Teherán tragédiája, hogy a legkorrektebb ajánlatot a „Nagy Sátántól” kapta, amivel képtelen volt élni és a maga fejlődésére fordítani. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása. A cikksorozat első része itt olvasható.
Az 1919-es angol-perzsa barátsági szerződés ugyan elismerte Perzsia egységét és teljes függetlenségét, viszont brit védnökséggel tervezte az ország újjászervezését. Ugye milyen ravasz? Lord Curzon is nagyon büszke volt a diplomáciai bravúrjára. A burkolt angol megszállás és az impotens politikai vezetés ellen lázadozni kezdett a lakosság.
Reza kán, a Kozák Brigád egyik tisztje kapva kapott az alkalmon, háromezer fős egységével bevonult Teheránba, némi ügyeskedéssel megszerezte a miniszterelnöki funkciót, megfosztotta trónjától az utolsó Kádzsárt, Ahmed sahot, katonai diktatúrát vezetett be s ezzel lerakta az alapjait a Pahlavi-dinasztia öt évtizedes uralmának.
Talán érdemes tudnunk, hogy 1935-ben Perzsiát a modernizáció jegyében Iránra keresztelte.
A második világháború hasonlóképpen zajlott, mint az első. A brit befolyás enyhítésére Irán ezúttal a náci Németországban látta függetlenségének visszaszerzését, ezért a veszélyessé és megbízhatatlanná való Reza kánt a britek 1941-ben megbuktatták és helyére fiát Mohammad Rezát ültették. Hasonlóan Irakban is ekkor puccsolták meg a németbarát Rasid Ali miniszterelnököt.
A lényeg, hogy a szovjet olajmezőkért előrenyomuló és a Közel-Keleten is komoly pozíciókat szerző németek megállítására szüksége volt a szövetségeseknek az úgynevezett Perzsa-folyosóra, ahonnan az amerikaiak el tudták látni Moszkvát harckocsikkal, repülőgépekkel, fegyver- és élelmiszerszállítmányokkal. Úgyhogy a Perzsa-öböl és Irán a második világháború megnyeréséhez szükséges fő kommunikációs csatornává vált, vagyis egy újabb felvonulási tereppé, ahol az amerikai és a szovjet hadsereg belátása szerint használhatta az ország úthálózatát, vízi útjait, csővezetékeit, repülőtereit, távíróállomásait.
Nem véletlen, hogy Churchill, Sztálin és Roosevelt Teheránban beszélték meg először a világ sorsát.
1945 után a britek kiestek a ringből, de az iráni meccs új szereplőkkel folytatódott tovább. Irán a hidegháborúban az Egyesült Államok feltartóztatási politikájának elsődleges bástyájává vált a Szovjetunióval szemben. Ugyanis Moszkva felébredt álmából és ismét terjeszkedni kezdett, ahol csak tudott. Viszont az iráni hadsereg felkészületlen, szervezetlen, kiképzetlen, gyenge felszereltségű, lényegében használhatatlan volt. Így Washingtonnak dollár milliárdokat kellett ölnie a korszerűsítésébe.
Rendesen kitömték mindenféle amerikai fegyverrel és atomreaktorral, aminek most valamilyen szinten Izrael látja kárát.
Tehát dőlt a lé Teheránba, amivel jó esélye lehetett volna gazdaságilag felzárkóznia és egy jóléti olajállammá alakulnia, mint Szaúd-Arábia, de nem ez történt.
Legfőképp azért, mert a Pahlavi fiú és sleppje sikeresen eltapsoltak minden támogatást a lakosság rovására.
A közrettegetté vált titkosrendőrség, a SZAVAK pedig minden elégedetlenkedőt bebörtönzött vagy kivégzett, csupán egy-egy ismertebb ellenzéki fószer menekülhetett meg a rendszer markából, mint Ruholláh Homeini.
Mint utóbb kiderült, nem volt bölcs döntés futni hagyni.
Az ajatollah először Irakba, majd Párizsba menekült, ahol magnószalagra mondott gyújtó hangú beszédeit Iránba csempészték és fű alatt terjesztették.
1979-re megérett a vetés, a belső feszültség a tetőfokára hágott, Homeini hazaérkezett és elsöpörte Pahlavit, s nagyjából ott folytatta a társadalom terrorizálását, ahol a sah abbahagyta. Csupán annyiban változott a helyzet, hogy most a klérus és a Forradalmi Gárda tartja rettegésben a szekuláris és a nyugatbarát csoportokat.
Az iráni forradalomnak igen komoly hatása volt nemcsak az amerikai belpolitikára, Jimmy Carter a túszbotrány miatt búcsút mondhatott az újraválasztásának. Nemcsak a nyugati gazdaságokra az olajár emelkedésével, az infláció rémével, hanem a Közel-Kelet erőegyensúlyára is.
Iránból az amerikai támaszpontok áthelyeződtek Ománba, Egyiptomba és Szomáliába, AWACS felderítő repülőgépeket adtak Szaúd-Arábiának. A Szovjetunió és a kommunizmus feltartóztatása mellé felzárkózott az Iráni Iszlám Köztársaság féken tartása is.
Homeininek az iszlám lett minden problémára a válasza, a fundamentalista iszlám egység létrehozása a Nyugat ellen.
Teherán tragédiája, hogy a legkorrektebb ajánlatot a „Nagy Sátántól” kapta, amivel képtelen volt élni és a maga fejlődésére fordítani. A szélsőséges iszlamista politikájával pedig továbbra sem tudja megtörni a több száz éves átkát a politikai elszigeteltségnek, míg a lakosság az elnyomásnak és az elmaradottságnak.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
