Hogyan kerültek az amerikai társadalom legfontosabb intézményei mind a woke-ok gyülekezetébe, és mit lehet tenni ellenük? Teszi fel a kérdést a Tablet magazinban írt esszéjében Michael Lind, amerikai akadémikus és író. Szemle.
A szerző szerint az amerikai kultúra változása 2010-2012-re tehető. Leírja, hogy néhány év leforgása alatt, ami korábban csak olyan egyetemi tanszékek, mint a gender tanulmányok és az etnikai tanulmányok homályos fogalma volt, ortodoxiává vált nemcsak az akadémián, a médiában és a nonprofit szektorban, hanem a nemzeti és globális vállalatok, bankok és szakmai szövetségek, például az amerikai ügyvédi és orvosi kamarák igazgatótanácsaiban is.
„2010-ben, ha valaki azt mondta volna, hogy az uniszex mosdók az állami iskolákban szükségesek a nem bináris tanulók befogadására, aligha tudta volna bárki, még a progresszívek közül is, hogy miről van szó” – írja a politológus.
Lind rámutat, hogy a woke ideológia az Obama-adminisztráció idején lett felemelve törvényi rangra. Emlékeztet arra, hogy az akkori kormány a bürokrácia segítségével próbálta az ideológiát beleültetni az amerikai rendszerbe.
Példaként hozza fel, mikor 2016-ban Obama oktatási minisztériuma hirtelen azzal fenyegetőzött, hogy megvonja a szövetségi támogatást azoktól a K-12 iskoláktól, amelyek nem engedik meg a nemi diszfóriában szenvedő diákoknak, hogy az ellenkező neműek számára fenntartott mosdókat használják. Obama igazságügyi minisztériuma azzal fenyegetőzött, hogy beperli Észak-Karolinát, mert törvényt fogadott el, amely előírja, hogy az emberek a születési anyakönyvi kivonatukban szereplő nemüknek megfelelő mosdót kell használniuk. Mire 2017-ben visszavonta a törvényt, a HB 2-t, Észak-Karolina állam több milliárd dollárt veszített a Nemzeti Kosárlabda Szövetség, a Nemzeti Főiskolai Atlétikai Szövetség, a Deutsche Bank, a PayPal és más vállalatok és pénzintézetek egyidejű bojkottjának köszönhetően.
„Elszigetelten a transzneműek vitáját a melegjogi mozgalom furcsa utóhatásának tekinthetnénk. De a transznemű ideológia gazdasági kényszerrel történő erőltetése a szövetségi kormány és a magánszektor nagy intézményei által csak a kezdet volt.
Ezt követte a „sokféleség, egyenlőség és befogadás” (DEI) intézményein keresztül történő menetelés, amely a „kritikai fajelméleten” (CRT) alapul, egy olyan szektás ideológián, amely szerint minden fehér és „fehérrel szomszédos” ázsiai amerikai, bármilyen szegény és erőtlen is, „kiváltságos”, míg minden fekete és spanyolajkú amerikai, bármilyen gazdag és erős is, „marginalizált” – írja a szerző.
„Eközben a nagyvállalatok és bankok, egyetemek és nagy alapítványok, valamint a Demokrata Párt – amely most a főiskolai végzettségű fehérek és a legtöbb szupergazdag pártja – hivalkodóan jelezték erényüket, amikor egyik új társadalmi igazságossági ügy követte a másikat: Black Lives Matter, éghajlatváltozás, nemi radikalizmus” – fejti ki Lind.
A politológia professzor megjegyzi, hogy akik történelmi analógiát leírva próbálják leírni, hogy miért történik, az amerikai intézmények forradalma gyakran a Nagy Ébredésről beszéltek, utalva a két Nagy Ébredésre, amely a 18. és 19. században az angol-amerikai protestantizmusban történt.
„Valóban lehet azt állítani, hogy a wokeness egy szekuláris vallás, kiegészítve a saját helyettesítő rituáléival, mint például a „térdre ereszkedés”, az antropogén éghajlatváltozás közelgő apokalipszisére való hivatkozás, és George Floyd, a rendőri brutalitás mártírrá emelt áldozatának ikonjai”
– olvasható az esszében.
A szerző szerint azonban félrevezető a protestáns „ébredéshez” hasonlítani azt, ami jelenleg történik.
„A woke aktivisták nem becsületes misszionáriusok; ők beszivárgók, akik azzal a konkrét céllal tevékenykednek, hogy átvegyék az intézmények irányítását és ráerőltessék nézeteiket másokra. A Nagy Ébredések protestáns evangélistáival ellentétben a mai aktivisták nem egyszerű nyelvezetet használnak, hogy üzeneteiket a bűnbánatra szoruló bűnösöknek terjesszék. Épp ellenkezőleg, radikális meggyőződésüket olyan bürokratikus rövidítésekkel álcázzák, mint a DEI és a CRT, valamint olyan jellegtelenül hangzó kifejezésekkel, mint a „nemet megerősítő egészségügyi ellátás” – a gyakorlatban ez gyakran eufemizmus a fiúk és férfiak kasztrálására, valamint a lányok és nők sterilizálására és visszafordíthatatlan masztektómiájára. Ahol a protestáns evangélisták önkéntes és teljes szívvel történő megtérésre törekedtek, ott az új aktivisták a kiközösítés büntetése mellett kikényszerített behódolást keresik” – írja Lind.
A szerző szerint az aktivistákat úgy lehetne jellemezni, mint „beszivárgók”. Lind leírja, hogy a kifejezés a marxizmus trockista részéhez kapcsolódik az 1930-as évek óta, amikor a száműzetésben élő Trockij arra buzdította brit követőit, hogy szivárogjanak be a Munkáspártba, és belülről befolyásolják azt, ahelyett, hogy saját kis, hatástalan pártot alapítanának. A szerző szerint minden oldal ki van téve ilyen „beszivárgóknak”. Történelmileg ez jobboldali pártokkal is gyakran megtörtént.
Lind szerint a mai illiberális radikálisok, akárcsak a tegnapi kommunisták, profitáltak a liberálisoknak abból a nézetéből, hogy balra már nincs ellenség.
„Az enyhe modorú liberálisok és progresszívek hisznek a polgári jogokban, ezért valami „antirasszizmusnak” nevezett dolognak támogatandónak kell lennie, még ha itt-ott akad is néhány probléma: Ibram X. Kendi szektás őrülete így ingyen lovagol Martin Luther King Jr. örökségén.
Hasonlóképpen, a „T” és „Q” hozzáadása az LGB-hez legitimálta a radikális gender-ideológia nyilvános elfogadását, mintha azt állítanák, hogy a vitatott és gyakran veszélyes „nemi átváltozások” természetes és kifogástalan folytatása az azonos nemű párok házasságának engedélyezéséért folytatott kampánynak” – írja a szerző.
„A modern identitáspolitika nem az a fajta egyetemisták és kisebbségek koalíciója, amelyről Herbert Marcuse és más marxisták álmodoztak az 1960-as években, miután csalódtak az amerikai és európai munkásosztályok forradalmi lelkesedésének hiányában.
A fekete nacionalizmus, amely a nyugati baloldal összes faji és etnikai nacionalizmusának modellje, a 19. századi német faji és kulturális nacionalizmusban gyökerezik, nem pedig a kozmopolita marxizmusban. A radikális feminizmusnak, amely a gender ideológiát szülte, saját, a szocializmustól független hagyománya van, még ha néhány radikális feminista szocialista is volt. Valójában az olyan valódi kommunista rendszerek, mint a Szovjetunió, Kína, Észak-Korea és Kuba általában elnyomóan hagyományosak voltak a nemi és nemi kérdésekben” – fejti ki a woke ideológia hátterét a politológus.
Tehát az ideológia nem új, de akkor hogy lehet, hogy most lett sikeres, és ez lett az új normál Amerikában, amit intézmények, bankok, iskolák, minisztériumok erőltetnek?
Lind szerint a kulcs, hogy három terültet elfoglalt az ideológia. Ezeket „átjáróknak” nevezi a szerző, amelyek a hatalom felé vezető utakat őrzik.
„Ez a három átjáró a főiskolai oktatás, a szakmai akkreditáció és a kereskedelmi szolgáltatások, különösen az új online médiaplatformok, mint a Twitter, az értékesítési platformok, mint az Amazon, és a pénzügyi platformok, mint a PayPal. Mindhárom ugyanannak a hatalomnak a változatait gyakorolja: a hatalmat, hogy kizárja az embereket a gazdaságból. A jó Trockij-stílusú beszivárgók, az éber aktivisták, akik tudják, hogy a szabad választásokon és a nyílt nyilvános vitákban vereséget szenvednének, igyekeztek beszivárogni az intézményekbe, hogy ellenőrzésük alá vonják a kulcsfontosságú átjárókat, amelyek feljogosítják őket arra, hogy kapuőrök legyenek” fejti ki Lind.
„Ma, ellentétben az egy generációval ezelőttiekkel, a fiatal amerikaiaknak jellemzően három kapun kell áthaladniuk ahhoz, hogy gazdaságilag sikeresek legyenek. Meg kell szerezniük a főiskolai diplomát; be kell lépniük a szakmai akkreditációs szervezetekbe; és képesnek kell lenniük arra, hogy platformokon keresztül üzletet kössenek a piacon” – írja Lind, rámutatva miért olyan létfontosságú a három terület.
„Az emberekre minden kapunál, mint a trollok a híd alatt a mesében, éber baloldaliak várnak, akik azt követelik, hogy mondják el a csoporton belüli jelszavakat, mielőtt átengednék őket a kapun. Az Egyesült Államokban az teszi ezeket a kapukat különösen sebezhetővé a fegyelmezett, buzgó belépőkkel szemben, hogy többnyire magánjellegűek és szabályozatlanok.
Amerika legtekintélyesebb egyetemei magánegyetemek, és ők szabják meg a mércét az ország többi – magán- és állami – egyetemének. Akár magán-, akár állami, minden amerikai egyetemet magán, nonprofit akkreditációs ügynökségek akkreditálnak, nem pedig az amerikai szövetségi vagy állami kormányok.
A szerző szerint a woke hegemónia fenyegetésére csak egyetlen megoldás működhet: a kormányzat szabályozási hatáskörének masszív kiterjesztése. Ugyanis szerinte a woke diadal törékeny.
Lind megérti, hogy sokan szkeptikusok a kormányzat bürokratáival szemben, azonban rámutat, hogy a demokratikus megoldás átlátható, miközben a cégek azt csinálnak, amit akarnak.
„Nincs szükségünk szingapúri technokratákra vagy porosz bürokratákra; megteszi a közönséges törvényhozók és kinevezettek, akiknek a nyilvánosság fényében kell végezniük a munkájukat. A napfény a legjobb fertőtlenítőszer” – írja Lind.
„Más korszakokban és más országokban a nyilvános zsarnokság valóban komoly veszélyt jelentett az egyéni szabadságjogokra. Az Egyesült Államokban, a 21. század harmadik évtizedében az egyetemek, szakmai szövetségek és technológiai platformok magán zsarnoksága nagyobb fenyegetést jelent, mint az elnyomó állam zsarnoksága” – írja a cikk.
A teljes cikket itt olvashatja.
Borítókép: James Eades/Unsplash
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.