Az 1873-as krach nemcsak pénzügyi technikai ügy volt, hanem az egész magyar állam működőképességét érintette.
Kövér György történész, egyetemi tanár az 50 perc adásának első felében Szalai Kálmán vendégeként a tiszaeszlári vérvádperről beszélt, míg a beszélgetés második felében pedig már az 1873-as gazdasági krach, a bankrendszer és a Rothschild család szerepe kerül előtérbe, vagyis az a közeg, amelyben a magyar állam egyszerre volt sérülékeny és külső tőkére utalt.
Az 1873-as nagy gazdasági krach Magyarországon
A történész a beszélgetés a második felében időben visszalépett, és a tiszaeszlári ügy mellé odatette a korszak másik nagy feszültségforrását: az 1873-as gazdasági válságot. Kövér György elmondja, hogy ez a kutatása már más típusú forrásokra épült, de ugyanúgy azt vizsgálta, hogyan működött a modernizálódó Magyarország valójában. A kiegyezés utáni években óriási alapítási láz indult el, bankok, vállalatok, pénzügyi konstrukciók jöttek létre, és ezzel együtt a spekuláció is tömegessé vált.
Kövér hangsúlyozza: a spekuláció eredetileg nem erkölcsi kategória, hanem várakozás bizonyos jövőbeli folyamatokra. A baj akkor kezdődött, amikor a növekedésbe vetett hit összeomlott.
Az 1873-as krach nemcsak pénzügyi technikai ügy volt, hanem az egész magyar állam működőképességét érintette.
A tőzsdei zuhanás, a kolerajárvány, a gyenge termés és az adóbevételek csökkenése együtt olyan helyzetet teremtett, amelyben reálissá vált az állam pénzügyi megrendülése.
Hogyan mentette meg a Rothschild család a magyar államot?
Szalai Kálmán külön rákérdez arra, mi húzta ki végül az országot ebből a helyzetből. Kövér válasza egyértelmű: a Rothschild konzorcium. Persze rögtön hozzáteszi, hogy a történet ennél összetettebb, mert nem egyetlen családi döntésről, hanem nemzetközi pénzügyi hálózatról volt szó. A válság nemcsak Magyarországot érintette, Bécsben és Amerikában is súlyos következményei voltak, de a magyar állam számára a külső kölcsön jelentette a túlélés egyetlen esélyét.
Azok a pénzügyi körök, amelyek korábban is finanszírozták az államot, már nem tudtak új segítséget adni, és ekkor lépett be a Rothschildokhoz kötődő nemzetközi konzorcium.
A feltételek kemények voltak, de a hitel végül stabilizálta a helyzetet, és megakadályozta az államcsődöt.
A beszélgetés ezzel finoman, de erősen rámutat arra a történelmi paradoxonra is, hogy miközben a korszakban antiszemita indulatok erősödnek, a modern magyar állam pénzügyi túlélése jelentős részben zsidó hátterű nemzetközi tőkehálózatokhoz kapcsolódik.
Zsidók és arisztokraták a tőkés bankok igazgatóságában
A záró témában Szalai Kálmán azt kérdezi, hogyan alakult ki az a helyzet, hogy a magyar pénzügyi világban ennyi zsidó szereplő jelent meg, miközben a jogegyenlőség is csak nem sokkal korábban vált teljesebbé. Kövér György válaszában lehűti az egyszerű magyarázatokat. Egyrészt hangsúlyozza, hogy a válság nem felekezet szerint válogatott:
a krach nem csak zsidókat érintett, és nem csak ők vettek részt a pénzügyi fellendülésben.
Másrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a korszak bankjai már nemzetközi beágyazottságú intézmények voltak, amelyekhez olyan emberek kellettek, akik mozogni tudtak ebben a közegben.
A zsidó pénzügyi és kereskedőréteg ezért valóban erősen jelen volt, de mellette egy másik fontos csoport is feltűnik: az arisztokrácia. A nagy nevek az igazgatóságokban bizalmat sugároztak, a tőkét vonzották, és ez a két világ gyakran ugyanabban az intézményi térben találkozott. A beszélgetés ezen pontja különösen izgalmas, mert nemcsak gazdaságtörténeti képet ad, hanem megmutatja azt is, hogy a magyar modernizáció társadalmi szövetségei sokkal összetettebbek voltak annál, mint amit az utólagos előítéletek sugallnak.
A teljes adás Kövér Györggyel itt hallgatható meg:
