Újra Élünk! 80 éve vonultak be a náci németek Magyarországra

A holokauszt tragédiája után 80 évvel eljött az idő, hogy már a zsidóság túlélését és a zsidó élet újjászületését is megünnepelhetjük – írja a Mandinerben megjelent cikkében Köves Slomó, az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség vezető rabbija.

A kolozsvári rabbi, Halberstam Juda (1905-1994) 39 éves volt, amikor tíz gyermekét és feleségét elvesztette Auschwitzban. Családja sorsára jutott több mint 500.000 magyar zsidó, így a közel 15.000 kolozsvári zsidó 90%-a is.

Halberstam rabbi a háború után újraházasodott, második feleségével hét közös gyermekük született. A rabbi és megmaradt közösségének egy része Izraelbe költözött, ahol a fiatal zsidó állam építésébe aktívan bekapcsolódott: várost, kórházat és közösséget épített. A 60-as években eljött – a Holokauszt után született – legidősebb gyermeke esküvőjének napja. A menyegző, amelyet sok százan tiszteltek meg jelenlétükkel – a résztvevők emlékezete szerint – mindenkiben viharos érzelmeket keltett. A sokadalom többsége a rabbihoz hasonlóan mindenét elvesztette a holokausztban, és évek óta küzdött emlékeivel, az újrakezdés nehézségeivel.  Az esemény csúcspontján, az esküvői baldachin mellett állva, amikor a rabbi a hüpe alá vezette fiát, az „ünneplő közösség” már a könnyeit törölgette, néhányan hangosan felsírtak. A feszültség egyre elviselhetetlenebb volt.

Ekkor a rabbi hirtelen énekelni, majd táncolni kezdett.

Mire a jelenlévők – ahogy a régi jiddis dal is mondja: „Und als der Rebbe singt, singen alle Chassidim” – egy emberként zendítettek rá, és kezdtek önfeledt, katartikus táncba. Pár perc múlva a rabbi magához ragadta a szót, és a lassan beálló csendben így szólt: „Bizonyára csodálkoztok, miért énekelünk és táncolunk ma, hiszen, ha körbenézünk, minden mellettünk álló arca arra a sok száz és ezer ártatlanra emlékeztet, aki ma nem lehet velünk. Mindannyian küszködünk az üldözöttség, az embertelenség, a megaláztatás és a szenvedés fájdalmas emlékeivel. De én mégis azt mondom nektek, énekeljünk és táncoljunk!

Örvendjünk, mert élünk! Ünnepeljünk, mert nem csak túléltük a borzalmakat, hanem legyőztük azokat, akik minket akartak legyőzni! Újra élünk!”

2024. március 19-én lesz 80 éve, hogy a német hadsereg megszállta Magyarországot. Azok után, hogy a 30-as évektől fokozatosan eluralkodott a zsidók megbélyegzése, kirekesztése, anyagi ellehetetlenítése, és gyilkosságok is történtek, heteken belül megkezdődött a magyar zsidóság szisztematikus megsemmisítése.

A kerek évfordulókon érdemes megállni, és végiggondolni honnan jöttünk, hová tartunk. 80 éve, hogy a 3000 éves zsidó történelem és a 1500 éves európai civilizáció egyik legszörnyűbb eseménye, az univerzális emberi alapértékeket talán leginkább megtipró tragédiája megtörtént. A történelemben 80 év nem sok idő, emberi léptékkel viszont több, mint amit legtöbben megélünk. És éppen emiatt lehet ez a kerek évforduló alkalmas arra, hogy változtassunk a megemlékezés mikéntjén. Nagyon kevesen maradtak közöttünk, akik a korról személyes emlékeket őriznek; ők már nem tudnak meghatározó szerepet játszani az események felidézésében. Azt is ki kell mondanunk, amit talán mindannyian érzünk:

egyre kisebb súllyal jelenik meg a Holokauszt emléke a zsidó közösség, és még inkább a többségi társadalom tudatában.

Az idő múlásának természetes velejárója, hogy személyes emlékezes hiányában a múlt távolodik, az emlékhez való kötődés elvész. „Elveszett a hűség, kiirtatott szájukból” – mondja Jeremiás (7:28).

És itt felmerül a kérdés: kell-e tovább ápolni a Holokauszt emlékét, és ha a válaszunk igen, akkor hogyan érdemes? Lehetséges-e univerzálissá tenni?

Szeretném, ha ezek a kérdések fontosak lennének a többségi társadalom számára, de ehhez mindenekelőtt nekünk, zsidóknak, a Holokauszt áldozatai leszármazottjainak kell elgondolkodnunk a válaszokon!

Visszapillantva az elmúlt évtizedekre, megállapítható, hogy a zsidó közösség viszonya a Holokauszthoz sokat változott, több fázison is átment. A kezdeti évek tagadása, a teljes felejtés reménytelenül önpusztító kísérlete után, a haragon és felelőskeresésen át, mostanára a borzalmaktól való időbeli távolság talán stabil, hosszabb távon is fenntartható tudatállapotot formált, amely új alapokra épülő, tartalmas emlékezettétételt kíván.

De még egyszer: szükséges-e továbbra is emlékezni?

Sokak szerint kötelességünk, mert ezzel is tehetünk valamit azért, hogy ilyen tragédia soha többé ne történhessen meg. Ha az emlékezéssel egy újabb Holokauszt megelőzése a célunk, akkor arra kell választ keresnünk, hogy miként célszerű emlékeznünk?

A kérdés különös hangsúlyt kap az utóbbi évek és hónapok eseményeinek tükrében. Látjuk, hogy a háborúk és az emberi élet kioltását szentesítő ideológiák kora nem áldozott le, és a Holokauszt emlékét cinikus módon sokszor éppen a bűnösök használják referenciaként. Elég, ha az oroszok „denácifikációját”, vagy a Hamász kommunikációs doktrínáját említjük, amely a zsidó államot igyekszik náciként, Gázát pedig Auschwitzként beállítani.

Ugyanakkor az emlékezés természetesen erkölcsi kötelességünk is.

• Emlékeznünk kell, mert az áldozatok „halálukban hagyták ránk az életet”,
• emlékeznünk kell a világra, amely majdnem elveszett,
• és emlékeznünk kell a sok milliónyi legyilkolt ártatlanra, akik után nem maradt senki, aki emlékezzen.

A náci ideológia nem csupán embercsoportokat, hanem a „végső megoldással” azok ethoszát is meg akarta semmisíteni. A zsidók életigenlő bibliai hagyománya élesen szemben állt a nácizmus halált szentesítő ideológiájával. Az elesettek és gyengék erejét a hatalmasok fölött, a szabadságot, az egyén szabad választását és erkölcsi felelősségét valló zsidók veszélyes ellenségek voltak nácik szemében, akik az erősebb és hatalmasabb „természeti előjogát”, a természetes kiválasztódást, a természet kegyetlen erejét hirdették, és ezzel a személyes felelősséget tették zárójelbe. A nácik nem csak zsidók millióit akarták elpusztítani, hanem mindent, amit a zsidók a világnak jelentettek és megjelenítettek. A náci hadsereg felett 80 évvel ezelőtt aratott győzelem tehát akkor válhat örök ünnepé, ha a szellemi győzelmet is ünnepeljük.

„Halálukban hagyták ránk az életet” – fogalmaz az egyik legnagyobb modernkori héber költő, Chaim Bialik (1873-1934). „Élni jó” – fogalmaz a 102 éves Keleti Ágnes olimpiai bajnok, túlélő egy a Holokauszt emléke kapcsán készített életinterjúban.

Ha az életigenlést helyezzük a középpontba, máris megtettük a tartalmas emlékezés első lépését.

Zsidóként pedig, ha újra megéljük azt a közösségi, vallási hagyományt, azt a világot, amit a nácik nem tudtak elpusztítani, akkor nemcsak a magunk számára válik tartalmassá az emlékezés, hanem a világ minden közösségének fontos tanulságot kínálhatunk. Rámutathatunk, hogy az egyén, a mulandó ember a családja, közössége és népe nemzedékeket összekötő hagyománya révén válhat örökkévaló értékek hordozójává. Ezzel pedig maradandó emléket állíthatunk azoknak is, akik után nem maradt senki, aki emlékezzen.

A napokban Budapest utcáin plakátok jelentek meg: „Újra élünk – 80” mottójával.

A holokauszt tragédiája után 80 évvel eljött az idő, hogy már a zsidóság túlélését és a zsidó élet újjászületését is megünnepelhetjük. Beszéljünk úgy a múltról, hogy a hatalmas vérveszteséget túlélő, büszke és cselekvő zsidóság képét erősítjük! Beszéljünk arról a zsidóságról, amelynek identitása erőforrás, és nem béklyó, amely 80 éve oly sokaknak az életébe került!

Mutassuk meg a 3000 éve elpusztíthatatlan értékeinket, amelyek nem csak a zsidók számára fontosak! Ezek az értékek örökérvényű erkölcsi és civilizációs normák alapkövei. Ezek az értékek a legnehezebb időkben is segítettek megőrizni emberi tartásunkat, méltóságunkat, és ezzel túlélésünket szolgálták.