A Neokohn olvasói már több tudósításban megismerkedhettek a német klíma- és gazdaságügyi miniszterrel, Robert Habeckkel. A miniszter nemcsak arról lett nevezetes, hogy az adófizetők jóvoltából 400 000 eurós honoráriummal egy udvari fényképészt szerződtetett az elkövetkezendő négy évre, hanem arról is, hogy, hát hogyan fogalmazzunk kíméletesen, nem mindig ragaszkodik nyilvános kijelentéseiben a tiszta igazsághoz.
Január elsején újabb – Németország számára öngyilkos – Oroszországra kivetett embargó lépett életbe: Az ország nem vásárol többé kőolajat Oroszországtól, legalább is nem direkt, a régi áron.
A Barátság vezetéken, mely Lengyelországon keresztül a keletnémet Schwedt olajfinomítóhoz vezet, az év kezdete óta nem folyik nyersolaj. A schwedti PCK olajfinomító az orosz-ukrán háború kitöréséig 54,7 százalékban az orosz Rosneft tulajdonában volt, a német Shell a cég 37,5 százalékát birtokolja. Az 1964 óta üzemelő finomító kizárólag az orosz olaj feldolgozására van felkészülve. Szeptemberben a szövetségi kormány a Rosneft részesedését állami ellenőrzés alá vette (vagyis gyakorlatilag államosította) azzal az indokkal, hogy az üzemeltetés biztonságát kívánja ezúton biztosítani.
A PCK szolgáltatta eddig Berlin és Brandenburg államok üzemanyag-ellátásának 95 százalékát, a teljes német üzemanyagpiacból való részesedése 10 százalék volt.
E számokból is látható, hogy a PCK üzemben tartása Kelet-Németország számára egzisztenciális fontossággal bír. Nemcsak a schwedti üzem 1 200 dolgozója retteg attól, hogy mit hoz a jövő. Már most 55 százalékra csökkent az üzem kihasználtsága, ha ez a mutató 50 százalék alá süllyedne, akkor az egész régió ellátása kérdésessé válna. Habeck felelős miniszter legutóbb májusban járt Schwedtben, ahol megpróbálta a jövőt ragyogó színekben ecsetelni. Tartályhajók hoznák az olajat a rostocki kikötőbe, és onnan vezetéken vinnék tovább Schwedtbe úgy, hogy alig változna valami.
Ezenfelül a fosszilis energia ideje amúgy is lejárt, és ezért Schwedtet majd a zöld hidrogén termelésére alkalmas üzemmé alakítják át.
Ezt már akkor sem hitte el neki senki, ki is fütyülték rendesen.
A mai napig ez az elbeszélés ömlik különböző variációkban a gazdaság minisztériumból. Az első lépés az lenne, hogy a tartályhajók korlátolt kapacitása miatt csak folydogáló nyersolajhoz a folyási nyomást növelő folyadékokat adagolnának. „A hozzáadott folyadék által fokozódik a nyomás és kisebb lesz a súrlódás” – magyarázza Matthias Kraume, a berlini technikai főiskola professzora, aki szkeptikusan tekint erre a „megoldásra”. „Nem tudom meddig lehet ezt csinálni” – mondta a Bild Zeitungnak,
„állítólag tíz százaléknyi megtakarítás érhető így el – ha van egyáltalán olaj, és akkor még nem szóltunk az újra szétválasztáshoz szükséges energia mennyiségéről.”
Tehát honnan jöhetne az oroszt helyettesítő kőolaj? Lengyelországból és Kazahsztánból, mondja a gazdasági miniszter és úgy tesz, mintha ez már egészen biztos és csak napok kérdése lenne. Ezzel szemben Lengyelországgal egyelőre csak egy decemberi együttműködési szándéknyilatkozat létezik, amelynek értelmében tervezik, hogy a gdanski és rostocki kikötőkön keresztül lengyel olaj fog csővezetékeken a PCK-hoz folyni.
A gazdasági minisztérium állítása szerint ezzel a finomító kapacitását 70 százalékig tudnák kihasználni.
A terv hibája: Eddig se olaj, se használható csővezeték sem létezik.
A lengyelekkel még mindig nincs semmilyen szerződés, mivel a lengyel fél nagy árat kér az együttműködésért. Eddig egyetlen norvég kőolajat szállító lengyel hajó érkezett Gdanskba, a szállítmány a „Pomeranian” elnevezésű lengyel vezetéken át ömlött a Barátság vezetékbe és azon tovább Németországba. Hogy mely mennyiségről van szó, azt a gazdasági minisztérium államtitokként kezeli. Annyit tudtunk eddig meg, hogy itt egy „kísérleti sorozat” részéről van szó, mivel eddig az is kétséges, hogy a PCK specializáltsága következtében egyáltalán fel tudja-e dolgozni a lengyelektől érkező norvég olajat.
De még ha lenne kielégítő mennyiségű olaj, az sem segítene sokat. A nyersolaj a finomítóhoz január óta – a lengyel kísérleten kívül – egy 200 kilométer hosszú vezetéken érkezik Rostockból, ezt a viszonylag kis átmérőjű vezetéket kiegészítő szükségüzemeltetésre tervezték, eddig még sohasem állt teljes megterhelés alatt. Hogy ezt a vezeték kibírja-e? Senki sem tudja.
Majd épülni fog egy új vezeték, mondja Habeck. Hogy mikor? Ezt sem tudja senki, mivel még tervek sem léteznek.
Még kérdésesebb, hogy Kazahsztánból valaha is fog-e nyersolaj érkezni Németországba. Kazahsztánban január 16-a volt egy pályázat végső határideje, melynek során cégek szállítási kontingensekre pályázhattak. A probléma itt az, hogy az olaj a Barátság vezetéken orosz területen át folyna Németországba. A kazah kormány állítólag megállapodást kötött az orosz kormánnyal, hogy engedélyezni fogják a vezeték használatát. Kis szépséghiba, hogy a Barátság vezetéket az oroszok január elseje óta „tisztogatási munkálatok” miatt lezárták.
És ki tudja, talán valamilyen kifürkészhetetlen véletlen folytán ez a vezeték is felrobban egy szép napon.
Ennek ellenére Habeck miniszter úr és minisztériuma úgy beszélnek a lengyel és kazah szállításokról, a nem létező kikötőkről és vezetékekről mintha itt tényekről és nem alig megalapozott reményekről lenne szó.
Azonban ezek az állítások még majdhogynem szolid terveknek minősülnek az igazi fantáziavilágból származó meséhez, a PCK zöld hidrogénre való átállításához képest.
Habeck nagy terve az, hogy Németországnak rövid időn belül a zöld hidrogén termelésében és felhasználásában vezető hatalommá kell válnia.
Maga az az elképzelés, hogy zöld hidrogén lenne a jövő rendszerváltoztató energiatározója nem több, mint hiú ábránd, mely nemcsak a fizika törvényeit tagadja, hanem minden gazdaságossági megfontolást is nélkülöz.
Ennek több oka van: A hidrogént már megtermelt elektromos energia segítségével a vízből elektrolízissel nyernék. Ehhez nagy mennyiségű, folyamatosan folyó elektromos energiára van szükség, melynek biztosítására a megújulókat előállító egységek, mint a szélgenerátorok és a napelemek természetüknél fogva nem képesek. Az atom- és szénenergia-termelésből való egyidejű kiszállással a húszas évek végére hidrogéntermelés nélkül is nagyon komoly energiahiányra számíthatunk Németországban.
Ha mint Habeck terve szerint a hidrogént mit energiatárolót használnánk, tehát gázturbinákkal ismét árammá alakítanánk, akkor az egész folyamat hatásfoka a termodinamika törvényeinek következtében 25 százalék alatt maradna. És akkor még nem szóltunk a nagyon igényes szállítás költségeiről.
Vagyis az energiapazarlás és megsemmisítés eddig példátlan esetével állnánk szembe, melyet egyetlen népgazdaság sem képes még rövid távon sem elbírni.
Az már szinte csak apróság, hogy a kőolajfinomítás lepárlással történik, a hidrogén termelése viszont elektrolízissel, tehát két teljesen különböző fizikai folyamatról van szó. Szakemberek már most figyelmeztetnek, hogy a PCK technikáját lehetetlen úgy átalakítani, hogy az hidrogéntermelésre alkalmas legyen. Átállásról szó sem lehet, mivel ahhoz az egész üzemet le kellene bontani és újból felépíteni. Nagyon kérdéses, hogy ezt a ma ott dolgozók megélik-e, ha az ötletet valaha is megvalósítanák.
A környék lakosai joggal egyre nyugtalanabbak, erősödik a nyomás a politikusokra, akiktől nem meséket, hanem gyors megoldásokat követelnek. Már hetek óta egyik tüntetés követi a másikat. A múlt hétvégén a brandenburgi Prenzlauban iparosok és vállalkozók tüntettek az olajembargó ellen, és azonnali béketárgyalásokat követeltek.
Miközben Habeck és zöld barátai újabb és újabb mesékkel etetik a népet, február elsején az embargó újabb fokozata fog életbe lépni. Attól kezdve Németország nem fog Oroszországtól feldolgozott olajtermékeket, tehát benzint és dízelt sem vásárolni.
Bezárnak a benzinkutak? A mezőgazdasági munkákhoz nem lesz dízel? Kit érdekel. Fő, hogy a jó oldalon állunk és Habeck miniszterről négy éven át művészi fotókat is láthatunk.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.