„Pár percenként lelőttünk egy terroristát” – egy izraeli mesterlövész naplója 3. rész

Az IDF Givati dandárjának mesterlövésze, Tomer őrmester öt hónap alatt több mint két tucat terroristát ölt meg Gázában.

A fiatal férfi veterán mesterlövészként tért vissza Izraelbe, és most elmeséli a történetét (az első rész, amelyben az októberi 7-én Kfar Azáért vívott csatát elevenítette fel, itt, a második rész, ahol pedig a gázai háború első időszakáról mesélt, itt olvasható).

Halálzóna a Shifa Kórháznál

Bementünk egy másik iskolába, körülbelül 500 méterre a Shifa Kórháztól. A kórház előtti területet megtisztították, de tudtuk, hogy a Shifa-ban még mindig sok terrorista van, és valószínűleg túszok is. A haditengerészeti kommandósok akarták megrohamozni. A mi feladatunk az volt, hogy addig biztosítsuk a területet.

Lőállást építettünk és minden rutinná vált: elsötétítettük a szobát, álcáztuk a résnyílást, előkészítettük a távolságmérő kártyát. Étel is volt nálunk, hogy mindig a helyünkön maradhassunk. 500 méternyi terület állt a rendelkezésünkre. Ez egy fontos folyosó volt Shifa felé, és nem engedhettük meg, hogy egyetlen terrorista is átjusson.

És jöttek. Ez is rutinná vált. Robotpilótába kapcsolva láttam a célkeresztben a terroristát, beállítottam amit be kellett, tüzelni kezdtem, és lelőttem. Ennyi volt. Ezen a területen nincsenek civilek, csak terroristák. A parancs az volt, hogy aki belép a szektorba, az halott. És jöttek, egymás után. Lelőttük őket, és az utca tele lett holttestekkel, akik sokszor még mindig a fegyverüket szorongatták. Korábban talán egy terrorista volt naponta, akit lelőttünk, most pedig négyóránként egy. Érzelmek nélkül célba vettem, belélegeztem, kilélegeztem, és meggyőződtem a stabilitásomról. Bumm. A földön feküdt. Kivéve egy alkalmat, amikor az egyik katonám elhibázta, mindet lelőttük.

„Egymás után dőltek el” – egy izraeli mesterlövész naplója 1. rész

A Givati dandár mesterlövésze 5 hónap alatt 27 terroristát likvidált Gázában. Ez az ő története.

Egy reggel, közvetlenül a Shifa-rajtaütés előtt, egy férfi lépett be a zónánkba, és tolt egy másik férfit egy kerekesszékben. Addig minden ember, akit lelőttem, fegyveres terrorista volt. Most két ember lépett a látómezőmbe, és az egyik kerekesszékben ült. Nem tudtam, mit tegyek. Hívtam a századparancsnokot, aki parancsot adott, hogy lőjünk le azt, aki a kerekesszéket tolja. A katonám lőtt, és az ember elesett. Ekkor megláttam, hogy a kerekesszékes férfi elővette a takaró alól a fegyverét. Jelentettem a századparancsnoknak, aki parancsot adott, hogy őt is öljük meg. A katonám habozott. Azt mondtam:

„Add ide!” – lőttem, és ő is elesett.

Azon az éjszakán először kérdeztük meg egymástól: „Várj. Mi van, ha nem terrorista volt?” Parancsot teljesítettünk. Nem mi hoztuk meg a döntést, de mi húztuk meg a ravaszt.

Ekkor kezdtem megőrülni.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Ott feküdtem a matracon, golyóálló mellényben, sisakban és csizmában, és újra és újra lejátszottam a jelenetet a fejemben. „Lőnöm kellett volna, vagy nem kellett volna lőnöm a kerekesszékes férfire?” Végül elaludtam, és izzadtan ébredtem fel.

Másnap reggel, miután visszatértünk a helyünkre, láttunk egy idős férfit, aki bottal járt. Nem lőttünk. Felhívtam a parancsnokot: „Egy idős férfi lépett be a folyosóra. Talán eltévedt?” Ő azt mondta: „Oké, egyelőre ne lőjetek.” Továbbra is célba vettem. Az idős férfi hirtelen odament egy furgonhoz, és felgyújtotta. Hatalmas lángok csaptak fel. Aztán eldobta a botját, és egy sikátorba rohant. Rájöttünk, hogy terrorista volt, akit azért küldtek, hogy megsemmisítse azt a járművet. Talán titkos információkat vagy bizonyítékokat tartalmazott – de már késő volt. Ekkor már eltűnt a szemünk elől. Megmenekült. Ezek egy mesterlövész dilemmái.

„A fejét találtam el” – egy izraeli mesterlövész naplója 2. rész

Néhányan megsebesültek, mások mentálisan összeomlottak. A háború szar.

Százról nullára

Gázába érkezésünk óta először, egy pénteken visszatértünk Izraelbe. A zászlóalj gyülekezőhelyén vita robbant ki arról, hogy hazaengednek-e minket vagy sem. A katonák nem értették, mi a probléma. Hiszen már Izraelben voltunk. Később minden világossá vált: ahányszor hazamentünk, kevesebben tértek vissza. A katonák családtagjai, barátnői és szülei arra ösztönözték őket, hogy maradjanak. Az egyiknek meg kellett látogatnia egy sebesült barátját, a másiknak csak egy kis időre volt szüksége magára. Mindenkinek megvolt a maga története. Végül is a hadsereg emberekből áll, és mindenkire szükségük van, ezért inkább azt akarták, hogy egyáltalán ne menjünk haza.

A viták után úgy döntöttek, hogy az egész zászlóalj hazamehet. Hazatértem egy házba, amely tele volt barátaimmal, akik nem voltak a hadseregben. Zenét hallgattunk, és mindenki sírni kezdett. Az egész nagyon irreálisnak tűnt. Az egész hétvégén otthon hatalmas disszonanciát éreztem: tegnap még 24 órán át teljes felszerelésben voltam, csizmában aludtam, és pihenés közben is éberen figyeltem. Bármelyik pillanatban szükség lehetett rá, hogy nulláról százra kapcsoljak. Bármelyik pillanatban eltalálhatott minket egy páncéltörő rakéta. Ez egy egész hónapig tartott.

És most otthon voltam, zene szólt, és százról nullára kellett átváltanom.

Aznap este elmentem a zsinagógába, de nem voltam hajlandó fegyver nélkül menni. Ott álltam a saját környékemen, és pásztáztam az épületeket, gyenge pontokat keresve, mintha újra a gázai halálzónában lennék.

„Életem legnehezebb csatája” – 150 terroristával végeztek az izraeli elit kommandósok

A Yamam és Gideonim egység tagjai személyesen meséltek a terroristák megállításáért folytatott küzdelmükről.

Hende Olivér

Szinvárra várva

Az elkövetkező néhány hónapban néhány többször voltam Gázába. Gyorsan megszokja az ember Gázát, a látványát, a hangjait és a szagait. A legtöbb művelet rutinná vált (bár még a „rutin” is kissé őrült). Néha felmerült egy-egy különleges küldetés, mint például az az éjszaka, amikor felébresztettek és közölték, hogy Jahja Szinvár megölésére irányuló művelet van tervben.

Sürgős hír érkezett, hogy Szinvár várhatóan a mi helyszínünk közelében fog elhaladni. Az ilyen típusú műveleteket általában a különleges erők végzik, de a Givati felderítő egység volt a legközelebb, ezért a feladatot nekünk osztották. 90 percet kaptunk, hogy felderítést végezzünk az útvonal felett, anélkül, hogy bárki is tudna róla. Az egyik felderítő szakasznak éjszaka alatt kellett beosonnia, elfoglalnia egy stratégiai épületet, és mesterlövészeket kellett keresnie. A csapatom jó hírnévnek örvendett, mert már sokakat likvidáltunk. Mivel a közelben voltunk, beosztottak minket a csapatba.

Éjjellátó-berendezésekkel felszerelkezve indultunk el az éjszaka közepén. Nincs zseblámpa. Nincs beszéd. Az épületet probléma nélkül elfoglaltuk, a környéken senki sem vette észre. A tetőn felállítottuk a mesterlövészállást. Mindennek készen kellett lennie napkelte előtt.

És így is lett. A felderítő egység elfoglalta az épületet, és hajnalhasadtával tökéletes mesterlövészállást állítottunk fel a tetőn. Mikor jelenik meg Szinvár? „Az elkövetkező órákban” – mondták nekünk. „Nem lőhettek csak úgy, még ha fegyveresek is.

De ha Szinvár korához közeli fegyveres férfit láttok, lőjetek rá, még ha el is takarja az arcát. Lehet, hogy álcázza magát.”

Belenéztem a mesterlövész távcsőbe, és fegyveres terroristákat láttam az úton, néhányuk RPG-vel, mások motoron. Mindegyikük egyértelmű célpont volt. De mi Szinvárt vártuk.

Egy bizonyos ponton érkezett a hír, hogy Szinvár nem jön. De mi már ott voltunk. Talán mégiscsak elkapunk néhány terroristát. A parancs engedélyezte a tüzelést – azzal a feltétellel, hogy nem fedjük fel a pozíciónkat.

Attól a pillanattól kezdve szabad volt a vadászat a fegyveres terroristákra.

Körülbelül 500 méterről megláttam egy motoros fegyverest. Belélegeztem, kilélegeztem, és kattintottam. Bumm. A földre zuhant. Újra és újra. Egymás után estek el, soha nem tudták meg, honnan jön a tűz, mi pedig egyenként lőttük le őket.

Hirtelen hangokat hallottunk az alsó emeletekről. Csendet intettünk és összpontosítottunk. Egy férfi és két nő, valószínűleg nem terroristák, csak gyorsan fedezékbe vonultak. Ha megláttak minket és sikítva elmenekülnek, az egész szektor perceken belül tele lett volna terroristákkal. Tizennyolcan voltunk csak egyedül az épületben, és több száz méterre nem volt IDF-erők. A férfi meglátott minket és menekülni kezdett. A századparancsnok és csapata habozás nélkül üldözte. Elfogták a gázai férfit, megbilincselték, bevitték az épületbe, mi pedig visszatértünk a lőállásainkba.

Egy hajszálon múlt a kudarc: így zajlott az izraeli elit kommandósok túszmentő akciója

Újabb részletek láttak napvilágot az izraeli különleges erők gázai túszmentő akciójáról.

Őrületes volt az a nap. Általában naponta egy terroristát lehetett elkapni. Egy „forró” megfigyelés során néhány óránként egyet. Itt viszont néhány percenként egy. Még fényképeket is készítettem a megfigyelési naplóból, hogy elhiggyem, valóban részese voltam egy ilyen eseménynek:

06:56 – N. tüzel, 300 méterre nyugatra, lábat talál el.

06:57 – A parancsnokság századparancsnoka likvidálja a zónán kívüli célpontokat.

07:00 – A. mozgás közben tüzel, két fegyveres férfit likvidál.

07:04 – B. fejlövés – találat.

07:33 – Lövés – találat.

És így ment ez tovább és tovább. Szinvár nem jelent meg, de mi további 12 órát maradtunk. Fegyveresek végtelen áradata érkezett, és folyamatosan hullottak. Több tucatnyian. Én személyesen 12-t lőttem le. A felderítő mesterlövész csapattal dolgoztunk együtt. Mi fedeztük a nyugati részt. Ők fedezték az északit. Ha egy terrorista elmenekült az én szektoromból, ők elkapták. Ha egy fegyveres elmenekült az ő szektorukból az enyémbe, akkor én jöttem. Egy lövés, és a földön volt.

Ez volt a legőrültebb helyzet, amiben valaha részt vettem. Ez volt az a pillanat is, amikor igazán éreztem, hogy valami megváltozott bennem.

Ez a cikk a Ynet oldalán jelent meg eredetileg.

Castel Anna izraeli pszichológus a háborúról: A test nem felejti a traumát

Castel Anna 17 éve él Izraelben, és az októberi események óta feszített tempóban dolgozik, hogy segítse a lakosságot a trauma feldolgozásában. Steiner Zsófia interjúja.