Az Egyesült Államok döntése, hogy a zsidó államban tárolt fegyverkészletekből átad Ukrajnának, számos játékszabályt megváltoztat. Miért nem tiltakozik senki? – kérdezi véleménycikkében Jonathan S. Tobi, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Az elmúlt 11 hónapban Izrael igyekezett jelezni, hogy ellenzi Oroszország illegális ukrajnai invázióját, ugyanakkor elkerülte, hogy belerángassák egy olyan háborúba, amely veszélyezteti saját biztonságát és érdekeit. Nehéz feladat volt ez a kötéltánc, de ez volt az a kérdés, amelyben Benjamin Netanjahu miniszterelnök és legfőbb politikai ellenfele, a Jes Átid párt vezetője, Jáir Lapid is egyetértett.
Ennek ellenére Izraelnek most kemény árat kell fizetnie a háborúért. A The New York Times által a múlt héten közölt hír, miszerint az Egyesült Államok kiüríti az Izraelben tárolt stratégiai fegyver- és lőszerkészletét, amelyet a közel-keleti vészhelyzetek esetére, valamint a zsidó állam számára támadás esetén rendelkezésre álló stratégiai tartalékot, fordulópontot jelent.
Ha történetesen Irán parancsára konfliktus törne ki a gázai Hamásszal vagy a libanoni Hezbollahhal, vagy egy rémálomszerű stratégiai forgatókönyv szerint mindkettővel egyszerre, az Izraeli Védelmi Erőkre nézve az amerikai döntés súlyos következményekkel járhat.
Izrael humanitárius segélyt küldött Ukrajnába, beleértve egy ideiglenes tábori kórházat a lengyel határon, amikor a harcok a térségben a tetőfokára hágtak. Emellett menekülteket fogadott be és hírszerzési információkat szolgáltatott az ukránoknak.
Mivel azonban Oroszország megszállta a szomszédos Szíria egy részét, és Izraelnek átrepülési jogot biztosít iráni és más terrorista célpontok elleni csapásméréshez, a zsidó államnak el kell kerülnie a konfliktust Moszkvával.
Hasonlóképpen, mivel Oroszország megmaradt zsidó lakossága lényegében Vlagyimir Putyin elnök túsza, Izraelnek minden oka megvan arra, hogy semleges maradjon.
Ez nem akadályozta meg Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt abban, hogy Izraelt nyomásgyakorlásnak tegye ki, amelynek célja, hogy arra kényszerítse, hogy Kijevvel szövetkezzen.
Ez egy tavaly tavasszal a Knesszetben tartott virtuális beszéddel kezdődött, amikor a zsidó származású Zelenszkij, a holokauszt tagadásának minősülő kijelentést tett. Beszéde során hamisan azt állította, hogy az ukránok szolidárisak voltak a zsidókkal a népirtás idején, holott valójában ők voltak talán a leglelkesebb náci kollaboránsok.
Semmitől sem riadt vissza, hogy kihasználja az országa helyzete iránti szimpátiát, hogy meggyőzze az izraelieket a háborúhoz való csatlakozásról. Érdekes módon próbálkozásai nem jártak együtt azzal a hajlandósággal, hogy Izraelt támogassa a nemzetközi fórumokon ellene indított delegitimizációs kampánnyal szemben. Éppen ellenkezőleg, Ukrajna Izrael-ellenes szavazatai az ENSZ-ben egybeestek azokkal a kemény vádakkal, hogy Jeruzsálem nem tesz eleget Oroszország legyőzésének érdekében.
Ha ez nem lenne elég rossz, Zelenszkij ezután megpróbálta megzsarolni Netanjahut, hogy adjon neki országa néhány létfontosságú légvédelmi rendszerét, cserébe azért, hogy Ukrajna megváltoztassa szavazatát egy Izraelt célzó antiszemita ENSZ-határozatról.
Az ukrán elnök a háborús vezetésen kívül valójában semmit sem tesz, amiről a mainstream sajtó sokat írna. A politikai riválisok és az ellenzéki sajtóorgánumok elnyomása – nem is beszélve az egyházakról, amelyeket árulónak bélyegzett, mert kapcsolatban állnak az oroszországi vallási hatóságokkal – mind figyelmen kívül marad. Továbbra is széles körben elterjedt az a mítosz, hogy ő Winston Churchill egyfajta reinkarnációja és a jeffersoni demokrácia makulátlan vezetője.
Az Ukrajna háborútól szenvedő népe iránti szimpátia és a fegyveres erők orosz invázióval szembeni teljesítménye iránti csodálat szinte általános. Ahogy az ország önrendelkezési jogának támogatása is.
Az Egyesült Államok több mint 100 milliárd dolláros segélyt adott Ukrajnának a háború folytatására – mely elképesztő összeg, és amely 2023-ban valószínűleg még növekedni fog. Ráadásul mind az Egyesült Államok, mind Nyugat-Európa megduplázza támogatását azzal, hogy nehézfegyvereket, például harckocsikat biztosít.
Ezek a lépések egy olyan időszakban történnek, amikor egyértelmű, hogy az orosz invázió megakadt, és a harcok véres patthelyzetbe kerültek, amely kezd hasonlítani az első világháborús lövészárokharcokra.
Egyik fél sem tudja kivívni a kívánt döntő győzelmet.
Joe Biden elnök és más szövetségesek mégis támogatják Zelenszkij maximalista háborús politikáját. Célja az orosz erők kiűzése a tavaly télen leigázott terület maradványaiból, amelyek nagy részét Ukrajna visszafoglalta, valamint Kelet-Ukrajna és a Krím 2014 óta Moszkva kezén lévő részeiből.
Egyetlen komoly ember sem hisz abban, hogy egy teljes ukrán győzelem lehetséges. Ugyanígy Putyin inkompetens hadseregének – amelyről a külpolitikai intézményrendszerben sokan még mindig úgy beszélnek, mintha az a Vörös Hadsereg lenne, amely a hidegháború idején legyőzte Hitlert és fenyegette Nyugat-Európát – nincs kilátása arra, hogy elérje eredeti célját, egész Ukrajna meghódítását.
Miközben sok szó esik arról, hogy nem akarunk Putyinnak legitimitást vagy erkölcsi győzelmet biztosítani, azok, akik azt gondolják, hogy ha még több fegyvert és pénzt fektetünk ebbe a háborúba, az a bukásához vezet, vágyálmokat kergetnek.
A válságra adott értelmes válasz az lenne, ha a sok szenvedést és halált okozó háború befejezését sürgetnénk. De Washington annyira el van szállva Zelenszkijtől, hogy kész megkockáztatni egy olyan konfrontációt, amely katasztrofális harmadik világháborús nukleáris forgatókönyvhöz vezethet.
Mi több, Biden megfosztja az amerikai hadsereget a fegyver- és lőszerkészletektől, hogy az ukrán hadsereg kielégíthetetlen igényeit kielégítse. Ezzel máris veszélyesen alacsony készenléti állapotba hozta az amerikai haderőket.
Az Ukrajnának nyújtott korlátlan segélyek támogatói szerint ezzel azt üzenik, hogy a Nyugat nem tűri az agressziót. De az a meglepő döntés, hogy Ukrajna területi integritását az USA első számú biztonsági prioritásaként kezeli, nem várt következményekkel járt. Olyan helyzetet teremtett, amelyben a Nyugat képtelen lenne Tajvan segítségére sietni, ha Kína megszállná, az a nemzet, amely – az Oroszországgal kapcsolatos túlzó félelmekkel ellentétben – messze a legnagyobb fenyegetést jelenti az amerikai biztonságra és globális befolyásra.
Ez a kontextusa annak a döntésnek, hogy kiürítik az Izraelben található amerikai stratégiai fegyver- és lőszertartalékokat. Az amerikai szövetségeseket és érdekeket a Közel-Keleten fenyegető veszélyre való gyors reagálási képesség feláldozása meredek ár azért, hogy Ukrajnának segítsünk fenntartani egy végtelen és megnyerhetetlen háborút.
Ez is egy újabb jele annak, hogy a Biden-kormányzat, akárcsak korábban Barack Obama elnöké leértékelte Izrael és a mérsékelt arab államok támogatását egy olyan új stratégia javára, amely inkább tehernek, mint létfontosságú szövetségesnek tekinti őket.
Ez a lépés, amely csökkenti Izrael biztonságát, és felbátoríthatja Iránt és terrorista segítőit, kritikák tűzviharát kellett volna kiváltania. Jeruzsálem azonban joggal tart attól, hogy túl keményen visszavág az ukránbarát konszenzusnak.
Mindazonáltal ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy nem hajlandó belerángatni magát egy olyan konfliktusba, amelynek kiismerhetetlen következményei vannak a biztonságára nézve. Az, hogy Biden segít eszkalálni egy olyan háborút, amelynek véget kellene próbálnia vetni, nem fog ukrán győzelemhez vezetni. Akárcsak az Irán megbékítésére tett sikertelen erőfeszítések, amelyek hatására a Közel-Keletet még veszélyesebb hely lesz Izrael és más amerikai szövetségesek számára.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.