Párizs volt az arab nacionalizmus egyik szellemi központja és az itt tanuló szíriai-libanoni keresztény arab diákok voltak az első nacionalisták. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Az Oszmán Birodalomban a 19. századig nem igen játszottak szerepet az etnikai, vallási különbségek a jól működő milletrendszernek köszönhetően, amelyben minden közösség széles körű autonómiát élvezhetett. Az ortodox keresztényeknek, az örményeknek, a zsidóknak mind saját milletjük volt, ahol önállóan intézhették vallási, jogi, szociális, kulturális ügyeiket. Nem véletlen, hogy a reconquista időszakában a szefárd zsidóság nagyrésze a vallásilag liberálisabb Oszmán Birodalomban lelt menedékre.
Arról nem nagyon szoktunk beszélni, hogy Görögország 1941-es német megszállásakor (ami ugye az I. vh-ig az Oszmán Birodalom része volt) tragikus módon szinte az egész szefárd közösséget elpusztították.
Tehát III. Szelim (1789-1907) óta a szultánok mániákus reformistákká váltak, ami azt jelentette, hogy európai mintára kívánták modernizálni a birodalmukat, ennek következtében pedig igencsak felerősödött a Porta és Európa közötti interakció, ami különösen a francia befolyás alatt lévő levantei régióra, a mai Szíria és Libanon területére igaz. Ez a modernizációstörekvés egy kétirányú eszmeáramlatot generált.
Először is rengeteg középosztálybeli oszmán fiatal ment ki tanulni Párizsba, ahol a modern közigazgatás, katonaság, orvostudomány mellett kapcsolatba kerültek az új eszmerendszerekkel, mint a liberalizmus, a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmányosság, a képviseleti demokrácia, a polgári szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, a nemzet és a nacionalizmus. Érdekessége a dolognak, hogy ennek révén Párizs vált az arab nacionalizmus egyik szellemi központjává és az itt tanuló szíriai-libanoni keresztény (!!) arab diákok voltak az első nacionalisták.
Az első arab nemzeti jellegű politikai szerveződés 1875-ben jött létre szíriai protestáns diákokból, akiknek céljai között már akkor egy arab nemzetállam megteremtése szerepelt.
Nem sokkal később muszlimok is csatlakoztak hozzájuk.
A 16. század óta a kereskedelem és a térítőtevékenység révén jelentek meg a nyugati oszmán területeken ugyanezek a gondolatok a keresztény térítőtevékenység által, amelyet először szintén az arab keresztények vettek át. Az amerikai protestáns és keresztény misszionáriusok iskolákat alapítottak, amelyek tevőlegesen járultak hozzá az arab nacionalizmus eszmerendszerének kibontakozásához, azáltal, hogy lefordították arabra a Bibliát és arabul tanítottak. Az arab nyelv előtérbe kerülése pedig együtt járt az arab kultúra feléledésével, ami elősegítette a vallási identitás helyett egy arab nemzeti identitás kialakulását,
ami az oszmán szultán és kalifa iránti lojalitás háttérbe szorulásához és a szeparatista mozgalmak felerősödéséhez vezetett.
Ehhez csatlakoztak hamarosan a muszlim arabok is.
Ez az új eszmeáramlat egyidőben nem csak az arab, de a török fiatalok körében is terjedni kezdett és a külföldi tanulmányaikból hazatérve követelték a szultántól az alkotmányt, az alkotmányos monarchia bevezetését, a hatalmi ágak szétválasztását, a milletrendszer, a kapitulációk eltörlését és a birodalomban élő alattvalók eltörökösítését.
Ekkor jelentek meg az első etnikai jellegű feszültségek elsősorban az ifjú arabok, az ifjú törökök, az örmények és a keresztények között, ami az első világháború kirobbanásával csak tovább fokozódott.
(Ha valakit érdekel az európai nacionalizmus kialakulása melegen ajánlom Benedict Anderson: Elképzelt közösségek – Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről című nem hosszú, de nagyon fontos munkáját.)
A hová tart kérdéssel a következő részben fogunk foglalkozni.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
