„Valójában Izrael az, aki folytatni akarja (a háborút, szerk. megj.), és hagynod kellene őket, hogy befejezzék a munkát. Ő (Joe Biden, szerk. megj.) nem akarja ezt megtenni. Olyan lett, mint egy palesztin, de ők nem kedvelik, mert ő egy nagyon rossz palesztin. Ő gyenge.” (Donald Trump)
Trump elnöknek ez a minapi vitában elhangzott megjegyzése, mint számos más korábbi megnyilvánulása, egyfelől kiváltja a rutinszerű morális pánikot, másrészt viszont elgondolkoztató és hasznos gondolatmeneteknek nyit utat.
Azt mára már világosan láthatjuk, hogy a progresszív aktivizmus hogyan és miért használja a „Palesztin Ügy” képzeteit a primitív „elnyomó-elnyomott” paradigma központi identitásépítő csúcspontjaként, e gyújtópontba helyezve a „toxikusan maszkulin fehér kapitalista patriarkátus” létéből fakadó „társadalmi igazságtalanságok” elleni küzdelmeit, visszaélve az emberjogi nyelvezettel, így természetesen ezúttal sem tekintettel az ideológiai zászlóira tűzött konfliktus valós tartalmára, reális megoldási lehetőségeire és a javasolt megoldások emberjogi szempontból is katasztrofális következményeire.
Ami viszont egyáltalán nem egyértelmű, az az, hogy a nyugati államok (tehát nemcsak az ideológiailag a fent vázolt sémába illő kormányaik) vajon miért tekintik egyedüli megoldásnak azt a „kétállami megoldást”, amely valójában a volt brit mandátum területén létrehozandó második arab állam körül forog.
Maga a „Palesztin Ügy” , azaz annak – a Hamasz és a többi iráni proxy egyértelműen népirtást illetve Izrael felszámolását kilátásba helyező válfaja mellett – most éppen a „kétállami megoldás” formájában létező mutációja jól dokumentálhatóan Moszkvában, a KGB műhelyeiben született néhány éves narratíva- és legendagyártási folyamat betetőzéseképpen 1964-ben, azaz a hatnapos háború előtt, amikor a most igényelt területek még illegális jordániai illetve egyiptomi megszállás alatt álltak, tehát ha a mai követeléseknek valamiféle jogfolytonossága lenne (amiképpen nincsen), akkor a kérdéssel az akkori illegális arab megszállókhoz kellett volna fordulniuk, és nem Izrael felszámolását kellett volna a számos megszegett ígéret ellenére máig is végcélként megjeleníteniük szervezeti alapokmányukban.
A világpolitikai küzdelem egyik jól ismert és jól működő eljárása a geostratégiai ütőkártyák gyűjtése. A nagy- és középhatalmak a saját érdekeik előmozdítására alkalmas geostratégiai illetve ideológiai és politikai kommunikációs „asseteket” gyűjtenek a világ forró pontjain. Ezek amúgy gyakran épp azáltal válnak forró pontokká, mert a befolyásért zajló küzdelem fókuszába kerülnek.
Azért törekszenek ilyen ütőkártyák birtoklására, hogy aktuálisan, vagy „később még jó lehet valamire” alapon ezeket az ütőkártyákat az ellenfeleik befolyásának csökkentésére, törekvéseik keresztülhúzására, esetleg befolyási mozgásterek cseréjére használják fel.
Geostratégiai ütőkártya Észak-Korea vagy Kuba, ilyen volt Afganisztán, ilyen assetek – bár függetlenségük védelme önmagában is legitim cél – a volt szovjet tagállamok, a Perzsa-öböl államai vagy azok az afrikai hadállások, amelyek pozíciójuknál fogva fontosak mind a volt gyarmatosítóknak, mind az „antiimperialista felszabadító küzdelmek” kapcsán megjelenő szovjet, majd orosz erőknek, illetve a gazdasági behatolást katonai és politikai függéssé konvertáló kínaiaknak.
Az eredetileg a KGB vegykonyhájában előállított palesztin narratíva nemcsak politikai kommunikációs és mozgalmi identitásképzőnek, hanem virtuális geostratégiai assetnek is kiváló.
Nemcsak az iszlám világban lehet vele rokonszenvet kelteni – a nem is nagyon – rejtett vallási mozzanata, az „ábrahámi vallásokon” belüli „végső igazság” fölötti uralom és az iszlám egyes felfogásaiban jelen lévő totális világhódítási és főképp visszahódítási igény miatt, hanem a szovjet időkből jól ismert „antikolonializmus” meg az „apartheid”-vád révén a Globális Dél, a Multipoláris Világrend és az elnyomott országoknak a hegemonista-neokolonialista Nyugat elleni Igazságos Felszabadító Harca is rendkívül kis járulékos költséggel, valós, nagy horderejű, nagy veszteségekkel járó konfliktusok helyett virtuálisan megvívható általa a globális ideológiai és politikai térben, mindenekelőtt az ENSZ-ben és a hasonló nemzetközi intézményekben illetve a bilaterális kapcsolatrendszerekben.
A volt brit Palesztina mandátum területén élő arabokat képviselő klánok és hatalmi formációk a „kétállami megoldást” a 19 évig tartó illegális jordániai illetve egyiptomi megszállás alatt soha nem szorgalmazták, a hatnapos háború után pedig az ehhez fűződő – elsősorban baloldali illúziók ellenére – minden egyes adandó alkalommal elutasították.
Jól megalapozható az az álláspont, hogy ez a „megoldás” valójában ellentétes a volt mandátumi terület Izraelen kívül működő hatalmi formációk érdekeivel, mivel ezek éppen a konfliktus fenntartásában és geostratégiai assetként való kihasználásában érdekelt felek, így ma elsősorban Irán anyagi és védelmi támogatását élvezik.
A fentiek fényében tehát joggal merül fel az a kérdés, hogy az euroatlanti államok és szervezeteik miért tekintik az egyedül lehetséges és igazságos megoldásnak („the international consensus on the only possible end to the conflict and US policy for decades”) a volt mandátumi terület második – önmagában életképtelen és erre az évtizedek óta oda folyó pénzek ellenére fel sem készült arab államának létrehozását, amely követelésnek ráadásul a „rules-based world order” alapját képező konvenciók szerint nincs tartható megalapozása?
És amely megvalósulása esetén nemhogy felszámolná, hanem még sokkal veszedelmesebbé tenné a követelés mögött meghúzódó valós konfliktusokat.
Vagy legalábbis miért nem vetik ezt a megoldási javaslatot a tapasztalatok alapján átfogó hatásvizsgálat alá? Hiszen ezt a virtuális ütőkártyát éppen az euroatlanti pozíciók és – ha még vannak ilyenek – euroatlanti elvek és értékek ellen használják fel vetélytársaik és ellenségeik.
És miért szabotálták vagy lassították , illetve miért nem tették magukévá a „kétállami megoldás” helyett vagy mellett opcióként az Ábrahám-megállapodások átfogó és sikert ígérő béketervét, amelynek éppen az volt a lényege, hogy a „Palesztin Ügy” geostratégiai és kommunikációs ütőkártyáját tromfolva felszámolja a konfliktus mögötti valódi vallási, nemzeti és regionális eredetű szembenállásokat, és ezzel a mandátumi arab államok kérdését a maga dimenziójára szűkítse le, teret adva ígéretes regionális gazdasági, politikai és védelmi együttműködési szerveződéseknek?
Trump elnök az amerikai önkifejezési módtól egyáltalán nem idegen fenegyerek stílusában megfogalmazott észrevétele arra utal, hogy Biden elnök a maga kétarcú közel-keleti politikájának kommunikációjában az ütőkártyaként használt konfliktusból élő arab terrorklánok és egyéb helyi szerveződések gyakorlati és ideológiai irányvonalát teszi magáévá, de meggyőződés és átütő erő nélkül.
Ez a cikk eredetileg a Tett és Védelem oldalán jelent meg.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.