Kompromisszummal fog-e végződni az ukrán háború?

Ha az átlag nyugati szakértőnek nyilvánosan tesszük fel ezt a kérdést, akkor egy olyan kategorikus “Nem! Nem! Sohá!”-t kapunk, ami bármelyik régi vágású irredentának a becsületére válna. Robert C. Castel elemzése.

Magánbeszélgetésben, négyszemközt, miután elhadarta a szakma idevágó bulláit a Putler-fasizmusról, a szakértőnk kínnal-keservvel beismeri, hogy ez a háború minden valószínűség szerint mégis kompromisszummal fog végződni. De ezt a véleményét csak bizalmasan közli velünk, a lelkünkre kötve, hogy a beszélgetés tartalma kettőnk között maradjon.

Azok, akiknek a karrierje, megélhetése kevésbé függ a polkorrektségük vegytisztaságától, már inkább hajlanak arra, hogy nyilvánosan is felvállalják a kompromisszumos megoldás lehetőséget. Ők azok, akik az intellektuális lőszert szállítják annak az egyre erősödő politikai vonalnak, ami egy “rossz” békével akar véget vetni egy “jó” háború borzalmainak.

De vajon mi az esélye annak, hogy ez az idestova nyolc hónapja zajló háború valóban kompromisszummal záruljon le?

Számos eszközünk van arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, de a mód ahogy ezeket az eszközöket alkalmazzuk igen nagy mértékben függ az elemző személyétől, szimpátiaitól, élettapasztalatától stb. Az egyetlen eszköz, ami független ezektől a szubjektív változóktól az a történelmi tapasztalat. Mivel a rendelkezésünkre álló adatsorokat a szakma robotosai hosszú évekkel az ukrán háború kitörése előtt állítottak össze, egy meglehetősen objektív szerszámot kapunk itt kézhez.

Újra megfogalmazva az előbb feltett kérdést:

mit mond a történelmi mintázat az ukrán háború lezárásának az esélyeiről?

Néhány hónappal ezelőtt már publikáltam egy hasonló elemzést az atomhatalmak, ezen belül Oroszország múltbeli eredményeiről, a megnyert, illetve elvesztett háborúik aranyáról. Mit mondjak, nem lettem tőle népszerűbb. Sajnos az adatsoroknak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy nem törődnek túlságosan az érzéseinkkel. Talán éppen ennek tulajdonítható, hogy azok az adat-tudorok és egyéb szakértők, akik minden szépnek elmondtak a közösségi médián, inkább a személyemet vettek célba és nem az általam publikált számadatokat.

Az előzőhöz hasonlóan, az itt következő elemzés is a mértékadó Correlates of War adatsorain alapul.

Az következő kérdés, amit érdemes feltennünk, hogy

mennyire jellemző kimenetele a háborúknak a kompromisszumos lezárás?

A válasz erre a kérdésre az, hogy ezek aránya koronként változik a haditechnika, a civil-katonai kapcsolatok és egy sor egyéb változó függvényében.

A fent említett adatbázis a háborúk három fő típusát különbözteti meg. Vannak államközi háborúk, ezeket diádonként (állam-párokként) csoportosítja, ez az oka annak, hogy egy világháborún belül egy egész sor diádot találunk. Egy ilyen állandóan visszatérő páros a sok évszázados francia-német rivalizálás. Vannak továbbá “birodalmi” háborúk, amiket államok viselnek a határaikon túl, nem-állami ellenfelek ellen. A klasszikus példa erre a Szovjetunió elhúzódó küzdelme az afgán mudzsahedinek ellen. És végül vannak államon belüli háborúk, mint például az első csecsen háború.

Ha az államok közötti háborúkat helyezzük górcső alá akkor azt látjuk, hogy az 1823 – 2003 közötti időszakban 1362 ilyen esetet jegyzett fel a történelem. Ezeknek

az állam-párosok közötti háborúknak alig az egyharmada (536 eset), zárult le kompromisszummal.

A döntő többségüknek volt egy egyértelmű nyertese és egy egyértelmű vesztese. Ebből az következik, hogy a laikusok által igen gyakran megismételt mantra, miszerint a háborúkban nem lehetnek győztesek, igen gyenge statisztikai lábakon áll.

Egy további érdekes történelmi mintázat, a különböző államok szintjen mutatkozik meg.

Az Egyesült Államok háborúi általában nem zárulnak kompromisszummal.

A döntő többségüket az USA egyértelműen megnyerte, egy kisebb részüket pedig egyértelműen elveszítette. Hasonló mintázatot látunk az Egyesült Királyság esetben is. Az angolszász tengeri hatalmakkal ellentétben, a szárazföldi hatalmak háborúi igen gyakran zárulnak le kompromisszumos megoldásokkal. Úgy Franciaország, mint Németország esetében igen sok ilyen háború-lezárást láttunk az utóbbi 200 év folyamán.

További kérdés, amit érdemes feltennünk, hogy

mennyire gyakori a háborúk kompromisszumos lezárása Oroszország újkori történelmében?

Oroszország múltbeli teljesítménye a háborúk terén igen érdekes mintázatot mutat. Ami az államok közötti háborúkat illeti,

a cári Oroszország és a fiatal Szovjetunió háborúinak igen jelentős része, 49 eset az 56-ból, záródott kompromisszummal.

A nagy fordulat az 1929-és szovjet-kínai háborúban következett be és azóta a Szovjetunió, illetve utódállama az Orosz Föderáció, az összes államok közötti háborúját megnyerte.

Ami az ún. “birodalmi” és a belső háborúkat illeti, itt már látunk olyan konfliktusokat is amiket Oroszország elvesztett, mint például az első csecsen háború, továbbá látunk egy sor lezáratlan konfliktust is. Ami azonban figyelemreméltó, hogy még ezekben a “kisebb háborúkban” sem mutatott Oroszország túl nagy történelmi hajlandóságot a kompromisszumos lezárásokra. A történelmi mintázat azt mutatja, hogy Oroszországnak könnyebb együtt élnie befagyott konfliktusokkal, mint kompromisszummal zárni le egy háborút, legyen az államközi, nem-állami ellenfél ellen viselt “birodalmi” vagy akár Oroszországon belül viselt háború.

Mit jelent mindez a jelenlegi ukrán háború kontextusában?

Semmi jót.

Elöljáróban nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a részvényekhez hasonlóan, a történelmi mintázat nem jelent garanciát a jövőbeli teljesítményre.

Nem kizárt, hogy az ukrán háború kivételt fog képezni egy egyébként igen markáns mintázatban. Például számos érvet lehetne felhozni amellett, hogy ez a háború alapjaiban különbözik Oroszország összes eddigi háborújától és ebből kifolyólag a történelmi tapasztalat irreleváns.

Ugyanakkor mégis nagyon fontos megadni ezeknek a mintázatoknak az őket megillető tiszteletet.

Néhány hónap híján száz éve annak, hogy Oroszország nem vesztett el vagy nem “játszott döntetlenre” egyetlen államközi háborút sem.

Mindez nem a véletlen műve és igen nagy súllyal nyom a latba még akkor is, ha a Szovjetunió és Oroszország teljesítménye a “kis háborúk” terén kevésbé volt látványos.

Töredelmesen bevallom, hogy én is azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy minél hamarabb lezárjuk ezt a háborút egy kompromisszumos megoldással, annál jobb lesz mindenki számára. Az itt bemutatott történelmi mintázatok alapján azonban igen nehéz lesz a jövőben megvédenem az álláspontomat azokkal szemben, akik a háború elejétől azt hajtogatják, hogy “Nem! Nem! Soha!”.

Úgy látszik, hogy az adatsorok nem törődnek túlságosan az én érzéseimmel sem.

Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.