Kevéssé ismert történet a zsidó volt partizánok egy csoportjáról, akik megpróbálták kiegyenlíteni a számlát.
A háború befejezése után néhány, a németek által megnyomorított személy saját kezébe vette a bosszúállást.
Dina Porat nemrég megjelent könyvéről, amely címe Nakam: The Holocaust Survivors Who Sought Full-Scale Revenge (Nakam: A holokauszttúlélők, akik teljes körű bosszút akartak állni) a Slate magazin írt összefoglalót.
A Nakam, amelynek címe a héber bosszú szó, túlélők és partizánharcosok egy csoportjának történetét meséli el, akik a háború befejezése után Európában maradtak, titkos csoportot hoztak létre, amelyet Nokmim (Bosszúállók) néven hívtak.
Az egyik tervük az volt, hogy válaszul az európai zsidók népirtására megpróbálnak 6 millió német állampolgárt megölni, megmérgezve a német nagyvárosok vízellátását és arzénnel szennyezett kenyeret szállítva a német hadifoglyoknak.
A cikk leírja, hogy a Bosszúállók 50 zsidóból állt, akik partizánként harcoltak a náci megszállók ellen, és miután Németország elvesztette a háborút, elkötelezték magukat, hogy bosszút állnak családjuk és barátaik meggyilkolásáért, valamint civilizációjuk elpusztításáért.
A magazin szerint lehetetlen teljesen elképzelni azt a traumát és kétségbeesést, amely ezeket a Bosszúállókat motiválta. A német népirtó megszállás alatt látott és elszenvedett borzalmak után az a bizonyosság egyesítette őket, hogy a világnak mint értelmes, összefüggő helynek örökre vége, ahogy annak a lehetőségnek is, hogy a régi hamvaiból új életet építsenek.
Magukat időnként zombiszerű lényekként jellemezték, akik már nem voltak emberek, és akiket csak a bosszúvágy éltetett. Ahogy a Bosszúálló Poldek Wasserman, aki később Yehuda Maimonra változtatta a nevét, fogalmazott:
„Az öngyilkosság helyett, miután hazaérkeztél, és rájöttél, hogy senki sem maradt, és a katasztrófa mértéke elviselhetetlen, jött a bosszúállás. A bosszú egyfajta öngyilkosság volt, mert utána már biztosan nem lett volna értelme életben maradni”.
Abba Kovner, a Bosszúállók vezetője, egy litván partizánparancsnok, aki később Izrael egyik legelismertebb költője lett, szintén úgy fogalmazta meg a csoport cselszövését, mint öngyilkos választ az élhetetlenné vált világra. Évtizedekkel később így gondolkodott:
„Nem állítom, hogy a gondolkodásunk akkoriban távol állt a zavartól. … Talán még a zavartnál is rosszabb volt. Egy félelmetes ötlet, amely teljes egészében kétségbeesésből fakadt, és egyfajta öngyilkosságot hordozott magában.”
A cikk leírja, hogy a csoportot nemcsak az öngyilkos düh, a gyász és a kétségbeesés motiválta, hanem az a félelem is, hogy Németország veresége ellenére a holokausztnak még nincs vége, és az a gondolat, hogy bátran kell cselekedniük, hogy megakadályozzák az európai zsidóság utolsó maradványainak örökre történő eltörlését.
Sok zsidó visszatért szülővárosába, csak azért, hogy egykori szomszédaik meggyilkolják őket.
A litvániai Eišiškės városában öt túlélőt öltek meg névtelen támadók; holttestüket egy kézzel írt üzenettel együtt helyezték el, amelyen ez állt: „Ez lesz a sorsa minden életben maradt zsidónak”. Európa-szerte pletykák keltek szárnyra egy titkos német különleges alakulatról, a Vérfarkas Egységről, amelynek az volt a feladata, hogy a háború után tovább harcoljon a nácizmusért.
A Bosszúállók úgy vélték, hogy csak a tömeges, megtorló erőszak késztetheti Európa erőszakos antiszemitáit arra, hogy kétszer is meggondolják, hogy még több zsidó vért ontsanak.
A cikk leírja, hogy miközben 1945-ben és 1946-ban – gyakran hamisított okmányokkal vagy a brit hadsereg zsidó brigádjának segítségével – beutazták Európát, a Bosszúállók kétféle módon jutottak el céljaik eléréséhez. Az A terv, 6 millió német válogatás nélküli meggyilkolása, a német nagyvárosok kommunális vízrendszerébe való beszivárgást és megmérgezést jelentette. A B terv, az SS- és Gestapo-veteránok tömeges kivégzése, hasonló formát öltött: a szövetséges hadifogolytáborokba mérgezett kenyeret akartak szállítani. De hogyan szerezzék be a szükséges mérget? 1945 augusztusában Abba Kovner elhajózott az akkor brit gyarmati közigazgatás alatt álló Palesztina zsidó közösségébe, hogy megtalálja a Bosszúállóknak szükséges támogatást.
Porat a könyvében leírja, hogy Kovner szándékosan félrevezette a palesztinai zsidó közösség legmagasabb vezetőit, amikor azt állította, hogy a Bosszúállók csak háborús bűnösöket terveztek célba venni.
Mivel meggyőzték őket a tisztességtelen biztosítékai, támogatták a Bosszúállók műveleteit. Azzal az információval, hogy a mérget SS-veteránok és nem német civilek megölésére fogják használni, a tudós Ephraim Katzir – aki később Izrael negyedik elnöke lett – és testvére, Aharon olyan mennyiségű arzénnel látták el Kovnert, amely több mint 10 millió ember megölésére volt elegendő.
Egy Willek Shenar nevű bosszúálló, egy lengyel zsidó, aki családja egyetlen túlélője volt, hamis személyazonosság alatt kezdett dolgozni a Nürnberget kiszolgáló víztisztító üzemben, és részletes tervet készített arra, hogy mérget pumpáljon a városba. A terv azonban meghiúsult.
A cikk leírja, hogy 1945. december 14-én Kovner az egyiptomi Alexandriából Franciaországba hajózott, és leszerelt brit katonának adta ki magát. Egy táskát vitt magával, amelyben 12 arzénnel töltött tejporos doboz volt, amelyet Nürnbergbe vitt. Amikor azonban hajója a franciaországi Toulonhoz közeledett, a fedélzetre érkezett egy brit katonai rendőrkülönítmény, amely őt és négy másik férfit keresett, akik Palesztinából érkeztek hamis papírokkal. Pánikjában Kovner a tengerbe dobta a zsák arzént.
Amikor Kovner európai bajtársai értesültek a letartóztatásáról és a méreg elvesztéséről, energiáikat a B-tervre fordították.
Az egykori francia ellenállásban lévő kapcsolataiktól szerzett arzénnel Bosszúállók több ezer kenyeret mérgeztek meg, amelyeket az Egyesült Államok igazgatása alatt álló Langwasser hadifogolytáborba szállítottak.
Mintegy 2000 SS-veterán megbetegedett, és több százan kerültek kórházba, de senki sem halt meg.
Két és fél hónappal később az összes Bosszúálló Palesztinában telepedett le, miután a látványos, erőszakos bosszú töredékét sem sikerült megvalósítaniuk.
A cikk leírása szerint Bosszúállók közül sokan az idő múlásával másként gondoltak az A tervre. Simcha Rotem utólag „teljesen őrült ötletnek” nevezte azt, és azt sugallta, hogy a sok gyermek meggyilkolásának bűntudata öngyilkosságba kergette volna; Vitka Kempner-Kovner, egy Bosszúálló, aki később hozzáment Abba Kovnerhez, „sátáni elképzelésnek” és „pusztító ideológiának” nevezte a kísérletüket.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
