Bár nem volt költségmentes, az amerikai–izraeli offenzíva már most biztonságosabbá tette a világot. Az elhúzódó háborúról szóló állítások egy olyan kérdés átpolitizálását szolgálják, amelynek kétpárti konszenzuson kellene alapulnia — írja véleménycikkében Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Donald Trump elnök bejelentése, miszerint öt, majd tíz nappal elhalasztja az iráni energetikai létesítmények elleni csapásokat, megkönnyebbülést váltott ki azok körében, akik abban reménykedtek, hogy a lehető leghamarabb véget vet az amerikai–izraeli katonai hadjáratnak. Még nem világos, hogy a hírek szerint zajló tárgyalások az iszlamista rezsimmel — amelyek célja nukleáris programjának leállítása — valódi előrelépést hoznak-e.
Ez utalhat arra, hogy a Fehér Házon belül azok a hangok kerekednek felül, amelyek diplomáciai megállapodást sürgetnek, részben a gazdasági hatások és az üzemanyagárak emelkedése miatti aggodalmak következtében.
De az is lehet — ahogy a 2025 júniusi 12 napos háború előtti döntéseknél és a mostani konfliktus kezdeténél is történt —, hogy Trump még egy utolsó esélyt ad Iránnak arra, hogy engedjen az amerikai követeléseknek, mielőtt még súlyosabb csapások érik az ország megmaradt infrastruktúráját és katonai képességeit.
Mivel nincs jele annak, hogy a Teheránt irányító fanatikusok feladnák a Nyugat elleni folyamatos dzsihádról szóló elvüket, az utóbbi értelmezés tűnik valószínűbbnek. Az a kijelentése, hogy Izrael elégedett lesz az amerikai követelésekkel, valamint az a figyelmeztetése, hogy ha Irán nem teljesíti azokat, „kedvünk szerint tovább bombázunk”, arra utal, hogy nem változtatott a maximális nyomás politikáján.
Irán kérdésének átpolitizálása
Bárhogyan is értelmezzük ezt a fejleményt, a háború előrehaladásáról szóló vitát nagyrészt az elnök politikai ellenfelei és médiabeli támogatóik által terjesztett narratíva határozza meg. Ők azt állítják, hogy az amerikai erőfeszítés már most kudarcot vallott.
Demokrata politikusok, köztük Chris Murphy szenátor, valamint kongresszusi kollégái és a 2028-as elnöki ambíciókat dédelgetők már a bombázások első napjától támadják az adminisztrációt. A hadjáratot illegálisnak, cél nélkülinek és inkompetens módon vezetettnek minősítik. Minden kisebb visszaesést és amerikai veszteséget katasztrófaként állítanak be, amely szerintük elegendő ok nemcsak a csapások azonnali leállítására, hanem az elnök és a műveletben részt vevő tisztviselők felelősségre vonására is.
E kritikusok közül néhány — bár nem mind — elismeri, hogy az Egyesült Államok egy brutális, teokratikus terrorrezsimmel áll szemben, amely tízezrével gyilkolja saját állampolgárait, és 1979-es hatalomra jutása óta háborúban áll Amerikával.
Ennek ellenére nehéz nem azt a benyomást kelteni, hogy azok többsége, akik elhúzódó, „mocsárháborúnak” nevezik a konfliktust — visszhangozva például Saeed Khatibzadeh propagandáját — valójában az amerikai kudarcban érdekeltek.
Ahogy ez már a kezdetektől látszott, a demokraták és új szövetségeseik az antiszemita jobboldalon — élükön Tucker Carlson — komoly politikai tőkét fektettek abba, hogy a hadjárat sikertelen legyen.
A jelenlegi, rendkívül megosztott politikai környezetben minden kérdés zéró összegű játszmává válik — még azok is, amelyeknek kétpárti konszenzuson kellene alapulniuk.
Trump és ellenfelei közti különbség
Ez nem jelenti azt, hogy Trump ne követett volna el hibákat. Kommunikációja gyakran zavaros, provokatív, és sokszor inkább kritikái bosszantását célozza, mint a világos tájékoztatást. Ugyanakkor alapvető szándékai nem rejtettek.
Trump — elődeihez hasonlóan — következetesen hangsúlyozza, hogy Irán nem juthat atomfegyverhez, és ezt minden eszközzel meg kell akadályozni. Emellett — Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök álláspontjával összhangban — azt is többször kifejezte, hogy az iráni rezsim bukása kívánatos lenne.
A különbség az előző adminisztrációkhoz képest abban áll, hogy Trump felismerte: a korábbi tárgyalások kudarcot vallottak.
Barack Obama 2015-ös nukleáris megállapodása legfeljebb halogatás volt — miközben gazdaságilag megerősítette a rezsimet, és lehetővé tette számára terrorhálózatainak finanszírozását.
Kudarc vagy siker?
A jelenlegi vita nem arról szól, hogy meg kell-e állítani Iránt — ebben konszenzus van. A kérdés az, hogy a hadjárat kudarc-e.
A válasz egyértelmű: nem.
Az iráni katonai és nukleáris képességek súlyos károkat szenvedtek. Ez önmagában évekre visszavetette a rezsim képességét arra, hogy destabilizálja a térséget.
Még ha a rezsim nem is bukik meg, már most is jelentősen meggyengült.
Rezsimváltás: realitás vagy illúzió?
A rezsimváltás kívánatos, de nem erőltethető kívülről. Az Egyesült Államok és Izrael nem tudja „ráerőltetni” a változást Iránra — ezt csak az iráni nép viheti véghez.
A katonai kampány azonban megteremtette ennek feltételeit: meggyengítette az elnyomó rendszert, megsemmisítette fegyverei egy részét, és megalázó vereséget mért rá.
Persze a konfliktusnak ára van. Izraelt rakétatámadások érték, amerikai veszteségek is történtek, és az olajárak emelkedése gazdasági hatásokkal jár.
Ezek azonban — Tobin szerint — nem változtatnak azon a tényen, hogy egy veszélyes rezsim jelentősen meggyengült.
A valóság és a propaganda
A pesszimista narratíva — miszerint a háború kudarc — nem a valóságot tükrözi, hanem politikai érdekeket.
Sokan azért ellenzik a hadjáratot, mert attól tartanak, hogy az sikeres lesz — és ezzel erősíti Izrael és az Egyesült Államok biztonságát.
Még ha a háború most véget is érne, az eddig elért eredmények már önmagukban sikernek tekinthetők.
A legjobb esetben a konfliktus egy olyan folyamat kezdete lehet, amely végül az iráni rezsim bukásához vezet. A legrosszabb esetben is egy korlátozott győzelem, amely csökkenti a jövőbeli fenyegetést.
A „kudarc” vagy „mocsárháború” narratívája ezért nemcsak túlzó — hanem politikailag motivált és egyszerűen hamis.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 08:10
2026. január 26. - 12:45
2026. március 1. - 15:40
2026. február 28.
