Az izraeli vezetés talán Trump elnökké választására várakozva nem lépett fel keményebben az iráni rezsimmel szemben. Dr. Tzahit Shoshani írása.
Az abszurd színházában, ahol az egzisztenciális kérdések megválaszolatlanok maradnak, az indítékok gyakran homályosak, és a végpont pedig egybe esik a kezdettel, a beteljesülés felé törekvés ellenére – Izrael talán hasonlóan mond le a rivaldafény adta lendületről, miközben világszerte minden szem az iráni rezsim lefejezésének nagy fináléját várja, annak nukleáris törekvéseivel egyetemben.
Samuel Beckett „Godot-ra várva” című darabja az abszurd színház kvintesszenciája, magának a megnevezésnek is az egyik ihletője volt. A két főszereplő, Vladimir (Didi) és Estragon (Gogo) passzívan és vég nélkül várakozik egy fa alatt egy Godot nevű illetőre, akinek lényege és célja sehogysem definiálható. Godot soha nem ölt testet, és a szereplők továbbra sem tudnak alkalmazkodni ennek a valóságához.
Még inkább elgondolkodtató a darab két másik szereplője, akik hasonlóan korlátolt elképzelésekhez és nézetekhez kötődnek, amit tovább szimbolizál a kötél, amely összeköti kettejüket. A gazdag és hatalmas Pozzo pórázra kötött szolgája, Lucky, aki az őt korbácsoló gazdája parancsait teljesíti.
A folyamatos bizarr interakciók és a sötét humorú epizódok az életben rejlő értelmetlenség érzését közvetítik, mégis felsejlik a cselekvés szükségességének mélyebb megértése. A szereplők Didi/Bibi – Gogo/Gallant idézik fel, ahogy a fentiek mindegyike kérlelhetetlenül cselekvésre szólít fel, de végül a valóságban alig-alig tesznek bármit is.
A Pozzo/Biden-kormányzat párhuzam mutatja, miként képes csapdába ejteni a hatalom, míg Lucky Didi és Gogo groteszk módon diktatórikusnak tűnő függőségét tükrözi.
Az iráni rezsim támadására adott visszafogott izraeli válasz csak a Trump választási győzelmére adott kiváró taktika?
Avagy ez a szükséges első lépés az iráni nukleáris létesítmények elleni jövőbeli támadáshoz, ami azt jelenti, hogy van terv?
Ahogy a jótevő Pozzo néhány csontot dob Vladimirnek és Estragonnak (valódi étel helyett), utóbbiak Pozzot túlélésük részének tekintik, miközben Godot-ra várva valamiféle megváltást várnak. Azonban mindig is szabadon cselekedhettek saját belátásuk szerint.
A darabban Vladimir szenvedélyesen cselekvésre szólít fel: „Ne vesztegessük az időnket üres fecsegésre! Tegyünk valamit, amíg van rá lehetőségünk! … Használjuk ki a lehetőséget, mielőtt még túl késő lenne!” Végül mégis úgy dönt, hogy vár egy éteri Godot-ra, aki talán soha nem jön el.
És még ha el is jönne, a várakozással végzetesen elszalaszthatott egy fontos cselekvési lehetőséget.
Pozzo végül megvakul, és ironikus módon az időközben némává vált (még mindig kötélhez kötött) rabszolgája irányítására szorul. E változások hatására minden szereplő a földre zuhan, miközben egymásnak ütköznek és összeesnek, mivel a vak nem lát, a néma rabszolga pedig nem tudja jelezni a veszélyt. A Trumpra való várakozás visszafordíthatatlan változásokkal járhat:
többek között azzal, hogy esetleg nem lesz belőle újra elnök, esetleg az izraeli kormányt, amíg tétlenül várakozik, engedményekre kényszerítik.
Ettől függetlenül Izraelnek a Biden-kormányzat ellenére sikerült megőriznie cselekvési mozgásterét. Szelektíven figyelmen kívül hagyta az amerikai figyelmeztetéseket, így néhány jelentős stratégiai sikert tudott elérni – amelyek előkészítették az utat egy jövőbeni áttöréshez. Utóbbit akkor lehet kihasználni, amikor kevésbbé visszafogott vezetés (lásd Trump) mellett újra adódik lehetőség. Ha nem így lenne, az lenne igazán abszurd.
(A szerző, Dr. Tzahit Shoshani, angol irodalomból doktorált a Haifai Egyetemen, és a Netanya Academic College-ban tart előadásokat.)
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.