Az IDF Givati dandárjának mesterlövésze, Tomer őrmester öt hónap alatt több mint két tucat terroristát ölt meg Gázában.
A fiatal férfi veterán mesterlövészként tért vissza Izraelbe, és most elmeséli a történetét (az első rész, amelyben az októberi 7-én Kfar Azáért vívott csatát elevenítette fel, itt olvasható).
Felkészülés a gázai csatára
A Kfar Aza-i csata után visszatértünk a zászlóalj gyülekezőhelyére, ahol gyakorlatoztunk, lőttünk, készültünk a városi harcra és fizikai edzéseket végeztünk. Emellett kétségbeesetten próbáltunk javítani a felszerelésünkön. A mesterlövész egység viszi a legtöbb felszerelést a században, de a miénk nem volt elég jó. Így megy ez a zászlóaljakban. Szükségünk volt jobb állványokra, jobb hátizsákokra. Kalibrálnunk kellett a fegyvereket.
Megtettük, amit kellett, ha nem is teljesen a szabályok szerint. Nincs hol kalibrálni a mesterlövész fegyvereket? Semmi gond. Felhívtam az egyik mesterlövész tanfolyam oktatóját. „Kalibrálnom kell, mielőtt bevetésre megyünk” – mondtam neki. „Gyere ide” – válaszolta. Hogyan juthatnék oda? Hogyan? Nem volt szabadságunk, és még a fegyvereket sem vihettük ki a bázisról. Nem volt más választásunk: az egyik srác elhozta a saját kocsiját. Bedobtuk az M24-es mesterlövészpuskákat a csomagtartóba, és elmentünk az Adam gyakorlóbázis lőterére kalibrálni.
Normális körülmények között ilyesmi börtönbe juttathatott volna minket.
De most senki sem tudta, hogy elmentünk, senki sem tudta, hogy lőttünk, és senki sem tudta, hogy visszajöttünk. A legfontosabb az volt, hogy a fegyverek kalibrálva legyenek, mire bevonulunk.
Október vége felé már arról volt szó, hogy bevonulunk Gázába. Az érzelmek vegyesek voltak: volt, aki azt mondta: „Hű, küldetésre megyek!”, de volt, aki attól tartott: „A francba, lehet, hogy nem jövök vissza.” A fiúk elkezdtek egymásnak kérdéseket feltenni, hogy írjanak-e levelet a szüleiknek. Talán nem kellene. Néhányan leültek és levelet írtak. Mások azt mondták, hogy a levél megpecsételi a sorsodat. Nekem egyik lehetőség sem tűnt helyesnek. A Kfar Aza-i csata alatt írt levelemet a piszkos ruhákkal teli zsákba rejtettem, amit a családom jött elvinni.
Néhány nappal később felhívtam a bátyámat, és megkértem, hogy semmisítse meg.
Eközben a gyülekezőhelyen nem voltak jó hírek. A., egy jó barátom, aki velem volt azon a pénteken a Jordán folyó mellett, golyót kapott az állkapcsába és súlyosan megsebesült. Tudtam, hogy lélegeztetőgépen van, altatásban, és nem is mehettem meglátogatni. Minden szabadságot töröltek. Az egyik katonám később elmondta, hogy egyszerűen nem tudott bemenni. „Ez nekem túl sok” – mondta. Még mindig traumatizálta a Kfar Aza-i csata.
A mesterlövész csapatunkból csak én és két másik srác maradtunk. A helyettes századparancsnok Namer páncélozott személyszállító járművéhez (ACP) osztottak be minket, és egy számunkra ismeretlen századdal küldtek háborúba, egy Namerben, ahol a két mesterlövészem mellett még 11 katona volt. Egyiküket sem ismertem, még a nevüket sem tudtam. Hamarosan azonban mindannyian nagyon jól megismertük egymást.
Tizenegy nap egy páncélozott csapatszállítóban
Elindultunk. A helyettes századparancsnok Namerje volt a konvoj utolsó járműve. Ami ezután következett, nem az volt, amire számítottunk. Az első 11 napban még csak ki sem léptünk a Namerből. Ott ültem, összezsúfolva a többiekkel, sisakban, golyóálló mellényben, térdvédőben és testpáncélban. A fejünk felett vizeletes palackok lógtak, mert senki sem szállt ki pisilni. Hamarosan mindannyian elég rossz szagot árasztottunk. Alig volt ennivalónk: eleinte volt szárított hús nálunk, de az gyorsan elfogyott. Aztán jöttek a katonai élelmiszeradagok, de azok közül csak a halva ízlett nekem. Így a Namerben mindenki tudta, hogy az összes halva az enyém, mert mást nem ettem. Az ellátmánykonvojok nem jutottak el hozzánk.
Az első alkalommal, amikor elhagytam Gázát, hét kilót fogytam. Bezárva voltunk a Namerben.
Aludtunk, ha ezt alvásnak lehet nevezni – ülve, egymásra zsúfolva. Órák teltek el, és nem volt mit csinálni. Így olvastunk. Az alatt a 11 nap alatt legalább három könyvet elolvastam. Az egyikünk befejezte a könyvet, és átadta a következőnek. Nem számított, miről szólt a könyv. Az volt a lényeg, hogy elüssük az időt. Bármelyik órában is volt valaki, aki a Namer kameráit figyelte, hogy megbizonyosodjon arról, nem jönnek-e terroristák felénk. A monitorokon keresztül láthattunk egy kis részt abból, ami odakint történt – többnyire romba dőlt házakat. Néha megpillantottuk a tengert is.
Visszagondolva, nem volt olyan őrült ötlet, hogy bent tartottak minket a Namerben. Egy éjszaka a mellettünk lévő Namer egyik katonájának egy fényrudat kellett elhelyeznie a jármű tetején. Felmászott, és egy mesterlövész ellőtte a lábát. A lábát letépte a lövedék, és csak az ín tartotta a helyén. Visszahúzták a járműbe, és érszorítót tettek rá. Vér fröccsent mindenfelé. Ott ültünk, és azon tűnődtünk, hogy ez a küldetés. 11 napig ülni egy Namerben?
Belül szét szakadtam. Ott, a kezeim között feküdt valaki, akit ismertem. Percekkel ezelőtt még támadást vezetett, most pedig holttest volt. De gyorsan összeszedtem magam. Feladatunk volt, és a katonáim rám figyeltek. Nem mutathattam gyengeséget. És őszintén szólva, ijesztő volt még csak megengedni magamnak is, hogy féljek. Ha egyszer ilyen gondolatok támadnak, nehéz kiűzni őket a fejedből. Majd foglalkozom vele, ha visszatérünk Izraelbe. Majd foglalkozom vele, ha véget ér a háború. Így gondolkodsz, és így beszéltünk egymás között.
11 nap után végre saját feladatot kaptunk. Be kellett hatolnunk egy háromemeletes iskolaépületbe Bejt Lahia-ban, amely a hírszerzés szerint terroristákat rejtegetett.
Az épület megtisztítása lassú folyamat volt, egész éjszaka tartott. Hajnalban megkaptam az első közvetlen harci parancsomat: azt mondták, hogy állítsak fel egy mesterlövészállást az iskolában, amit meg is tettem. Elsötétítettem a szobát, álcáztam a lőrést, előkészítettem egy távolságtáblát (a célpontok és a távolságok listáját, hogy a mesterlövész gyorsan reagálhasson). Még szőnyegeket is elrendeztem a padlón, hogy kényelmesebb legyen. A mesterlövészek órákig feküdhetnek a pozíciójukban, ezért a kényelem nagyon fontos.
„A fejét találtam el”
Már körülbelül 30 órája ébren voltunk, ezért elküldtem a katonákat aludni, és én vállaltam az első őrséget. Kétórás műszakot négy óra pihenő követ, de én úgy terveztem, hogy tovább maradok, hogy a fiúk aludhassanak. Rádión csendesen megkérdeztem az alattam lévő tankot, hogy látszik-e odakint valami, ami mesterlövészállásnak tűnik. „Semmi” – válaszoltak.
Felvettem a pozíciómat. Teljes éberségben átvizsgáltam a környező épületeket, és mozgást észleltem a szektorom szélén. Ráközelítettem, és láttam, hogy egy terrorista mesterlövész a fegyverét egy ablakpárkányra helyezi. Tiszta rálátása volt az alattam lévő tank legénységére, akik fedezék nélkül dolgoztak a tankon. Pont a látómezőmben volt, és lövésre készült. Elvették a rádióm, a parancsnokomé pedig nem működött.
Én voltam az egyetlen, aki el tudta hárítani a katasztrófát.
Az adrenalin a tetőfokára hágott, tudtam, hogy az első lövésemnek célba kell találnia. Ha nem, akkor vagy elmenekül, vagy ami még rosszabb, rálő a páncélosok embereire. Gyorsan beállítottam a célzót, kiszámoltam a szél irányát, belélegeztem, kilélegeztem, és egyetlen lövést adtam le.
Bumm. A fejét találtam el, és elesett. Láttam, hogy a fegyvere is leesik az épületről.
Még 30 másodpercig a távcsőben figyeltem, hogy megbizonyosodjak arról, nincs ott más. Amikor minden rendben volt, rohantam a walkie-talkie-hoz, és felhívtam a tank legénységét:
„Menjetek vissza a járművekbe. Terroristák vannak a környéken!”.
Ez volt az első terrorista, akit megöltem. Az emberek izgatottan odajöttek hozzám. „A fenébe, megöltél egyet.” Sokkal több is következett még. Más osztagokban nem mindig voltak ilyen sikeresek – részben a kimerültség, részben a létszámhiány miatt. Egyszerűen nem volt elég katona, és biztosan nem volt elég mesterlövész. Néhányan megsebesültek, mások mentálisan összeomlottak. Senkit sem lehet hibáztatni. A háború szar.
Ez a cikk a Ynet oldalán jelent meg eredetileg.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
