Azoknak, akik támogatják az Izrael és a Hamász közötti tűzszünetet, hogy egy olyan népirtó antiszemita szervezet, mint a Hamász, újabb zsidógyilkosságokat követhessen el, nem kellene úgy tenniük, mintha gyászolnák a hatmilliót — írja publicisztikájában Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Ez egy fontos dátum a nemzetközi közösség naptárában. Az ENSZ és számos más intézmény és szervezet minden évben január 27-én ünnepségeket tart a holokausztra emlékezve. Már régóta világos, hogy a világ nagy része ezt anélkül tette, hogy komolyan elgondolkodott volna azon, hogy mi tette lehetővé, hogy a nácik európai zsidóságot kiirtó kampánya olyan jól sikerüljön, ahogyan sikerült.
Azok többsége sem gondolkodik sokat azon, akik a 6 millió zsidó szisztematikus meggyilkolását gyászolják, vagy üres ígéreteket tesznek arról, hogy „soha többé”, hogy egy állítólag civilizált nép, mint a németek, más nemzetek különböző kollaboránsainak segítségével hogyan győzték meg magukat arról, hogy nem csak elfogadható, de indokolt is ennyi embert megölni.
De idén talán nem is kellene úgy tenniük, mintha érdekelné őket a téma. A Hamász október 7-i atrocitásai után, és ami még fontosabb, a civilizált világ nagy részének a történtekre adott reakciója után fájdalmasan nyilvánvalóvá vált annak a legtöbb dolognak az értelmetlensége, amit a nemzetközi közösség és a Nyugat a Soáról való megemlékezésnek nevez.
Nem elégséges képmutatónak nevezni azokat, akik ma közömbösek a zsidók tömeges lemészárlásával szemben, de még mindig készek felháborodni azzal kapcsolatban, amit a nácik az 1930-as és 40-es években tettek.
Az, hogy a világ, beleértve a nyugati művelt elit nagy részét is, hajlandó elhárítani a három hónappal ezelőtt Dél-Izraelben elkövetett bűntettek jelentőségét, hogy gyakorlatilag semlegesen viszonyul a Hamász és a palesztinok által elkövetett gyilkosságokhoz, nemi erőszakhoz, kínzáshoz és emberrabláshoz – vagy éppenséggel a gyilkosok, erőszaktevők, kínzók és emberrablók oldalára áll – több mint megdöbbentő.
Ez a modern történelem egyik meghatározó pillanata, amely nemcsak a kortárs közvélemény egy jelentős részének erkölcsi csődjét mutatja be, hanem magyarázatot ad arra is, hogyan történhetett meg a holokauszt.
Bármennyire is nehéz elfogadnunk, ez azt bizonyítja, hogy a holokauszt-megemlékezések vagy akár az európai zsidóság 20. század közepén történt elpusztításáról szóló oktatási programok sem teszik kevésbé valószínűvé, hogy az emberek még több holokausztot támogatnának; sőt, ami még rosszabb, mindez akár kontraproduktív is lehet.
Az antiszemitizmus megnövekedése Nyugaton október 7-e után – amikor tömegek vonultak fel a nagyvárosok utcáin és az egyetemi kampuszokon, hirdetve, hogy támogatják az egyetlen zsidó állam megsemmisítését („a folyótól a tengerig”) és a zsidók elleni terrorizmust Izraelben és mindenhol máshol („globalizáljátok az intifádát”) -, és az ilyen álláspontok támogatása a fősordú média nagy részében meglepte azokat a zsidókat, akik azt hitték, hogy ilyen érzelmeket csak a szélsőségesek vallanak.
3Nem magyarázhatók a terrorizmusra adott, állítólag aránytalan izraeli válaszra adott érthető reakcióként, sem pedig a Hamász által kirobbantott háborúba keveredett palesztinok iránti szimpátiaként.
Az október 7-én Izraelben történt eseményeknek meg kellett volna tanítaniuk a világot az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus megoldhatatlan természetére. Ugyanez igaz arra is, amit a Hamász mozgalom etikájáról és céljairól kellett volna világossá tennie, amely aznap a kimondhatatlan bűnöket elkövette, a mozgalmat létrehozó palesztin nacionalista ügy mellett. A nyugaton műveltnek mondott közvélemény nagy része azonban nem hajlandó elismerni ezeket a tanulságokat, nemhogy következtetéseket vonjon le belőlük.
Az antiszemitizmus nem a hétköznapi gyűlölet függvénye, hanem egy olyan fegyver, amelyben a zsidókat démonizálják egy politikai cél elérése érdekében.
Éppen ellenkezőleg, az izraeli áldozatok szinte azonnali kitörlése a világ tudatából – még mielőtt az Izraeli Védelmi Erők megkezdték volna a kampányukat, hogy megpróbálják biztosítani, hogy a Hamász soha nem követhet el ilyen bűncselekményeket – sokatmondó volt.
Ugyanez igaz annak a nagy hazugságnak a széles körű elfogadására, hogy Izrael népirtást követ el Gázában, és az igazságszolgáltatás megcsúfolására, amely Hágában zajlott, amikor az ENSZ Nemzetközi Bírósága vádat emelt Izrael ellen e hamis vád alapján.
Nem elég megjegyezni Dara Horn író szabályát, miszerint az emberek szeretik a halott zsidókat, de nem sokat törődnek az élőkkel, különösen azokkal, akik a túlélésért küzdenek, mint az izraeliek. Az a hajlandóság, hogy a művelt véleményt alkotó emberek nagy része az izraeliek és a palesztinok közötti konfliktust a divatos baloldali ideológia prizmáján keresztül szemléli, amely az akadémiai életben és kultúránk nagy részében is új ortodoxiává vált – interszekcionalitás, kritikai fajelmélet, fehér kiváltságok és a sokszínűség, egyenlőség és befogadás (DEI) woke katekizmusa -, nem csupán tényszerűen helytelen és intellektuálisan csődöt mondott.
A kortárs társadalom erkölcsi betegségét mutatja be, amely engedélyt ad az antiszemitizmusnak.
Ennél is fontosabb, hogy megmutatja, hogy a valódi népirtás inkább a művelt mintsem a tudatlan elmék terméke.
Ahogy Niall Ferguson történész a The Free Press decemberi számában megjelent, korszakalkotó esszéjében megjegyezte, az amerikai tudományos élet és a nyugati szellemi élet jelenlegi helyzete nem különbözik attól, ami Németországban a holokauszt előtt zajlott. Ferguson témája tükröződik a cikk címében, amely Julien Benda francia filozófus 1927-ben megjelent klasszikus művének, Az értelmiség árulása című művének címét idézi, amely elmagyarázza, hogy a 19. század végi és a 20. század eleji Európa felvilágosult közvéleménye hogyan tette lehetővé azt a szélsőségességet, amely a fasizmus és a nácizmus bűneihez vezetett.
Ferguson meggyőzően érvel amellett, hogy a zsidóknak mint Németország problémái bűnbakjainak dehumanizálása nagyrészt az értelmiségiek műve volt a Föld akkori legműveltebb és legcivilizáltabb nemzetében. Az okos emberek – a művelt osztályok és nem a műveletlenek – voltak azok, akik lehetővé tették és végül mozgásba hozták a holokauszt eseményeit.
Ferguson szerint tanulságos volt Amerika nagy egyetemeinek álláspontja az október 7-i bűncselekményekkel kapcsolatban – amelyekkel kapcsolatban nagyrészt semlegesek voltak, még akkor is, ha a George Floyd 2020-as halálát követő rasszizmus miatti erkölcsi pánik során gyorsan állást foglaltak a rasszizmus ügyében.
Megmutatta, hogy mennyire erős lett a woke ideológia fojtogató hatása.
A kritikai fajelmélet és az interszekcionalitás azt tanítja, hogy a világ két megváltoztathatatlan csoportra oszlik, amelyek örökös konfliktusban állnak egymással: a fehér elnyomókra és a színes bőrűekre, akik mindig áldozatok. Egy ilyen erkölcsi univerzumban e két csoport tagjainak egyéni tettei nem számítanak annak eldöntésében, hogy melyik oldalnak van igaza.
Az áldozatok osztályának mindig igaza van, függetlenül attól, hogy viselkedésük vagy céljaik mennyire helytelenek. Az elnyomó osztály mindig téved, függetlenül attól, hogy mennyire érte őket sérelem, vagy hogy cselekedeteik egyébként mennyire jogosak.
A zsidók, és különösen az izraeli zsidók nem „fehérek”. És a palesztinokkal való konfliktus nem a faji hovatartozásról szól. De a DEI gondolkodásmód így kategorizálja a zsidókat és az arabokat. Az október 7-i bestiális bűncselekményeket elkövető palesztinokat a radikális iszlám arra nevelhette, hogy zsidó áldozataikat kevésbé emberinek vagy kegyetlenséget érdemlőnek tekintsék. A nyugati tömegek azonban, akik az ilyen viselkedés támogatását skandálják, vagy úgy gondolják, hogy a Hamászt nem kellene kiirtani, olyan nézőpontot képviselnek, amely – bár nem feltétlenül a közel-keleti muszlim felsőbbrendűségről szóló elképzelésekkel van átitatva – még mindig készek arra, hogy a zsidókat – akár Izraelben, akár itt az Egyesült Államokban az utcákon és a kampuszokon találkoznak velük – ugyanúgy méltatlannak tekintsék a létezéshez vagy az önvédelemhez való jogra.
A woke eszmék arra törekszenek, hogy az amerikai társadalmat tartósan faji vonalak mentén osszák fel, de emellett dehumanizálják és megfosztják az egyenlő jogoktól azokat, akiket „fehér elnyomóknak” tartanak.
A DEI-mantra éppúgy az igazság megfordítása, mint az Arbeit Macht Frei – „A munka szabaddá tesz” – Auschwitz kapujában. Az általa követelt sokszínűség és befogadás valójában a nem elfogadott csoportok kirekesztésére való felhatalmazás, és az általa követelt egyenlőség az esélyegyenlőség ellentéte, mivel azt parancsolja, hogy az embereket a hátterük és bőrszínük alapján ítéljék meg, és ne az egyéni érdemek alapján.
Ám a zsidók, különösen az izraeliek, nem „fehérek”. És a palesztinokkal való konfliktus nem a faji hovatartozásról szól.
A zsidókra alkalmazva ez azt jelenti, hogy az október 7-i áldozatok nem érdemelnek együttérzést. Ezért érzik magukat „progresszíveknek” nevező emberek jogosnak, hogy letépjék az emberrablás áldozatait ábrázoló plakátokat, függetlenül attól, hogy 8 hónapos vagy 85 évesek.
Egyetlen tisztességes embernek sem jutna eszébe letépni egy eltűnt macskát vagy kutyát ábrázoló plakátot, de a DEI által indoktrináltak számára egy elrabolt zsidó kevésbé érdemel együttérzést, mint egy elveszett háziállat.
Ez azt is megmagyarázza, hogy a feministák miért készek hinni a szexuális bűncselekmények áldozatául esett nőknek, de miért utasítják el olyan könnyen a zsidó nők ellen elkövetett bűncselekményeket, még akkor is, ha a palesztinok a nemi erőszakot háborús fegyverként használják.
Ugyanígy az izraeli cselekedeteket is démonizálhatják és delegitimálhatják népirtásként, holott semmi ilyesmiről nincs szó, mert fehér elnyomóként mindig erkölcstelenek.
A zsidók dehumanizálásának folyamata vezetett oda, hogy egy művelt nemzet „Hitler készséges hóhéraivá” és 6 millió zsidó meggyilkolásának aktív résztvevőivé vált.
Ugyanez az „értelmiségiek árulása” most ugyanezt teszi az izraeli zsidókkal és a velük együtt álló zsidókkal máshol.
Az a fajta holokauszt-oktatás és megemlékezés, amely az elmúlt generációban az Egyesült Államokban általánossá vált, és amelyben az antiszemitizmust az intolerancia egy másik formájának tekintik, nem sokat tesz az éber közöny ellen, amely a „fehér” gonosztevőknek kinevezett támadásokkal szemben tanúsított éber közöny ellen hat. Az antiszemitizmus nem a hétköznapi indulatok funkciója, hanem egy olyan fegyver, amelyben a zsidókat démonizálják egy politikai cél elérése érdekében.
Így lehet a terrorizmus zsidó áldozatait eltörölni, és a helyzetüket úgy beállítani, mint ami azokkal az elnyomókkal történik, akik a jogos „ellenállásba” ütköznek.
A Hamász, amely mozgalom a legtöbb palesztin támogatását és most már sok nyugati értelmiségi szimpátiáját is élvezi, kifejezetten a bolygó egyetlen zsidó államának felszámolására és a benne élő 7 millió zsidó népirtására törekszik.
Ami október 7-én történt, az csupán az előzetese volt annak, amit a közeljövőben szándékozik megtenni.
Ebben a témában nincs középút. Bárki, aki közömbös az október 7-én történtek iránt, vagy aki azt állítja, hogy a világ összes népe közül egyedül a zsidók nem érdemlik meg az államot vagy az önvédelem jogát (anticionizmus), vagy aki azt állítja, hogy a Hamásznak tűzszünet útján lehetővé kell tenni, hogy túlélje a jelenlegi háborút, és hogy a Hamászra bízzák Gáza bármely részét vagy bárhol máshol, ahol újra felfegyverkezik és felkészül, ahogy ígérte, hogy még sok hasonló atrocitást követ el, nem mondhatja magát „haladónak” vagy a népirtás ellenzőjének.
Mert azzal, hogy ilyen álláspontot képviselnek, lényegében azok oldalára állítják magukat, akik egy második holokausztot akarnak Izraelben.
Ezért nem akarok idén egyetlen szót sem hallani a holokausztról való megemlékezésről senkitől, aki nem hajlandó fenntartás nélkül támogatni Izrael jogos háborúját a Hamász felszámolása érdekében, ugyanúgy, ahogyan a szövetségesek későn megsemmisítették Adolf Hitler Harmadik Birodalmát. Az október 7-e óta eltelt hónapokban láthattuk, hogy mit eredményezett ennek a generációnak az „értelmiségiek árulása”, mivel az antiszemita eszmék, magatartás és beszéd ismét mindennapossá váltak.
Ha nem hajlandóak a zsidó állam mellett kiállni az iszlamista gyilkosokkal és hasznos idiótáikkal szemben, akkor legalább legyen annyi tisztesség bennük, hogy ne zavarjanak minket a holokauszt miatti „őszinte” gyászukkal.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.