Figyelemre méltó, hogy az 5000 éves történelemmel büszkélkedő Kína milyen gyakran találta fel magát újra és újra. Mióta Mao 1949-ben megalapította a Népköztársaságot, volt háború, éhínség, elszigeteltség, brutalitás, kommunizmus és államkapitalizmus. Az ország alig több mint egy generáció alatt a parasztságtól a városiasodásig, a kerékpárról a luxusautókig jutott el.
Ezek a társadalmi, politikai és gazdasági megrázkódtatások egy kisebb nemzetet bőven traumatizáltak volna, de Kínának sikerült megőriznie a viszonylagos stabilitást. A Kommunista Párt háromnegyed évszázada uralkodik az ország felett, ami nem csupán a tekintélyelvűségének köszönhető, hanem – ahogy Kerry Brown érvelt – annak is, hogy képes volt a kínai átlagemberek számára egy egységesítő nemzeti narratívát nyújtani, „amely köré a Kommunista Párt a mindennapi életükhöz kapcsolódik”.
Amikor Hszi Csin-ping 2012-ben a Kommunista Párt főtitkára lett, ez az egységesítő történet „A kínai álom” néven vált ismertté, amely szlogen országszerte óriásplakátokon és hirdetőtáblákon jelent meg. A kínai álom retorikájával Hszi Csin-ping megerősítette, hogy az ország „mérsékelten virágzó” lesz, a foglalkoztatási lehetőségek javulni, az egyének boldogulni fognak.
Hszi lerakta az alapokat, ahogy ő fogalmazott, a „kínai nemzet megfiatalításához”.
A kínai álmot a társadalmi elkötelezettség szimbolizálta, szemben az amerikai álommal, amely a nyugati individualizmust tükrözte. Annak demonstrálására, hogy milyen komolyan vette a közösségi szolidaritás eszméjét, Hszi utasította a hatóságokat a korrupció és a személyes gyarapodás visszaszorítására a KKP soraiban. Számára és az ország számára a társadalmi javulásnak kollektív erőfeszítésnek kellett lennie, amelynek mindenki élvezi előnyeit.
Ezek közé tartozott az az ígéret, hogy az egy főre jutó GDP Hszi eredeti hivatali idején belül megduplázódik, hogy a polgárok hozzáférhetnek a tömegesen javuló jóléti ellátásokhoz, és hogy Kína elkezd egy olyan hadsereget fejleszteni, amely „képes háborúkat vívni és megnyerni”.
Minden jól is ment amíg a Covid-19 le nem csapott. Még akkor is, amikor Kína kezdetben konszenzusra törekedett a zárlatokkal kapcsolatban, a korlátozásokat önzetlen, hazafias kötelességként adták el. Miközben a Coviddal kapcsolatos halálozási statisztikák alacsonyak maradtak – talán hihetetlenül alacsonyak -, az emberek bevették a népét védő paternalista párt narrativáját. Az elmúlt néhány évben azonban a lezárások mérhetetlen károkat okoztak az emberek családjainak, vállalkozásainak és egészségének.
Ahogy telt az idő, és a kínai polgárok fokozatosan rájöttek, hogy a kormánynak nincs B-terve, és lassan megingott a lojalitásuk.
A kínai hatalom elleni igazi támadás akkor következett be, amikor a sztrájkoló munkások kitörtek a Foxconn gyárból, majd a munkanélküli fiatalok egyesültek az átlagemberekkel, és elkezdték lebontani a Covid-kordonokat, és szabadságot követeltek.
A novemberi tüntetések során sokan olyan jelszavakat kiabáltak, amelyekben Hszi Csin-ping lemondását és a KKP uralmának végét, illetve polgári jogokat követeltek – ez közvetlen kihívás volt a kommunista pártnak. Kína válaszul az egyetlen olyan országgá vált, amely a népharagra válaszul felborította az addigi Covid-politikáját, ami ironikus, tekintve, hogy sokan a kínaia átlagembert az uralkodók passzív alattvalóiként képzelik el.
A KKP előtt most az a probléma áll, hogy hogyan építse fel újra a legitimitását a nép körében – és hogyan írja át nemzeti narratíváját -, mivel a Covid-politika közel három éve katasztrofális kudarccal végződött.
Milyen narratívához fog folyamodni Hszi, hogy mindezt megmagyarázza?
Egy kis ízelítőnek tekinthetjük az „Egy elégedett életért” című jelentést, amelyet az állami média agytrösztje, a New China Research adott ki a múlt héten. A jelentés stratégiát fogalmaz meg a „harmonikus” közrend visszaszerzésére azáltal, hogy felvázolja Kína helyét a világban. A dokumentum már régóta készül, de a kiadását egyértelműen siettették a pártellenes zavargások okozta sokk után.
A most napvilágot látott dokumentum új narratívát mond el – egy olyan narratívát, amely a Kínai Álomnál is élesebb, tekintélyteljesebb és határozottabb, és – Kína számára merész lépésként – az emberi jogokat helyezi a középpontba.
Kína már régóta tart igényt arra, hogy megkérdőjelezze Amerika hegemón szerepét a világ ügyeiben. A párt „Új korszaknak” nevezett kínai megfiatalodás koncepciója mindig is abból indult ki, hogy kellően fejlődni kell ahhoz, hogy versenyre keljenek Amerikával. 2017-ben például Kína azt hangoztatta, hogy készen áll arra, hogy „a világ középpontjába kerüljön”. Öt évvel később Peking már védekezőbb, pesszimistább hangot ütött meg és azt mondta: „a hidegháborús mentalitás, valamint az a hegemón gyakorlat, hogy a saját ország érdekeit mások, sőt a nemzetközi közösség egésze érdekei fölé helyezi, és ujjal mutogat más országokra, nem szívesen látott”.
Ez nem azt jelenti, hogy Kínának már nincsenek globális érdekei – csak azt, hogy egy kicsit körültekintőbb. Úgy tűnik, hogy az utcai tüntetések miatt Hszinek új narratívára van szüksége. A széles körű népharaggal szemben például az az elképzelés, hogy a kínai állam „törődik a népével”, nyilvánvalóan nem fog úgy működni, mint az elmúlt hét évtizedben.
Kína felfogása az emberi jogokról pragmatikus (és öncélú). A KKP egyértelműen úgy véli, hogy a kínai emberek sorsának javításával javíthatja belföldi megítélését; ha kétségek merülnek fel, a párt már régóta arra hagyatkozik, hogy több pénzt ad az embereknek. Azt állítja, hogy a boldogság az emberi jogok végső alapja, és így azáltal, hogy anyagi előnyöket biztosít a lakosságnak (jobb infrastruktúra, munkahelyek, fizetések és feltételek), a rendszer az emberi jogokat is előmozdítja. Ironikus módon úgy tűnik, hogy Kína a nyugati környezetvédők által kedvelt „boldogságprogramot” használja fel azáltal, hogy az „emberi jogok elvont fogalmát kézzelfogható jogokká alakítja”.
A KKP természetesen arra épít, hogy a Nyugat még mindig számít rá. Ha a párt képes lesz újjáéleszteni a kínai gazdaságot és megtartani a hatalom gyeplőjét, az mentőöv lesz a gyengélkedő nyugati gazdaságok számára.
Ha Kína azt mondhatja, hogy a kisebbségei kizsákmányoltak ugyan, de boldogok, hogy parasztjai túlhajszoltak, de pénz van a kezükben, hogy az ujguroktól megtagadják a jogokat, de tisztességes fizetést és feltételeket kapnak, akkor a nyugati vezetők tényleg elítélik majd?
A nyugati relativizmust kihasználva Kína azt mondja: „Az emberi jogok védelmének nincs rögzített modellje a világon. A különböző országok különböző nemzeti feltételekkel, történelmekkel, kultúrákkal, társadalmi rendszerekkel és gazdasági és társadalmi fejlettségi szintekkel rendelkeznek. Az emberi jogok fejlődésének megfelelő útját a nemzeti viszonyoknak és az emberek igényeinek megfelelően kell feltárni.”
Úgy tűnik tehát, hogy Kína átalakul, és a meggyengült Nyugat megadja neki ehhez a szükséges időt és teret. Peking azt mondja, hogy „újszerű ötleteket, intézkedéseket és gyakorlatokat kíván hozni az emberi jogok tiszteletben tartása és védelme tekintetében (mint) frissítő adalékot a globális emberi jogi ügyhöz és a civilizációk sokszínűségéhez”, valamint „inspirációt kíván nyújtani a világ többi része, különösen a fejlődő országok számára”. Más szóval, Peking lehet, hogy a szokásosnál gyengébb helyzetben van, de még mindig megpróbálja exportálni társadalmi és politikai modelljét a tengerentúlra. Tudja, hogy nem engedheti meg magának a teljes védekezést.
| A cikk eredetileg az Unherd hasábjain jelent meg Austin Williams, a „China’s Urban Revolution” című könyv szerzőjének és a Future Cities Project igazgatójának tollából. |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.