Őszintén szólva nem tudom. Nagyon remélem, hogy nem, de akárhogy is lesz, szeretném elmesélni az előzményeket, annak érdekében, hogy tudjunk különbséget tenni a különböző médiumok hírértéke között. Az első izraeli-libanoni háború gyökerei. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Egy szerteágazó történetről van szó, ahol nem szabad a szereplőket szem elől téveszteni és hozzá kell tennem egyáltalán nem vagyok oda, hogy erről kell írnom. Az az érzésem, mintha már megint kezdene atomjaira hullani a világunk és mi, akik benne vagyunk sosem tudhatjuk, hogy talpon maradunk-e az események végén?
A sztori onnan kezdődik, amikor 1948-ban a palesztinai politikai elit másodszor sem volt hajlandó kikiáltani a független palesztin arab államot, amit az egyiptomiak és a jordániaiak remekül kihasználtak azzal, hogy a 181-es ENSZ határozatban a palesztinoknak ítélt területeket elfoglalták. Történetesen Egyiptom Gázát, Jordánia pedig Ciszjordániát. A Gázában székelő jeruzsálemi főmufti szélsőséges hívei pedig 1951-ben megölték az Izraellel békét kötni készülő Abdalláh jordán királyt.
Már volt olyan állításom, hogy szerintem sosem fog létrejönni a független Palesztina, mert egyik arab államnak sem érdeke. Ha egyszer beszélek majd a Nagy-Szíria tervről ez még inkább egyértelművé fog válni. Se Egyiptom, se Szíria, se Jordánia nem volt érdekelt a buliban. Mindegyik abban volt érdekelt, hogy a maga területéhez csatolja ezt a régiót, amit egyikük sem tekintett soha függetlennek. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy a palesztinai arab és a jordániai arab elit nem igen csípték egymást.
Abdalláh halála után unokája Huszein király viszonylag gyorsan konszolidálta a hatalmát Jordániában. Viszont, amikor Nasszer 1967-ben megtámadta Izraelt, kénytelen volt Jordánia sem kilógni a sorból és csatlakozni a pánarab cirkuszhoz, aminek az lett az eredménye, hogy Izrael túlnyerte magát és Jordánia elveszítette Ciszjordániát. Ezzel pedig átalakult Jordánia lakossága a több ezer ciszjordániai palesztin menekülttel.
Ráadásul átcuccolt Ammánba a PFSZ és a Fatah is, aminek óriási társadalmi feszültség lett az eredménye. Felerősödött a radikális palesztinok tevékenysége, megszaporodtak az Izrael-ellenes gépeltérítések és az egyéb erőszakos gerillaakciók. Huszein félt egyrészről Izrael megtorló akciójától, másfelől a palesztinok gerjesztette polgárháborútól. Így nem volt más választása, mint 1970 szeptemberében véresen leszámolni a jordániai palesztin mozgalommal. Ezt hívjuk fekete szeptembernek, aminek több ezer palesztin esett áldozatául. Szeretném tudatosítani a tisztelt olvasóban, hogy nem izraeliek voltak a tettesek, hanem jordániai arabok. Pontosabban az Arab Légió.
Ezért a megtépázott PFSZ és Fatah áttette a székhelyét Jordániából Libanonba, de ott sem bírtak magukkal, mert folyamatosan támadták az észak-galileai zsidó telepeket és merényletet követtek el a brit izraeli nagykövet ellen.
Libanon vallásilag és etnikailag igen megosztott, vannak ott görögkatolikus melkiták, keleti rítusú római katolikus maroniták, szunniták, síiták, azon belül is drúzok és alaviták. Ugyanúgy, ahogy a szíriai Aszad-rezsim is alavita, így nem véletlen, hogy már 1982-ben 30 ezer főnyi szíriai haderő tartózkodott Libanonban egy csomó szovjet fegyverrel.
Mért? Nyilván nem jótékonyságból, hanem mert a szíriai kormány ki akarta terjeszteni a hatalmát Libanonra. Meg közvetve a szovjet is.
Ariel Saron, védelmi miniszter a PFSZ libanoni állásait akarta felszámolni és szövetségesét a maronita keresztény Basir Dzsemájelt az elnöki székbe juttatni, aki hajlandó lett volna Izraellel békét kötni. Egyben stabilizálni a régiót.
De láttuk már, hogy mi történt az Izraellel békét kötni kívánó arab vezetőkkel, Basir Dzsemájel is palesztin merénylők áldozata lett, aminek az lett az eredménye, hogy a szabrai és satilai palesztin menekülttáborokat maronita falangisták dúlták fel. Persze a sajtóban 1982-ben ezért is Izrael vitte el a balhét.
Válaszul pedig megalakult a Hezbolláh, egy libanoni síita iszlamista szervezet, amelynek vezetői csodálattal néztek az iráni forradalomra. Nem véletlen, hogy az iráni Iszlám Forradalmi Gárda tagjai végezték Libanonban, Szíria tudtával és támogatásával, a Hezbolláh harcosainak kiképzését. A valóságban Iránt persze vajmi keveset érdekelte/érdekli a Hezbolláh, annál inkább a Levantei Régió feletti uralom megszerzése. Szóval látjuk, hogy nem csak Szíria, Oroszország, de Irán is szeretné erre a régióra kiterjeszteni a befolyását, amire az izraeli-Hezbolláh ellentétet használják fel. (Egyébként ez a 18., 19. században és a 20. század közepéig francia befolyás alatt álló övezet volt. Még a párizsi kormányzat darabolta fel Szíriát és Libanont, hogy jobban érvényesíthessék a saját hatalmukat.)
A Hezbolláh az 1980-as években sem szűkölködött a brutális Izrael- és Amerika-ellenes terrorcselekedetek végrehajtásában. 1983-ban a libanoni amerikai nagykövetség ellen elkövetett öngyilkos merényletnek 63 halálos áldozata volt. De tökéletesítették a módszereiket és pár hónapra rá már képesek voltak az amerikai és francia erők bejrúti főhadiszállása ellen elkövetett öngyilkos merényletben 241 amerikai és 58 francia halálos áldozatot szedni.
Én nem is értem, hogy 1945-től az USA szilárdan tartotta ezt a régiót és minden más hatalmat igyekezett távolt tartani, mint a 19. században a britek. Akkor most mit szerencsétlenkednek? A geopolitika nem szereti a vákuumot, ha az USA elveszíti ezt a régiót, megnyeri más, aminek semelyikünk sem fog örülni. Az egymás ellen harcoló iszlamista csoportok, akik hataloméhségükben nem veszik észre, hogy a nagyhatalmak csak kijátszák őket egymás ellen, nem akkora csapás. A valódi tragédia az, hogy mindeközben a Közel-Kelet nyugati bástyája, Izrael a tét.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.