, Le Pen Nemzeti Tömörülése (RN) napjainkra olyan pártok, amikre a megfelelő ellenfél mellett bármilyen mainstream konzervatív polgár simán leszavazhatna.
Ha Mélenchon jutna be Le Pen mellett jövőre a második fordulóba, a francia polgárok helyében én is az első standnál jelentkeznék a Nemzeti Tömörülés aktivistájának.
Az eggyel elvetemültebb Santiago Abascal Vox-a, vagy az egyébként hanyatló, az infantilis-showman Farage vezette Reform UK pedig még mindig olyan erőcentrumok, amiket egy hipotetikus vagy tényleges kétpártrendszerben a legtöbben joggal részesítenének előnyben a paletta ellentétes pólusához képest – szerencsére mind Spanyolországban, mind Nagy-Britanniában van működő (atlantista-realista) konzervatív párt, és erősödőben vannak.
Az AfD sem kivétel az európai szélsőjobboldal pacifikációja alól
Németországban nem ez a helyzet: Angela Merkel a maga idejében népszerű, évtizedes viszonylatban azonban csaknem felmérhetetlenül romboló örökségét nyögve a CDU haldoklik. Egy ciklus teljesen elhibázott balos-haladó jelzőlámpa kormányzás után Friedrich Merzből sem lett az az energikus, karizmatikus vezető, akire Németország számíthatott volna az AfD-vel szemben (ellentétben mondjuk a még ellenzéki szerepkörben lévő Kemi Badenoch-kal).
Az AfD kelet-németországi bázisát csak erősíti a Nyugattal szembeni lemaradás, az ipar lezüllése, a versenytársadalomhoz való alkalmazkodás hiánya (egyébként a keletnémet városok nagyon szépen megújultak),
és ami talán legfontosabb: a szocialista múltból örökölt szimpátia Oroszországgal és a teljesen ellentétes hozzáállás Auschwitzhoz.
(Utóbbinak megvannak a maga emlékezettörténeti okai. Az NDK-ban a totalitárius rendszer váltotta a nácikat, a „rezsimváltás” és a retorzió pusztán politikai és intézményes jellegű volt, miközben a Nyugaton – demokratikusabb körülmények között – a társadalom maga fordult szembe a saját múltjával, részben azért, mert Adenauer becsatornázta az új rendszerbe a régi náci közigazgatást és szakmai holdudvarokat. Ráadásul az újregyesítés idején a nyugati politikai elit emlékezetpolitikailag máról holnapra lerohanta és bedózerolta a keletet, ahelyett, hogy időt hagyott volna a reflexióra.)
Emellett azonban az AfD sem kivétel az európai szélsőjobboldal pacifikációja alól: noha nem egy atlantista-realista-europér elköteleződést látunk az AfD esetében,
a párt centruma sokkal inkább ült fel a MAGA-féle, euroszkeptikus és egyben pro-Izrael vonatra
(sőt, Alice Weidel maga „konzervatív-libertárius” erőként hivatkozik a pártra, ami szépen jelzi annak a közbölcsességnek a korlátos mivoltát, hogy a populista pártokra szavazók elsősorban több gondoskodást, és kevesebb versenyt szeretnének).
Európa átalakul, a politika izgalmas
Ezzel szemben ami csakugyan aggasztó, hogy egyes régi neonáci kötődések megmaradtak, ami miatt az AfD periódusonként másodrangbeli személyi megújulásokon és botrányokon megy keresztül – nem mintha ez a szavazóit különösebben zavarná.
Ami zavarja őket, az a tűzfal (Brandmauer) politika- és kultúra, amiről úgy érzik – van egy hangyányi igazuk -, hogy antidemokratikus. Le Pen mindenesetre annak idején sokkal konzisztensebben tisztította meg a pártját, beleértve annak a perifériáját, az apja köreitől, a régi neonáciktól, antiszemitáktól és „újjobboldaltól”, mint ahogy azt az AfD vezetősége tette.
Ennek ellenére dominánsan az AfD sem „neonáci” vagy „fasiszta”, hanem a mélyebb európai trendet követve egy realista irányban moderálta magát,
noha ez a moderáció megmaradt a MAGA szintjén, és nem tagozódtak be abba az éledező, européer-civilizacionista blokkba, mint Meloni.
Summa summárum: a „szélsőjobboldal” nem szélsőjobboldal, a nácik nem nácik, csak akkor, ha tényleg azok. Európa átalakul, a politika izgalmas, a politikai paletta színkódja más, mint tíz éve, amikor a Brexit kapcsán a liberális-haladó-szakértő nyilvánosság először felzúdult, hogy most mi lesz, Hannibal ante portas.
A liberális-haladó-szakértő nyilvánosság ez alatt a tíz év alatt nem sokat tanult, miközben a politikai jobboldal leuralta az európai politikát,
részben azért, mert nem liberális-haladó-szakértők, hanem cselekvésre és alkalmazkodásra nyitott – ha gyakran cinikus – stratégák irányítják.
Én a magam részéréről az euroszkeptikus-realista, tehát Európa-reformer blokkra szavaznék egy képzeletbeli európai választásokon, nem az AfD-féle, neonácik és Putyin-apologéták által kompromittálódott vonalra, de utóbbi vonal sem echte „szélsőjobb” – míg a „szélsőbal”, hát az csakugyan szélsőbal. Sőt, rosszabb: a terror legitimációja a rendezett szabadság civilizációja elleni lázadás kontextusában.
Az írás először a szerző oldalán jelent meg. Képünkön az AfD két vezetője, Tino Chrupalla és Alice Weidel, középen Ulrich Siegmund szász-anhalti listavezető. Fotó: HALIL SAGIRKAYA / Anadolu via AFP
Béndek Ábris összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 06:13
2026. május 21. - 11:00
2026. május 13. - 18:00
2025. február 24.
