Az Ábrahám-megállapodás kiterjesztése létfontosságú. De tekintve, hogy az amerikai kormányzat meg akar állapodni Iránnal, Izraelt egy előnytelen megállapodásra kötelezheti Szaúd-Arábiával — írja véleménycikkében Jonathan S. Tobi, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök kormányának legfontosabb külpolitikai prioritása a teljes körű diplomáciai kapcsolatok felvétele Szaúd-Arábiával, valamint Irán atomfegyverhez jutásának megakadályozása. Netanjahu azonban bölcsen tenné, ha nem menne bele azokba az amerikai követelésekbe, amelyeket a hírek szerint Izraelnek a szaúdi normalizáció áraként kellene fizetnie.
Az Izrael és a szaúdiak közötti nagykövetségcseréhez – és mindahhoz, ami ezzel jár – Washingtonon keresztül vezet az út. A kilátások arra, hogy az amerikaiak hajlandóak lesznek megadni a szaúdiaknak azt, amihez ragaszkodnak az Izraellel való normalizációért, valószínűleg jóval magasabbak, mint amennyit Joe Biden elnök képes lenne megadni, még akkor is, ha valóban elkötelezett lenne a cél mellett.
Az izraeliek nagyra értékelik a szaúdiakkal fenntartott szoros, ám titkos kapcsolatukat, és joggal tekintik értéknek annak lehetőségét, hogy ez a kapcsolat hivatalossá váljon. Ez biztosítaná, hogy a zsidó államot a Közel-Kelet állandó részeként fogadják el azok az országok is, amelyek korábban megfogadták, hogy soha nem ismerik el, és elpusztításán dolgoznak. Ez különösen igaz Szaúd-Arábiára.
Gazdagsága és az iszlám legszentebb helyeinek birtoklása révén Rijád az arab és muszlim világ egyik legbefolyásosabb nemzete.
2020-ban az volt a várakozás, hogy előbb-utóbb a rijádi vezetés nyíltan felvállalja a békét Izraellel. A szaúdiak hallgatólagos jóváhagyására volt szükség ahhoz, hogy az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein csatlakozhasson a megállapodáshoz, és az Izraellel való szoros együttműködésük biztonsági kérdésekben nyílt titok volt, mivel mindketten szövetségesként tekintettek egymásra az Irán által jelentett erős regionális fenyegetéssel szemben. De ezt az színfalak mögötti kapcsolatot nyíltan elismert kapcsolattá alakítani jóval nehezebb, mint azt sokan gondolták, beleértve Donald Trump korábbi elnököt is.
Egészen a közelmúltig Biden külpolitikai csapata nem mutatott nagy érdeklődést a projekt előmozdítása iránt, amely elődeik egyik legfontosabb eredménye volt. Sőt, a 2021-ben újra hatalomra került Obama-kormányzat öregdiákjainak több mint egy évbe telt, mire rávették magukat, hogy egyáltalán kimondják az „Ábrahám-megállapodások” kifejezést, amikor arra utaltak, hogy Trump olyan békeszerződést kovácsolt, amely lehetővé tette négy arab és muszlim többségű ország számára, hogy 2020 őszén hivatalosan is elismerje Izraelt.
De két évnyi lesajnálás után a Biden-kormányzat végre megmutatta, hogy elő akarja mozdítani ezt a projektet. Antony Blinken külügyminiszter az AIPAC-nek (a legnagyobb Izrael-párti lobbiszervezet – a szerk.) azt mondta, hogy
a szaúdi-izraeli normalizáció Amerika nemzetbiztonsági érdeke.
Blinken ráadásul nemrég Szaúd-Arábiában járt, ahol megbeszélésein ez a cél is szerepelt a napirenden.
Biden dilemmája
Az amerikai érdeklődés fókuszában azonban nem az Izraelnek nyújtott segítség áll. Biden ugyanis egy bonyolult külpolitikai kelepcébe került, amely részben a szerencsétlen körülmények, részben pedig saját elhibázott politikájának eredménye.
Az elnök hivatalba lépése óta csak megvetést mutatott a szaúdiak iránt, akiknek tényleges vezetőjét, Mohammed bin Szalmán herceget (MBS) gengszterként és gyilkosként bélyegezte meg. Akárcsak Barack Obama korábbi elnök, Biden külpolitikai csapata is újra akarta gondolni az amerikai Közel-Kelet-politikát, és azt a hagyományos szövetségesektől, például a szaúdiaktól és Izraeltől való függőségtől elfordítani, helyette az Iránhoz való közeledést választva.
De ahogy Obama 2015-ös katasztrofális iráni atomalkuja is, amely megerősítette a teheráni gengszter-rezsimet, destabilizálta a régiót, miközben semmit sem tett az Egyesült Államok megsegítésére, Biden erőfeszítései ugyanolyan kontraproduktívnak bizonyultak.
Az irániak bolondot csináltak Bidenből és Blinkenből azzal, hogy visszautasítottak minden egyes ajánlatot egy új nukleáris megállapodásra, amely ráadásul gyengébb és veszélyesebb, mint az előző. Eközben az irániak egyre közelebb kerültek Oroszországhoz annak ukrajnai inváziója miatt. Ez egyúttal lehetőséget adott Kínának – Amerika igazi geostratégiai ellenségének -, hogy betörjön a térségbe. A szaúdiak elidegenedése pedig arra késztette őket, hogy ne áldozzák fel saját gazdasági érdekeiket a Moszkva bojkottja okozta energiaválság ellensúlyozására. Ennek eredményeképpen Kína közvetítette a közeledést Rijád és Teherán között, ami joggal ijesztette meg Washingtont.
Ez, valamint az, hogy
a 2024-es elnökválasztás előtt valamiféle külpolitikai győzelemre van szükség, arra késztette Bident, hogy elkezdje vizsgálni, vajon szerezhet-e saját magának az Ábrahám-megállapodásokhoz hasonló dicsőséget.
Ahogyan azt 2020-ban megmutatta, amikor a Trump-kormányzat segített életre hívni az Ábrahám-megállapodásokat, amelyek normalizálták a kapcsolatokat az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel (később Marokkó és Szudán is csatlakozott), Netanjahu sok mindenre hajlandó, beleértve a politikai kompromisszumokat is, hogy bővítse a térségben azon nemzetek körét, amelyek hivatalosan elismerik Izraelt. Az alku megpecsételése érdekében Netanjahu világossá tette, hogy lemond az izraeli jog hivatalos kiterjesztéséről a zsidó közösségekre Júdeában és Szamariában.
Mit akarnak az amerikaiak és a szaúdiak?
A Biden-kormányzat tisztában van ezzel, és elkezdte nyilvánosságra hozni, hogy ezúttal milyen engedményeket szeretnének az izraeliektől. A listán szerepelnek az amerikaiak követelései, hogy Netanjahu kezdje újra a béketárgyalásokat a palesztinokkal, és hagyjon fel kormánya igazságügyi reformra irányuló törekvéseivel.
A szaúdiak évek óta nyilvánosan hangoztatják, hogy az Izraellel való kapcsolatok a palesztin követelések megoldásától függnek. Ezt erősítette meg Faisal bin Farhan szaúdi külügyminiszter múlt héten tartott sajtótájékoztatóján, ahol azt mondta, hogy a normalizációnak „korlátozott előnyei lennének” a palesztinok függetlenségét biztosító „kétállami megoldás” nélkül.
Miközben a szaúdiak úgy érzik, hogy nyilvános gesztusokkal kell támogatniuk a palesztin ügyet, az az elképzelés, hogy kétségbeesetten akarnak létrehozni egy újabb, kudarcot valló arab államot a régióban, merő kitaláció. Ráadásul elegük van abból, hogy gazdasági és stratégiai érdekeiket a palesztinoktól tegyék függővé, akik évtizedek óta túszként tartják fogva az arab világot.
Tudják, hogy sem a Palesztin Hatóság vezetőjének, Mahmúd Abbásznak, sem a Hamásznak nem érdeke a béke vagy a kétállami megoldás, amelyet az évtizedek során többször is elutasítottak.
Ami az amerikaiaknak az igazságügyi reformmal kapcsolatos vitáját illeti, ez nem más, mint cinikus kísérlet Netanjahu ellenzékének erősítésére és arra, hogy rossz színben tüntessék fel őt az izraeli választók előtt, akik megosztottak az ország legfelsőbb bíróságának korlátlan hatalmának ellenőrzésére irányuló törekvés miatt. Bármilyen erényei is vannak az intézkedésnek (még akkor is, ha az Izraelt demokratikusabbá tenné, és nem pedig kevésbé demokratikussá), a szaúdiakat ez a legkevésbé sem érdekli.
Az igazság az, hogy a szaúdi normalizáció útjában álló akadályok mind amerikaiak.
Amint arról a The Wall Street Journal már márciusban beszámolt, a szaúdiak világossá tették, hogy mit kérnek cserébe az Izraellel való normalizációért cserébe. Azt akarják, hogy az Egyesült Államok hivatalosan is vállalja, hogy garantálja a biztonságukat. És a további fegyvereladások mellett támogatást akarnak egy polgári célú nukleáris programhoz, bár ezt széles körben úgy értelmezik, hogy a szaúdiak valójában atombombát szeretnének fejleszteni, amellyel elrettenthetik Iránt. Feltűnő, hogy a szaúdi követelések listájáról hiányzott minden biztosíték az Egyesült Államok vagy Izrael részéről egy független palesztin állam létrehozására vonatkozóan.
Legfőképpen azt nem akarják, hogy az amerikaiak egy újabb gyenge Irán-alkut kössenek, amely a Teheránnal nemrég kötött paktumuk ellenére közvetlen veszélyt jelentene a szaúdi monarchia létére.
Még ha nem is születik nukleáris megállapodás, Biden valószínűleg nem fogja megadni a szaúdiaknak, amit akarnak.
Egyetlen amerikai kormányzat sem akar nekik semmiféle nukleáris képességet adni.
A kínaiak azonban igen, különösen akkor, ha egy új iráni egyezmény garantálja, ahogyan azt Obama tette, hogy Teherán végül bombához jut.
Ugyanilyen akadály az is, hogy saját pártja valószínűleg nem fog beleegyezni a szaúdiaknak történő fegyvereladásokba vagy egyéb engedményekbe. A liberális sajtó évek óta keményen dolgozik azon, hogy démonizálja a szaúdiakat, és szörnyetegként állítja be az országot de facto uraló koronaherceget. A szaúdiak népszerűtlenségét nemrég ismét láthattuk, miután bejelentették, hogy a masszívan szaúdiak által támogatott, újonnan induló LIV Golf Tour ezen a héten egyesül a régóta működő PGA Tourral.
Úgy tűnt, még a golf iránt nem érdeklődő amerikaiakat is megdöbbentette, hogy szaúdi olajmilliárdosok sikeresen megszerezték a sportág tényleges irányítását. A liberális újságírók az ország szeptember 11-hez hasonló támadásként értékelték a tranzakciót annak ellenére, hogy a koronaherceg által szorgalmazott változtatások lényege éppen az, hogy megmutassák: a sivatagi királyság hátat szeretne fordítani a múltnak, amely miatt sokan még mindig a fundamentalista iszlám és a terrorizmus finanszírozójaként tekintenek rá.
Ebben a légkörben a legtöbb demokrata nem fog arra szavazni, hogy bármit is adjanak a szaúdiaknak.
Mindig is volt egy olyan iskola, amely úgy vélte, hogy a szaúdiak soha nem fogják kockáztatni az iszlám szent helyeinek őrzőjeként betöltött pozíciójukat az Izraellel való stratégiai szövetségük hivatalossá tételével. De még ha úgy is döntenek, ahogyan kellene, hogy a normalizálás gazdasági, diplomáciai és katonai előnyei messze felülmúlják azt a kárt, amit a muzulmánok körében a hírnevüknek okozna, az ösztönzők, amelyek meggyőzik őket erről, csak az Egyesült Államoktól érkezhetnek, nem Izraeltől.
Az igazságügyi reformellenes tüntetések miatt szorongatott Netanjahunak most még inkább szüksége van egy diplomáciai győzelemre és egy figyelemelterelésre politikai gondjairól, mint Bidennek. Mégis, elég okosnak kell lennie ahhoz, hogy tudja, hogy az amerikaiaknak tett bármilyen engedmény – még amennyire értékes is – nem garantálja a szaúdi normalizációt, nem akadályozza meg az új iráni megállapodást, és nem biztosítja Washington beleegyezését a teheráni nukleáris létesítmények elleni csapáshoz, ha arra kerülne a sor. Ahogyan a múltban is tette, Netanjahunak nemet kell mondania Washington legújabb diktátumaira.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.