Az egy évszázados tapasztalat alapján az izraeli hadsereg figyelme ramadánkor sem lankadhat egy pillanatra sem. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
2024. március 11-ével köszöntött be a ramadán, vagyis az iszlám egyik pillére az egy hónapig tartó böjt, amit a Palesztin Iszlamista Dzsihád a „terror hónapjává” nyilvánított. Abu Hamza pedig fokozná a régió arab országai és az Irán-barát csoportok támadását Izrael ellen. Valami hasonlót nyilatkozott Iszmáíl Hanije a Hamász „politikai szárnyának” vezetője is, olvasható a The Jerusalem Post hasábjain.
A ramadán és az iszlamista terrorcselekedetek közötti mintázatra kerestem adatokat, de néhány pszichoszociológiai tanulmányon kívül, ami a holdfázis emberi elmére gyakorolt hatásaival kapcsolatban közölt grafikonokat semmit sem találtam.
Így kénytelen voltam a magam kutatási anyagára hagyatkozni és előhúzni a kalapból egy alig ismert esetet, ami tökéletes korrelációt mutat napjaink eseményeivel. Ez pedig nem más, mint az 1920-ban kitört zsidóellenes atrocitás nabi Músza ünnepén.
Ez is pontosan a sajtóval kezdődött, ami mögött a szíriai és palesztinai szélsőséges arab nacionalista politikai kudarcok húzódtak meg.
A politikai alapszituáció: épp akkor űzték el a francia mandátumterületről Feiszált, így az arab elit tervei a független Szíriai Királysággal vagy még inkább Nagy-Szíriával kapcsolatban kútba estek. A kérészéletű Feiszál-kormány alatt hivatalt vállaló szélsőséges nacionalisták hirtelen állás nélkül maradtak. A legtöbbjük Palesztinába szivárgott át és itt folytatta tovább a független arab állammal kapcsolatos tevékenységét. Gyakorlatilag ez az a pont, amikor a szíriai nacionalisták találkoztak a palesztinai arab szélsőségesekkel, aminek Palesztina vált az utolsó fellegvárává. Ékes példája ennek a szíriai Izz ad-Dín al-Kasszám az első iszlám fundamentalisták egyike, akiről a Hamász a Kasszám Brigádjait nevezte el.
Szóval követelték a Balfour-deklaráció visszavonását, a zsidó bevándorlás beszüntetését és a szabad arab önkormányzatot.
Száz éve ugyanaz a lemez, ugyanazokkal a módszerekkel. Mivel is?
Először is a tömeg manipulációjával. Az első és legfontosabb fegyverük a sajtó volt. Zsidóellenes vezércikkekkel szították fel a palesztinai arab lakosság gyűlöletét. Pedig eleinte a muhtárok (falufőnökök) szívesen fogadták a brit Palesztinába áramló zsidó tőkét. Kávéházakban, magánlakásokban folytatták mérgező agitációjukat, a Bejrútból érkező pénzekből pedig földalatti tevékenységre is futotta.
Az eredményre pedig nem kellett sokat várniuk. Nabi Músza, azaz Mózes próféta ünnepén, ami akkor 1920 április 4-ére esett a muszlim hívők Jeruzsálem és Hebron környékéről a jerikói úton Mózes sírjához zarándokoltak. (Mózest az iszlám vallás a hebroni pátriárkának tekinti.) Amikor az ünneplők megérkeztek, Jeruzsálem arab polgármestere beszédével feltüzelte a tömeget. A muszlim agitátorok pedig Feiszál nevét skandálva tovább szították az indulatokat. Vélhetően azzal a céllal, hogy befolyást gyakoroljanak az épp akkor ülésező San Remó-i konferencia résztvevőinek Palesztinával kapcsolatos döntéseire. Az arab csendőrök a tüntetők mellé álltak. A tömeg hamarosan kezelhetetlenné vált és a zsidó lakosságnak esett. Az atrocitásokban legalább 160 zsidót sebesítettek meg. A zavargásokat a britek csak három nap múlva tudták lecsendesíteni.
A két legfőbb felbujtó, Háddzs Amín al-Huszeini és Áref al-Áref csak enyhe börtönbüntetést kapott, míg Vlagyimir Zsabotyinszkijt, aki a felfordulás alatt megpróbált zsidó önvédelmi csoportot szervezni a katonai bíróság 15 (!) évre ítélte.
Mintha az ENSZ is hasonlóan működne napjainkban, a terroristáknak nyújt védelmet és a brutalitást elszenvedő áldozatokat ítéli el.
A lényeg, hogy nabi Músza 1920-as ünnepe sajnálatos látlelete annak a több évtizedes gyakorlatnak, hogy szélsőséges palesztinai arab körök hogyan képesek felhasználni a vallási ünnepeket a lakosságuk befolyásolásán keresztül a békés zsidó lakosság ellen.
Az 1973-as arab-izraeli konfliktus jom kippúri háborúként vonult be a köztudatba, amikor is az egyiptomi és szíriai csapatok együttes támadást intéztek Izrael ellen. De abban az évben az engesztelés napja egybeesett a ramadán havi böjttel, így a történetírás ramadán háborúnak is nevezi ezt az összecsapást. Ennél sokkal lényegesebb az az elem, hogy bár az összeütközés az arabok katonai vereségével végződött, mégis hozzájárult az 1967-es megtépázott önbizalmuk helyreállításához.
A „Badr” nevet viselő hadművelet az iszlám nevében folyt, utalva a 623-as badri csatára, amelyben Mohamed próféta legyőzte a mekkaiakat.
Visszatérve pedig a Hamász Kasszám Brigádjainak névadójához, Izz ad-Dín al-Kasszámhoz, aki Szíriából Palesztinába menekülve 1925-ben egy ötpontos tervet dolgozott ki, mégpedig felkészíteni a palesztin (arab) elméket a felkelésre, titkos forradalmi sejteket alakítani, fegyvert, pénzt és hírszerzési adatokat gyűjteni, zsidókat ölni, valamint általános fegyveres felkelést kirobbantani a britek és a zsidóság ellen. Kasszám híveket szerzett magának, aminek eredményeképp 1930-ra titkos szervezete egész Észak-Palesztinát behálózta. Majd 1936-ban kirobbantotta az arab felkelést a palesztinai zsidók és a brit adminisztráció ellen, ami egészen 1939-ig tartott. Ugyan a zsidóság ellen szervezkedett, de egy brit rendőri rajtaütés során vesztette életét. Ám a palesztinai arab köztudatban ez a szíriai fazon vált az első nemzeti hősükké.
Az egy évszázados tapasztalat alapján az izraeli hadsereg figyelme ramadánkor sem lankadhat egy pillanatra sem, amelynek célja sosem a pusztítás volt, hanem a pusztítás megállítása és a határozott önvédelem.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
