Julianus volt az utolsó római császár, aki kísérletet tett a kereszténység visszaszorítására és az ősi vallási hagyományok visszaállítására, ezért kapta az utókortól az „apostata”, azaz hitehagyott melléknevet.
Nagy Constantinus császár féltestvérének fia, Flavius Claudius Julianus 331-ben született. A császár 337-es halálát követő trónharcok során apját és annak testvéreit is kivégezték, ő valószínűleg csak azért menekült meg, mert még kisgyermek volt. A fővárost, Konstantinápolyt azonban el kellett hagynia, Nikomédiában ariánus – a kereszténység szentháromságtagadó, a niceai zsinat által 325-ben elítélt ága – nevelésben részesült. Korának legkiemelkedőbb filozófusai és rétorai oktatták;
az ifjú Julianus különösen a régi görög-római irodalom és filozófia iránt mutatott érdeklődést és már ekkor ellenszenvvel viseltetett a keresztény vallással szemben.
Tizennégy évesen visszatérhetett Konstantinápolyba, majd a birodalom keleti részében utazgatott. Utolsó élő testvérét, Gallus keleti társcsászárt 354-ben kivégezték, ekkor rövid ideig házi őrizetbe került. A következő évben szabadon bocsátották, ezután Athénban tanult filozófiát, a későbbi Nagy Szent Gergely pápa és Nagy Szent Vazul, a keleti keresztény szerzetesség egyik legjelentősebb alakja társaságában, akik később mindketten negatívan írtak róla, vélhetőleg Julianus az ősi pogány vallás iránti vonzódása miatt. Mivel a birodalmat keleten a Szászánida Birodalom terjeszkedése, nyugaton a barbár törzsek betörései veszélyeztették, II. Constantius császár a dinasztia utolsó élő férfitagjaként 355 végén Galliába rendelte, és megtette nyugati társcsászárnak.
Julianus a következő öt évben folyamatos győzelmeket aratott a germán törzsek felett, katonái pedig olyannyira megszerették, hogy császárrá kiáltották ki. Az ellene indult II. Constantius útközben meghalt, így Julianus 361 novemberében akadálytalanul vonulhatott be Konstantinápolyba.
A fiatal császár hitt abban, hogy a birodalom megmentéséhez vissza kell térni az ősi római erényekhez és hagyományokhoz, ezért alig másfél éves uralma alatt elődeitől teljesen eltérő politikát folytatott.
Az egyre jobban terjedő kereszténység addigra ugyan még nem vált hivatalos államvallássá, a császárok mégis érezhetően pártolták: újabb és újabb kiváltságokat biztosítottak hívei és az egyház számára. A keresztényüldözések nemhogy megszűntek, hanem a keresztények kezdték el üldözni a régi vallás híveit, templomaikat feldúlták és kisajátították.
Julianus viszont az ősi római vallás restaurációjára tett kísérletet. Parancsot adott a lerombolt pogány templomok újjáépítésére, engedélyezte a régi istenek tiszteletét, sőt, pontifex maximusként (legfőbb papként) ő maga is nekik áldozott. A korábban a keresztényeknek adott kiváltságokat – adómentesség, a püspökök ítélkezési joga – megszüntette, emellett a keresztényeknek megtiltotta a birodalmi posta- és futárszolgálat használatát. A keresztények semmilyen állami támogatásra nem számíthattak, ha új templomot akartak építeni, márpedig erre szükségük lett volna, mivel a korábbi pogány szentélyeket vissza kellett szolgáltatniuk. Julianus rendelkezett arról is, hogy a filozófusok, tanítók csak és kizárólag olyan témában oktathatnak, amellyel ők maguk is egyetértenek, és amelyek hitükből fakad – ezzel a keresztényeket kizárta a klasszikus tudományok, a filozófia, a retorika és a grammatika, illetve a pogány irodalom oktatásából, csak saját szent irataikat magyarázhatták, értelmezhették.
Keresztényüldözésről azonban nem beszélhetünk, Julianus csupán a milanói ediktumban lefektetett vallásszabadságot igyekezett visszaállítani, megszüntetve a keresztények kiváltságait – ezt értelmezték az utókor elfogult keresztény szerzői vallásuk üldözésének. Utólag azt is felrótták neki, hogy elképzelései jegyében a korábban kiátkozott keresztény püspökök, eretneknek minősített felekezetek is szabadon gyakorolhatták vallásukat.
A császár támogatta a jeruzsálemi Szentély újjáépítését is, amelyet még i.e. 70-ben a későbbi Titus császár rombolt le. A zsidók ezért a császárt, az irányukba mutatott támogatása miatt, „Julianus a hellén” néven emlegették.
A Szentély megépítésére tett kísérletével valószínűleg inkább a kereszténységnek akart ártani, mintsem a zsidók kedvében járni:
363-ban, nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta Antiókhiát, hogy megkezdje Perzsia elleni hadjáratát, ezért engedélyezte is a zsidóknak, hogy újjáépítsék a templomukat.
Julianus úgy gondolkodott, hogy a templom újjáépítése érvényteleníti Jézus próféciáját a Szentély 70-ben történt elpusztításáról. Egy személyes barátja, Ammianus Marcellinus így írt Julianus erőfeszítéseiről:
„Julianus úgy gondolta, hogy hatalmas költséggel újjáépíti az egykor Jeruzsálemben lévő büszke templomot, és ezt a feladatot az antiókhiai Alipiuszra bízta.
Alipiusz erőteljesen látott neki a munkának, és a tartomány helytartója is támogatta”.
Marcellinus leírja, hogy a több ízben kitörő tűzvész azonban ellehetetlenítette a munkálatokat, és az építők fel is hagytak vele.
Nem tudni, hogy véletlen tűz vagy szándékos szabotázsról volt-e szó, de vannak olyanok is, akik a templom újjáépítésének kudarcát a 363. évi galileai földrengésnek tulajdonították.
A császárt, az irányukba mutatott támogatása miatt, a zsidók „Julianus a hellén” néven emlegették.
Julianus az ősi római vallásba igyekezett belevinni azokat az elemeket, amelyeket a kereszténységben erénynek látott – a szegényekről és elesettekről való gondoskodást, az ember középpontba helyezését.
Ő maga szinte aszkétaéletet élt, udvarában igyekezett mérsékelni a fényűzést, üldözte a korrupciót, száműzte az állandóan intrikáló eunuchokat, megszüntette a hivatalvásárlás gyakorlatát. Csökkentette az adókat, tovább fejlesztette birodalom postaszolgálatát, igyekezett megreformálni az igazságszolgáltatást, a hagyományokhoz való visszatérést pedig külsőségekben is jelezte, mikor szakállt növesztett.
A késő római kor egyik legérdekesebb és legizgalmasabb alakja a perzsák ellen indított hadjárata során halt meg. Amai Szamarra közelében, egy kisebb csetepaté során lándzsa fúródott hasába, a seb elfertőződött, és ő 363. június 26-án meghalt. A keresztény történetírók később azt állították, hogy egy keresztény katonája, bizonyos Mercurius ölte meg, aki tettéért vértanúságot szenvedett; ugyancsak szerintük Julianus utolsó szavai Krisztusra utalva így hangzottak: „Győztél, Galileai!” Julianus volt az utolsó pogány római császár, utódja, Jovianus visszavonta rendelkezéseit.
Megítélése sokáig egyértelműen negatív volt, hiszen szinte kizárólag keresztények írtak róla, akik nem is igyekeztek leplezni ellenszenvüket. Napjainkra azonban már árnyaltabb lett a róla élő kép, Ibsen és a görög Nikosz Kazantzakisz drámát, Gore Vidal regényt írt a „hitehagyott” császárról.
