Ha a transzneműség tömeges delíriumának legrosszabb aspektusa a kiszolgáltatott gyermekekkel szembeni fizikai és pszichológiai visszaélés és szándékos bántalmazása, akkor a legrosszabb része mindennek azoknak felnőtt szakembereknek a szerepe, akiknek feladata volna a jólétükről való gondoskodás. A valóban transznemű embereket együttérzéssel és tisztelettel kell kezelni. De amit most látunk, az egyfajta kultusz. Melanie Phillips írása.
A pszichológiai vagy egyéb fejlődési rendellenességekkel küzdő gyerekeket arra bátorítják, hogy elhiggyék, hogy ha ellenkező neműként azonosítják magukat, akkor valamilyen módon megmenekülnek a problémáik elől azáltal, hogy új szexuális identitást vesznek fel — ami visszavonhatatlan változásokkal járhat a testükön. Ez megbocsáthatatlan. Azokon kívül, akik az orvosi és pszichiátriai világban hozzájárultak ehhez a szörnyűséghez, az iskolák is aktívan szorgalmazták a transz-agendát diákjaiknak, általában LMBT aktivista szervezetek segítségével. Ennek része, hogy igaznak kell tekinteni a gyermek azon kijelentését, hogy ő „nem bináris”, ami valójában elme vagy személyiség zavarra utal.
Az ilyen jóváhagyás tehát a behálózás egyik formája – a biológiai szex valóságában gyökerező identitásának aláásása –, amelyben az iskola aktívan összejátszik.
Az idősebb tanulók behálózhatják a fiatalabbakat, akik zavarodottak és szorongók lévén kiszolgáltatottak lehetnek az oly csábítóan felkínált, rendkívül menő transz-példaképeknek.
Ennek a kultusznak szörnyű az elterjedtsége a brit iskolákban. Lottie Moore jelentése szerint, amit a Policy Exchange agytrösztnek készített, tízből négy középiskola alkalmaz nemi önazonosítási politikát; a középiskolák 69 százaléka megköveteli a többi gyerektől, hogy fogadják el a „gender-szükségben szenvedő” gyermek új identitását; és
a középiskoláknak csak 28 százaléka tájékoztatja megbízhatóan a szülőket, amint a gyermek felfedi a gender-diszfória érzését.
A jelentés szerint az iskolák úgy tanítják a gender-identitásról alkotott hiedelmeket, mintha azok tények lennének, és a nem megváltoztathatatlan, biológiai valóságot gyakran kevésbé fontosnak állítják be, mint az egyén önmagával kapcsolatos homályos érzéseit…
Számos olyan esetet tártunk fel, amikor az iskolák teljesen figyelmen kívül hagyják az elfogadott gyermekvédelmi normákat azzal, hogy a szülőket – alapos ok nélkül – nem tájékoztatják gyermekük életének fontosabb döntéseiről. Vagy titoktartást ígérnek a gyermeknek bizonyos ügyekben, vagy lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy jelentős, potenciálisan visszafordíthatatlan orvosi döntéseket hozzanak a szülők vagy az illetékes szakemberek bevonása nélkül.
Ebben az örvényben jelent meg néhány napja az iskoláknak szóló útmutatás Nagy-Britannia főrabbijától, Sir Ephraim Mirvistől. A Keshet UK zsidó LMBT jótékonysági szervezettel öt évvel ezelőtt írt „Az LGBT tanulók jóléte: vezérfonal ortodox zsidó iskoláknak” című írás a Gyermekvédelem és titoktartás című részben leszögezi:
Minden alkalmazottnak tisztában kell lennie azzal, hogy a tanuló „előbújása” nem gyermekvédelmi probléma.
Mint minden egyéb személyes adatot, a személyzet vagy a tanulók szexualitásával vagy nemi identitásával kapcsolatos minden információt bizalmasan kell kezelni. Hacsak nem áll fenn károkozás veszélye, ezt senkinek sem szabad a tudomására hozni, beleértve a szülőket sem. A tanuló szüleinek a felvilágosítása gyermeke szexualitásáról és nemi identitásáról önmagában is gyermekvédelmi kockázatot jelenthet, különösen azért, mert az iskola nem tudja, hogyan reagálhatnak a szülők vagy a gondviselők.
Tekintettel a transzneműség kultuszának természetére és mértékére, valamint az általa okozott mérhetetlen károkra, elképesztő az ilyen tanács ebből a forrásból. Hihetetlen, hogy egy ortodox rabbi ilyen körülmények között azt tanácsolja, hogy a gyermek jólétével kapcsolatos kritikus információkat hallgassák el a szülők előtt – olyan információkat, amelyek ráadásul aggodalomra adnak okot a gyermek jóléte szempontjából, mert a gyermek ilyen álláspontja önmagában elkerülhetetlenül potenciális ártalomforrás maga számára.
Ez egyenesen szembe megy a miniszterelnök, Rishi Sunak akaratával is, aki azt mondta, nem szabad megengedni, hogy a tanulók bejelentsék a nemük megváltoztatását az iskolában anélkül, hogy erről szólnának a szüleiknek.
A küszöbön álló új kormányzati iránymutatás a hírek szerint megtiltja az iskoláknak, hogy nevük, névmásuk vagy egyenruhájuk megváltoztatásával „társadalmi átmenetet” engedjenek a tanulóknak, ha szüleik nem járulnak hozzá, és arra kényszeríti az iskolákat, hogy közöljék a szülőkkel, ha a tanulók megkérdőjelezik a nemi identitásukat.
A zsidó iskolák világában a főrabbi útmutatásának voltak hátborzongató következményei. Vannak tanárok, akik ennek megfelelően eltitkolták a szülők előtt gyermekük tervbe vett nemváltását és ennek következtében a „társadalmi átalakulását”. Annak ellenére, hogy ez időnként a gyermek zaklatásához és számára káros társadalmi következményekhez vezetett, a tanárok mindezt eltitkolták a szülők előtt, mivel – mint mondták – követik a főrabbi útmutatásait. Ennek nyomán a következő kérdéseket tettem fel a főrabbi hivatalának:
1) Tekintettel arra, hogy akár melegként, leszbikusként vagy transzneműként lép is elő, a gyermek jólétére nézve komoly következményei vannak, hogyan indokolja a főrabbi azt a tanácsát az iskoláknak, hogy hallgassák el ezeket az információkat a szüleik elől?
2) Nem veszi-e észre a főrabbi, hogy ezen önazonosítások bármelyike a gyermek zaklatásához és bántalmazás egyéb formáihoz vezethet? Mivel indokolja tehát, hogy ezeket az információkat titokban tartsák a gyermek szülei előtt?
3) Miért feltételezi a főrabbi alapállásként, hogy az ilyen információk megosztása a szülőkkel potenciális „gyermekvédelmi kockázatot” jelent gyermekeikre nézve? Nem inkább kivételnek kell tekinteni az ilyen veszélyes szülőket, mint szabálynak?
4) A főrabbit nem aggasztja az iskolákban zajló transznemű behálózás mértéke, ami genderdiszfória-járványt okoz? Nem veszi észre, hogy ebbe a kategóriába tartozik ez az útmutatás, amely a pszichológiai rendellenességet objektív valóságként értékeli?
5) Nem veszi észre, hogy a transzneműként való megjelenés általában számos egyéb problémát takar, beleértve az autizmust, a depressziót és az étkezési zavarokat, amelyek kezelést igényelnek? Mivel igazolja tehát azt a tanácsát, hogy egy gyermek transznemű önazonosítását el kell hallgatni a szülők elől?
6) A főrabbi felül fogja-e vizsgálni ezt az útmutatást az ezzel kapcsolatos aggályok fényében?
Ezt a választ kaptam Mark Frazertől, a főrabbi kommunikációs igazgatójától:
Biztos lehet benne, hogy annak ellenére, amit olvasott, ez a történet teljes nonszensz. A főrabbi nem tanácsolta és nem is tanácsolja az iskoláknak, hogy tartsák titokban az információkat a tanulók szülei előtt, kivéve nagyon [sic] körülmények között, például amikor biztonsági aggályok merülnek fel, ami, ahogy Ön mondja, valószínűleg nagyon ritka. Valójában valahányszor megvitatjuk ezt a kérdést az iskolákkal, az egyik első dolog, amit hangsúlyozunk, annak fontossága, hogy a beszélgetés középpontjába a szülőket helyezzük a gyermekük mellett. Ez a történet egy öt évvel ezelőtti írás egyik bekezdéséből származik, amelynek megfogalmazása vitathatatlanul félreérthető, de tudjuk, hogy iskoláink nagyon jól megértik a szülők szerepének fontosságát, mert rendszeres kapcsolatban állunk velük.
Erre a következőket válaszoltam:
Ön azt mondja: A főrabbi nem tanácsolta és nem is tanácsolja az iskoláknak, hogy tartsák titokban az információkat a tanulók szülei előtt, kivéve nagyon [sic] körülmények között, például amikor olyan védelmi aggályok merülnek fel, amelyek, ahogy Ön mondja, valószínűleg nagyon ritka. Valójában az útmutatása éppen az ellenkezőjét mondja. A Gyermekvédelem és titoktartás részben ez áll: „A tantestület minden tagjának tudnia kell, hogy a tanuló „előbújása” nem jelent gyermekvédelmi problémát. Egyszerűen megosztották identitásuk egy aspektusát. Minden más személyes adathoz hasonlóan a személyzet vagy tanulók szexualitásával vagy nemi identitásával kapcsolatos információt bizalmasan kell kezelni. Hacsak nem áll fenn a károkozás veszélye, ezt senkinek sem szabad a tudomására hozni, beleértve a szülőket sem. A tanuló szüleinek a felvilágosítása gyermeke szexualitásáról és nemi identitásáról önmagában is gyermekvédelmi kockázatot jelenthet, különösen azért, mert az iskola nem tudja, hogyan reagálhatnak a szülők vagy a gondviselők.
Itt nincs félreértés.
Az útmutatás kifejezetten azt mondja az iskoláknak, hogy tartsák titokban a gyermek transznemű identitását, valamint azt, ha leszbikusként vagy melegként lépnek elő.
Az iránymutatás nem korlátozza a titoktartást azokra a ritka esetekre, amikor a szülő kockázatot jelent a gyermek számára, hanem kimondja, hogy ezt a titoktartást alkalmazni kell, kivéve, ha fennáll a kár veszélye. Még alá is húzza ezt azzal, hogy a szülők (vagy a gondozók) eredendő gyermekvédelmi kockázatot jelentenek. Ön azt is írja: Tudjuk, hogy iskoláink nagyon jól megértik a szülők szerepének fontosságát, mivel rendszeres kapcsolatban állunk velük. Több forrásból is tudom, hogy a tanárok titkolták a gyermek transznemű identitását a szülők előtt, noha a gyereket kár érte, és a tanárok azért titkolták ezt, mert azt mondták, hogy követik a főrabbi útmutatásait. Ismét arra kérem, hogy válaszoljon az általam feltett konkrét kérdésekre, amelyek nem „teljes nonszenszen”, hanem magán az útmutató szövegén alapulnak.
A következő választ kaptam Mark Frazertől:
Melanie, a lehető legbiztosabbak vagyunk, hogy iskoláink nem úgy értették útmutatásunkat, hogy titkolózni kell a szülők előtt. Mégis, ma írtunk nekik, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy ez valóban így van. A dokumentum szövegezését illetően elfogadom, hogy általánosabb utasítás is kiolvasható belőle. Biztosan nem ez volt a szándék, és lehetőségünk lesz ezzel foglalkozni, ha a következő hetekben újra áttekintjük az írásos útmutatót. Fontos azonban megérteni, hogy iskoláink nem visszacsatolás nélkül olvassák ezt a dokumentumot – rendszeresen tartjuk velük a kapcsolatot ebben a témában, és ha jól értem, soha nem kérdőjelezték meg a szülők bevonásának fontosságát. Azt írja, hogy értesült „több forrásból, hogy a tanárok titkolják egy gyermek transznemű identitását a szülők előtt, bár ennek következtében a gyermeknek kár érte, és ahol a tanárok ezt titkolták, mert azt mondták, hogy a főrabbi útmutatásait követik.” Riasztó ezt olvasni.
Nincs tudomásunk olyan iskoláról, ahol bármely tanár e felfogás szerint működött volna.
Ha így tennének, azt az iskola diákjaival szembeni felelősségének nagyon súlyos elhanyagolásának tartanánk, és haladéktalanul intézkednénk. Ha van további információ, amit megoszthat ezzel kapcsolatban, kérjük, tegye meg. Tudok egy elszigetelt esetről, amikor egy szülő arról számolt be nekünk, hogy a személyzet egyetlen tagja ilyen értelemben mondott nekik valamit. Azonban, miután megvizsgáltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy ez félreértés volt, és ha erről az iskoláról van szó, nagyon is tisztában vannak a szülők bevonásának fontosságával.
Ez újabb megdöbbentő válasz volt. Mit is akar mondani a főrabbi, amikor azt írja az iskoláknak, hogy „biztosak lehetnek abban” arról, hogy nem azt mondták nekik, hogy tartsák titokban ezt az információt a szülők előtt? Hagyják figyelmen kívül, hogy valójában mit mond ez az útmutató? Tegyenek úgy, mintha a szavai az ellenkezőjét jelentenék annak, amit oly világosan mondanak? Frazer most azt mondja, elfogadja, hogy a kérdéses bekezdés „általánosabb utasításként is olvasható”. Mit jelent az „általánosabb utasítás” ebben az összefüggésben? Ez sületlenség.
Akár elszigetelten, akár a szöveg előtti és utáni szöveggel együtt olvassuk, a jelentés kristálytiszta – alapállásként azt mondja az iskoláknak, hogy tartsák titokban ezeket az információkat a szülők elől.
Ami az utolsó két bekezdését illeti, ezek az állítások egyenesen ellentétesek az saját, teljesen hiteles információmmal. Bár nem áll módomban megosztani vagy kiegészíteni, úgy gondolom, hogy azok a zsidó tanárok, akik a főrabbi útmutatása alapján hűségesen eltitkolták ezt az információt a szülők elől, megdöbbenve olvassák majd, hogy a főrabbi így mossa meg a kezét, és cserbenhagyja őket.
A főrabbi joggal igyekszik előmozdítani a toleranciát és a biztonságot a szexuális identitásproblémákkal küzdő gyerekek számára a zsidó iskolákban.
Sürgős szükség van arra is – sok rabbi és az ortodox zsidó világ többi tagja is érzi –, hogy megtalálják a módját az ilyen zsidó szexuális kisebbségek befogadásának a zsinagógába és a közösségi életbe anélkül, hogy megszegnék a zsidó törvényeket. Nagyon remélem, hogy sikerül nekik. De ezzel az útmutatással a főrabbi csapdába esett. Elfogadni egy rendellenes öndefiníciót, mintha igaz lenne, majd sínre tenni ennek az öndefiníciónak olykor megváltoztathatatlan következményeit – ennek semmi köze a toleranciához vagy a befogadáshoz.
Ez a gyermekbántalmazás egyik formája.
Ez az LMBT közösséget is megosztotta, különösen a leszbikusok tiltakoznak (helyesen) amiatt, hogy a transz-ideológia lerombolja női jogaikat – de a Stonewall, a rendkívül erős LMBT aktivista csoport agresszíven szorgalmazza a transz napirendet. Nem világos, milyen kapcsolatai vannak Stonewallnak a Keshethez, ahhoz a jótékonysági szervezethez, amely segített megírni a főrabbi útmutatásait. A két csoport azonban 2013-ban egymással együttműködve dolgozott ki egy iskolai zaklatás elleni kezdeményezést; az útmutató pedig egy Stonewall-jelentésre hivatkozik az iskolások tapasztalatairól. Az útmutatás pedig a Stonewall céljait segíti elő. Elég baj, hogy oly sok tanár és terapeuta hirdeti a transzneműség kultuszát. Nem kevésbé elszomorító, hogy az anglikán egyház – sajnos régóta a civilizációs összeomlás élvonalában – csatlakozott hozzájuk. De Nagy-Britannia ortodox főrabbijának kőfal-súlyú (Stonewall) csapása olyan csapás, amelyet senki sem látott előre.
Melanie Phillips brit újságíró, műsorvezető. Jelenleg a The Times of London rovatvezetője és a JNS vendégszerzője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.