Miért váltottak ki felháborodást a Hamász-foglyokról készült képek?

Az izraeliek október 7-i tömeges legyilkolása és megerőszakolása az antiszemitizmus megugrását eredményezte, nem pedig a Hamász elleni haragot. A világ mégsem tűri a legyőzött palesztin terroristákról készült fotókat. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.

A múlt héten a WION, egy angol nyelvű indiai televíziós hálózat élő adásában készültem a Hamász elleni háborúról beszélni. Mielőtt azonban sorra kerültem volna, megdöbbentett a műsorvezető bevezetője. Olyan képekről beszélt, amelyek sokkolták a világot, és a világ felháborodását eredményezték, úgymond trigger warningot adva azoknak, akik most fogják először látni ezeket a képeket.

Mint hamarosan megtudtam, nem a Hamász terroristái által október 7-én izraeli civilek ellen elkövetett leírhatatlan atrocitásokról szóló bizonyítékokra utalt. És még csak nem is beszélt a támadást követő háborúnak a Gázai övezetben élő civilekre gyakorolt hatásáról, akiket ugyanezek a terroristák emberi pajzsként használnak.

Ehelyett azok a képek, amelyek igazán felháborították őt (és nyilvánvalóan másokat is világszerte), azok voltak, amelyek olyan palesztinokat ábrázoltak, akik megadták magukat az Izraeli Védelmi Erőknek. A képeken olyan katonakorú férfiak láthatóak, akik vagy feladták magukat, vagy fogságba estek, állítólag miután arra kényszerítették őket, hogy elhagyják a terrorszervezet alagúthálózatát.

A férfiak lehajtott fejjel, térdre ereszkedve, alsóneműre vetkőztetve, kezük összekötözve. A képek a vereségtől bűzlöttek. Azok, akik nem is olyan régen még dicsekedtek az október 7-én okozott kimondhatatlan szenvedéssel, amikor a Hamásznak sikerült meggyilkolnia több mint 1200 izraeli férfit, nőt és gyermeket, valamint megerőszakolni és megkínozni az áldozatokat, és elrabolni több mint 230 embert, most a tehetetlen foglyokká váltak. Az a bátorság, amelyet az Izrael elleni támadás után mutattak, eltűnt.

Az arcukon látszott a vereség hatása, és talán az a felismerés is, hogy téves volt a vezetésük számítása, miszerint azok, akik egykor Gázát uralták, büntetlenül háborút indíthatnak Izrael ellen.

Míg a Hamász magas rangú vezetői luxusban és biztonságban élnek Katarban, a terroristák most fizetik meg ostobaságuk és kegyetlenségük árát.

Aki ismeri a múlt századi hadviselés történetét, annak ez a látvány aligha egyedülálló.

Több tucat Hamász-terrorista adta meg magát az izraeli hadseregnek

A letartóztatottak a járdán láthatók lehajtott fejjel.

Neokohn

9 hozzászólás

Hasonló képek ábrázolják azokat a japán katonákat, akik a II. világháborúban megadták magukat, valamint a különböző háborúkban, különösen a terrorista csoportok ellen harcoló más harcosokat. Amikor olyanokkal kell szembenézni, akiket az ellenségük elleni fanatikus gyűlölettel doktrináltak, és akik valószínűleg a megadás után is megpróbálnak tovább gyilkolni, a foglyok levetkőztetése és annak biztosítása, hogy ne legyenek még mindig felfegyverkezve vagy ne legyen rajtuk robbanószerkezet, egyszerűen színlogika.

Az alternatíva az volna, hogy egy olyan csoport tagjai, akik hitük és politikai céljaik szerint Izrael állam elpusztítására és lakosságának lemészárlására kötelezték el magukat, olyan izraelieket ölhetnek meg, akik azt hiszik, hogy ellenfeleik már feladták.

Megalázóak az ilyen képek a képeken szereplők számára? Természetesen. De ha valaki egy barbár terrorista csoport tagjainak megsértett büszkesége miatt dühös, akkor valószínűleg gond lehet az erkölcsi iránytűvel.

Az erről a kérdésről szóló szegmens nem volt a legemelkedettebb vita, amelyben részt vettem. Megkérdőjeleztem a műsorvezető, Mohammed Saleh feltevését, miszerint ez felháborító, és megpróbáltam emlékeztetni őt a kontextusra. Megpróbált túlkiabálni, miközben a beszélgetésünk közben vetített képek egyértelműen részei voltak annak a kísérletnek, hogy az izraelieket a történet gonosztevőinek állítsák be. Úgy tűnt, Saleh nehezen tudta felfogni azt a koncepciót, hogy a palesztinok bármi más lehetnének, mint áldozatok az Izraellel való bármilyen interakcióban.

Úgy tűnt, azt sem érti, hogy ami ellen a palesztinok és szimpatizánsaik tiltakoznak, az nem népirtás, hanem az általuk kirobbantott háború természetes következménye.

De nem volt egyedül az értelmezésével. Valóban, a híroldalak és hírcsatornák szerte a világon osztották az ő álláspontját. Előre láthatóan így tett a The New York Times is, amely „gázai férfiak tömeges fogva tartásaként” jellemezte a katonakorú férfiak elfogását olyan területeken, amelyeket a legtöbb civil már hetekkel ezelőtt nagyrészt elhagyott.

A fotókat úgy kezelték, mint bizonyítékot arra, hogy az IDF a szegény, elnyomott arabokkal szembeni kegyetlen politika részeként ártatlan járókelőket gyűjtött össze, és nem pedig azt, ami azokkal történik, akikről feltételezik, hogy harcosok, amikor a hadsereg elfogja őket, amikor egy korábban terroristák által tartott területeken végrehajtott tisztogatási műveletet hajt végre.

Igaz, hogy az elfogottak egy kis részéről kiderült, hogy nem a Hamász tagjai. Akikről az IDF megállapította, hogy nem az iszlamista terrorista mozgalom tagjai, azokat később szabadon engedték.

A közösségi oldalakon terjesztett összeesküvés-elméletek az így fogva tartottakról, miszerint a foglyokat megölték vagy kínzásnak vetették alá, könnyen megcáfolhatók.

De a fotók miatti nagy felhajtás – összehasonlítva a népirtás széles körben elterjedt és teljesen hamis vádjaival, amelyeket a Hamásszal szimpatizánsok vagy egyszerűen csak a zsidó államot gyűlölők intéznek Izrael ellen – jelentéktelen. Elvégre az alsógatyában elfogott palesztinokról készült képek elkészítése nagyon kis vétség azokhoz a vádakhoz képest, amelyek a Hamász által szolgáltatott, az áldozatokról szóló megbízhatatlan, felfújt statisztikákon alapulnak, amelyek azt állítják, hogy a Gázában megöltek mind civilek, többségükben gyerekek.

Ezek a számok – amelyeknek, mint a Hamász korábbi konfliktusaiban, valószínűleg kevés köze van a valósághoz -, valamint a Gáza elleni háború által okozott pusztításról készült képek és videók muníciót jelentenek azok számára, akik elszántak Izrael becsmérlésére. Ezek alátámasztják a Biden-kormányzaton belüli és kívüli baloldaliak azon követeléseit is, hogy tartós tűzszünetet kössenek, amely lehetővé tenné a Hamász számára, hogy legalább a Gázai övezet Izrael által még el nem foglalt részei továbbra is a Hamász ellenőrzése alatt maradjanak, és lényegében hagynák, hogy a zsidók népirtására törekvő csoport megússza a tömeggyilkosságot.

Az összeomlás szélén állnak a Hamász erői Észak-Gázában

Folyamatosan adják meg magukat a bekerített terroristák.

Neokohn

Az elfogott palesztinok fotói miatti düh azonban még mindig jelentős.

A nemzetközi közösség nagy részének fő reakciója a zsidók legnagyobb tömeges lemészárlására a holokauszt óta nem annyira a közöny, mint inkább a felháborodás volt, hogy Izrael katonai eszközökkel biztosítja, hogy egy ilyen szörnyű bűntény ne ismétlődhessen meg.

Az, hogy ennyi ember, aki nem törődött a Hamasz által két hónappal ezelőtt elkövetett zsidó mészárlással, és figyelmen kívül hagyta a széles körben terjesztett fényképes és videós bizonyítékokat (amelyeket nagyrészt maguk a terroristák állítottak össze GoPro kamerákkal, hogy nyilvánosságra hozzák áldozataik megalázását) ezekről a bűntettekről, továbbra is mélyen megdöbbenti a zsidókat.

Ugyanígy a feminista vezetők és szervezetek képmutatása is, akiket látszólag nem érdekelt, hogy a palesztinok szándékosan nemi erőszakot alkalmaznak – nők, gyerekek, és ahogy az új jelentésekből kiderül, még férfiak ellen is – háborús fegyverként.

Ezeket a zsidók elleni bűncselekményeket figyelmen kívül hagyták vagy gyorsan elfelejtették, miközben sietve megfosztották Izraelt a védekezés jogától. Hamarosan még sok olyan zsidó számára is világossá vált, aki mindig is kritikusan állt az izraeli politikához, vagy aki együtt érzett a palesztinok szenvedésével, hogy a tiltakozások azt mutatják, hogy a gázai harcok miatti felháborodás mögött valami mélyen nyugtalanító dolog áll.

Azok, akik „a folyótól a tengerig” a „szabad Palesztináért” skandáltak, nem a békét vagy a kétállami megoldást szorgalmazták. Az volt az álláspontjuk, hogy az izraeli szenvedés lényegtelen, mert a zsidó államnak nincs létjogosultsága, és „gyarmatosítani” kell. Ha ez további október 7-i típusú atrocitásokat jelentett, akkor annál rosszabb a zsidóknak, akik állítólag bűnösek voltak a „fehér kiváltságok” birtoklásában és a „színesbőrűek” elnyomásában.

Az a tény, hogy ennek a konfliktusnak semmi köze a faji hovatartozáshoz – és hogy a zsidók Izrael őslakosai, a zsidók többsége pedig „színesbőrű”, akik a Közel-Kelet és Észak-Afrika más részeiről vándoroltak be -, nem sokat számít azok számára, akik beveszik az interszekcionális mítoszokat, és úgy gondolják, hogy a zsidó államot el kellene törölni, népét pedig népirtásnak kellene alávetni.

A palesztin foglyokról készült képek azonban világszerte érzékenyen érintik az embereket, és ennek oka messzemenően megmagyarázza, hogy a palesztinai arabok – az iszlám világ nagy részének támogatásával – miért tartanak ki évszázados háborújukban a cionizmus ellen.

Aligha meglepő, hogy a zsidó szenvedés képei nem hatják meg a világ lakosságának azt a nem elhanyagolható hányadát, amely úgy gondolja, hogy a zsidókat nem illeti meg a szuverenitás vagy az önvédelem joga ősi hazájukban.

De amit igazán nem tudnak elviselni, az a gondolat, hogy a zsidók többé nem hontalanok és nincsenek kiszolgáltatva egy ellenséges világnak, mint a mai Izrael 1948-as megalapítása előtt.

Nehéz lenyelniük azt a gondolatot, hogy egy megvetett kisebbség, amely ellen az antiszemitizmus vírusa továbbra is gondolkodás nélküli gyűlöletet és démonizálást szít, most elég erős ahhoz, hogy legyőzze ellenségeit.

Ez túlmutat a palesztinok iránti szimpátián. Olyan irredentista gondolkodásmód csapdájába estek, amely nemcsak abban akadályozza meg őket, hogy elfogadják az államiság és a béke többszöri felajánlását, amelyet Izrael az évek során tett, hanem arra készteti őket, hogy a zsidó állam legitimitásának és állandóságának elutasítását nemzeti identitásukkal elválaszthatatlanul összefüggőnek tekintsék.

A Hamász foglyairól készült fotók a háborús fotózás mércéjével mérve nem különösebben szokatlanok vagy felháborítóak, és semmiképpen sem a bántalmazás bizonyítékai.

A fogva tartásuk dokumentálása mindenképpen jobb, mint az a hallgatás, amelyet a Hamász továbbra is fenntart a túszok sorsáról, akiket még nem engedtek szabadon, és akikről semmilyen bizonyítékot nem kaptunk arra, hogy életben vannak-e egyáltalán.

A képek mégis felháborítónak tűnnek azok számára, akik – akár muszlimok, akár nem – úgy tekintenek a zsidókra, mint akiket az iszlám világ hagyományosan dhimminek nevez. Az iszlám társadalmakban a dhimmik egy adott ország „védett” lakói voltak, de a muszlimoknál alacsonyabb rendűként kezelték őket. A fotók valójában azért váltanak ki dühöt, mert azt mutatják, hogy a Hamász, amely joggal számított arra, hogy atrocitásai inkább az antiszemitizmus fellendülését fogják kiváltani, mint az ellenük irányuló ellencsapást, elveszíti a zsidók ellen indított háborút.

Megaláztatásuk azt bizonyítja, hogy a világról alkotott felfogásuk a feje tetejére állt, és a zsidókat már nem a megvetett és erőtlen kisebbség státuszába sorolják.

A palesztin foglyokról készült képek miatti düh nem az izraeli bűnök bizonyítékaira adott reakció. Ehelyett azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban és máshol is elszaporodó Izrael-ellenes tüntetések mögött nagyrészt antiszemita indítékok állnak, akár a modern baloldali elméletekben, akár a történelmi vallási gyűlöletben gyökereznek. A fotók miatti harag nem a háborúról szóló vita mellékszála, sokkal inkább azt mutatja meg, milyen mélyen gyökerezik az Izrael és a zsidók iránti intolerancia.

Az izraeli-palesztin konfliktus gyakran emlegetett hazugságai

Meghívott szakértőként szólalt fel a Danube Institute Izraelről szóló konferenciáján lapunk főszerkesztője, Megyeri Jonatán, illetve főmunkatársa, Robert C. Castel is.

Neokohn

20 hozzászólás

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.