Ejn Harod, avagy a lehetetlen küldetés pionír módra. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
A Palesztin brit mandátumterület még az 1920-as években is egy rendkívül elmaradott térség volt, alig 300 ezer arab és valamennyi zsidó, örmény, drúz lakossal. Kezdetleges mezőgazdasággal, szegénységgel, sivatagokkal, mocsarakkal, hőséggel, maláriával, amolyan igazi elátkozott hely.
Az 1859-es oszmán földreform előtt azé volt a föld, aki megművelte, de a sziklás, száraz területek nem kecsegtettek semmivel, így senki sem vállalkozott rá.
A földreform kötelező regisztrációja lehetőséget adott néhány palesztin arab notabilitásnak, hogy rengeteg földterület összpontosuljon a kezükben. S amikor megjelent a földekre a kereslet, hamar rájöttek, hogy nincs is jobb üzlet, mint a földspekuláció, ezzel egy-egy arab arisztokrata kezében hatalmas vagyonok halmozódtak fel.
Az 1903-as kisinyovi pogrom kegyetlensége, 50 zsidót gyilkoltak meg, több száz nőt erőszakoltak meg, több ezer házat, üzletet raboltak ki, gyújtottak fel, ami mélyen megrázta nem csak a világ zsidóságát, de magát Herzl Tivadart is, aki eldöntötte, hogy megvásárolja az alexandriai Sarsouk család palesztinai birtokát, hogy menedékre lelhessenek az üldözöttek.
Néhány elszánt fiatal, akinek nem volt elég pénze Amerikába menni, belevágott a Palesztina Projektbe, vagyis az első avantgárd cionista telep megteremtésébe.
Se út, se ösvény, csak a végtelen bozótos táj, az elviselhetetlen hőség, néhány szekér, 35 sátor, pár narancsosláda és kész, ez volt minden vagyonuk. Ez volt a kezdet. Ez volt Ejn Harod kibuc, a nyomasztó múlt és egy könyörtelen jövő között lebegő otthon keserves reménye. Nem ígért az élet ennek a 74, alig 20 éves fiatalnak semmit, csak vért, könnyet, munkát és verejtéket, egy sivár völgyet, ahol meg kellett teremteniük létük új alapját.
Aztán érkezett három lestrapált traktor és néhány ló, amivel megtisztították a földet a terméskövektől, hogy elültethessék az eukaliptusz- és ananászfákat, majd kavicsból ösvényt építettek, hogy összekössék a tábort a legközelebbi vasútállomással. A lányok kialakították az első zöldségeskertet, a fiúk pedig egy elhagyott kőépületben asztalos-, cipész-, bőrkészítő, és heggesztőműhelyt rendeztek be. Egy ebédlőt is kialakítottak, ám egy európai nem tud meglenni könyvtár nélkül, így azt is összehozták, ki tudja, hogy. Valahonnan még egy zongorát is kerítettek. A hegyen kőfejtőt nyitottak, ahol már akkor robbantásos technikát használtak.
A közösségnek hat hónap után már voltak tehenei, tyúkjai, kibucban készült cipőben jártak, kibucban sült kenyeret ettek a kibucban termett paradicsommal.
Az orosz avantgárd pionírok száma pedig 75-ről 220-ra emelkedett.
Ám a sikerért keményen meg kellett küzdeni. 1921-es év tele emberpróbáló volt. A völgyben szelek dúltak, többször elsöpörték a tábort. Elemi erők tomboltak, mintha szét akarták volna tépni, megsemmisíteni a fiatalok titáni munkáját. A hegyi esők zuhatagokban hulltak alá a lejtőkön, sátraikat újra és újra földhöz csapta szél. Már megint ott álltak kitéve a világmindenség szeszélyének. Néhányan nem bírták tovább a megpróbáltatásokat és pisztollyal vetettek véget a reménytelen küzdelmüknek.
A kibuc azonban nem bomlott fel, az életerő vitte tovább a pionírokat.
Újra és újra felállították a sátrakat, tavasszal pedig folytatják tovább a munkát egy még grandiózusabb feladattal. Gyorsan rájöttek, hogy ki kell szárítani a Harod völgyet és csatornázni kell, ha itt akarnak letelepedni. Hívtak egy mérnököt, aki elmagyarázta a csatornahálózat tervét és a teendőket. A kisebb csatornák fogják elvezetni a vizet a nagyobbakba, hogy kiszárítsák a megrekedt talajvizet.
Gigászi feladat, mégsem voltak kifogások, ellenvetések. A fiatalok acélakarattal vetették magukat a teendőbe. Cölöpöket vertek a földbe, kifeszítették a vezérfonalakat, ezek mentén kezdték el ásni a csatornákat. A fiúk ötös csapatokban dolgoztak, mindegyik egy iszapréteget bontott le, hogy az ingovány alatt elérjék a szilárd talajt. A moszkítók kegyetlenek voltak, ellepték a szemüket, a testüket és szívták belőlük az életerőt. Nem kíméltek senkit. Utána a lányok a saját maguk fejtette kövekkel rakták ki a kiásott csatornák falát. Ezekbe helyezték végül az égetett anyagcsöveket, amelyek elterelték az összegyülemlett áporodott vizet. A többit a júliusi napra bízták. A lecsapolt mocsarak lépésről lépésre adták át a helyet a termőföldnek.
A maláriás esetek száma pedig rohamosan csökkent, aminek jótékony hatását nem csak a pionír zsidó közösség, de a környék arab falvai is gyorsan megérezték.
Hamar megugrott a természetes szaporulat, mert a gyerekeiket már nem tizedelte többé a mocsárláz.
Ejn Harod alapításának első évfordulóján 900 hektáron termesztettek gabonát, szőlőt, zöldséget. Ebből 60 hektárnyi erdőt telepítettek, olajfákkal és citrusokkal.
Ezek voltak a sziklás, terméketlen Gilboa-hegy első zöld reménysugarai.
Az Európából elűzött első zsidó közösségek elképesztő munkát végeztek, hogy életet leheljenek a kietlen földekbe. 1920-as években zsidó tőkével és szaktudással villamosították Palesztinát, részben brit tőkével kiépítették az út-, posta-, vasút- távíró-, víz- és csatornahálózatot. Létrehozták az első tengervíz sótalanító üzemeket, letették a palesztinai ipar alapjait, kiépítették az első kikötőket Tel-Avivban és Haifában, erdőket, narancsfaligeteket telepítettek, fellendítették a kereskedelmet. Miután a zsidóság letette a civilizáció, az ipar és a gazdaság alapjait a munkaerőkereslet vonzani kezdte a környező szegényebb területekről az arab lakosságot.
A zsidóság által teremtett javuló egészségügyi- és közállapotok, valamint a munkaerőhiány paradox módon az arab lakosságszám folyamatos növekedését eredményezte.
A zsidóság a világ összes tájáról pénzt gyűjtött a Keren Kajemet Lejiszraelnek (a Zsidó Nemzeti Alapnak), hogy földet vehessenek Palesztinában a menekült hitsorsosaik. A palesztinai arab notabilitások a földspekulációból hatalmas vagyonokra tettek szert, aztán meg teli torokból ágáltak a zsidó bevándorlás ellen. A zsidóság nem csak megvette, de meg is művelte a földeket. Emberfeletti munkával tették termővé, élhetővé és civilizálttá ezt a területet, ami nem csak nekik, de az arab lakosságnak is élhetőbbé, könnyebbé tette az életét.
Hol lett volna Palesztina a zsidó szakértelem, munka, kitartás és szorgalom nélkül?
Ki meri ezek után azt állítani, hogy Erec Izrael nem az ő földjük?
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
