A „menedzserek forradalma” — Kik Amerika technokrata urai?

A nyugati társadalmak megosztottságának valódi oka, hogy az elmúlt évtizedekben a neoliberális elit beült a politikai, gazdasági és kulturális hatalom pozícióiba, miközben a munkások és a középosztály leszakadt, intézményes hatalmukat leépítették, munkahelyeiket felszámolták, értékeiket pedig szélsőségesnek nyilvánították. Az erre adott populista reakció elsősorban nem a kultúrharcról, hanem két osztály közötti ellentétről szól – állítja új könyvében Michael Lind, amerikai akadémikus és író, a Texasi Egyetem professzora. 

Nyugaton az elmúlt években sorra emelkedtek fel hosszabb-rövidebb időre a populista politikusok. A tömeg vágyát, hogy visszaüssön az uralkodó elitnek kiválóan illusztrálta Donald Trump megválasztása, a Brexit szavazás, de akár a francia Éric Zemmour népszerűsége is. Azonban Trump elnöksége és bukása megmutatta a populizmus limitjét is,

hiába választottak az emberek egy „kívülállót”, a politikát, a gazdaságot és a kultúrát továbbra is ugyanaz a „bennfentes” neoliberális elit irányította, s az elidegenített tömegek ugyanúgy a periférián maradtak.

Michael Lind, amerikai politológus 2020-ban megjelent „The New Class War” (Az új osztályharc) című könyvében azt írja, hogy a populizmus elterjedésének valódi oka a nyugaton dúló „osztályharc”. Szerinte ugyanis ma az igazi töréspontja a nyugati társadalmaknak a „városi elit” (menedzserek, szakemberek) és a többségben levő, de valódi hatalommal nem rendelkező „munkások” között van, akik csoporton belül is megosztottak. Lind a munkás szót nem abban az értelemben használja, mint a marxisták, definíciójába beletartozik a hagyományos amerikai középosztály is, amelynek tagjai között vannak például a kis és középvállalkozók. Lind a „neoliberális eliten” azt a vezető réteget érti, amely progresszív nézeteket vall, alapvetően piacbarát, és támogatja a korlátok nélküli bevándorlást.

A politológus leírja, hogy az olyan intézmények, amelyek korábban biztosították, hogy a többségnek is legyen beleszólása a politikába, kezdve a vallási intézményektől, a szakszervezeteken át a helyi politikai pártokig, az 1970-es évek óta folyamatosan le lettek építve. Mindez milliók marginalizálódásához vezetett, akik úgy érzik nem képviseli őket egyik párt sem, hogy hagyományos értékrendjüket megvetik, életmódjukat pedig lenézik.

Lind szerint a bennfentesek és kívülállók sokkal helyesebb politikai felosztás, mint a jobb és baloldal. Szerinte ezt jól bizonyítja, hogy Trump jelölését minden módon megpróbálta megakadályozni a republikánus vezetés.

A technokrata elit tagjai az egyetemekről jönnek ki. Fotó: Flickr/Brett Jordan Missouri School of Journalism diákjai

Lind szerint a nyugaton domináns ideológiák nem tudnak mit kezdeni az új osztályharccal, mert az ő nézeteik szerint a nyugati országokban, már nincs osztályrendszer, hanem meritokrácia (érdemek uralma) van. A liberális nézet szerint az egyetlen visszafogó erő az valamifajta szisztematikus gyűlölet lehet (rasszizmus, homofóbia,) míg a konzervatívok gyakran az egyén sikertelenségét az egyén rossz hozzáállásának, valamint döntéseinek tulajdonítják.

James Burnham, trockistából konzervatívvá váló amerikai gondolkodó dolgozta ki a „menedzserek forradalmának” gondolatát, amely azt jósolta az 1940-es években, hogy a „régi arisztokráciát” egy új „menedzser elit” fogja leváltani, amely a különböző bürokratikus szervezeteken keresztül fogja irányítani a társadalmat.

Burnham teóriáját George Orwell így fogalmazta meg: „Ami most emelkedni kezd az egy tervezett, központosított társadalom, ami nem is kapitalista, és a szó valódi értelmében nem is demokratikus. Ennek az új társadalomnak az urai az üzletemberek, bürokraták és katonák, akiket Burnham a „menedzser” gyűjtőnévvel ír le. (…) Ezek hierarchikus társadalmak lesznek, aminek csúcsán a tehetségek arisztokráciája lesz, lent pedig a fél-szolgák tömegei.” Burnham azt is vizionálta, hogy a magántulajdont ugyan nem számolják fel, de az csak az elit privilégiuma lesz. Lind szerint ez nagyon is megvalósult, hiszen az emberek jelentős része csak bérli a házát, a mobilját, az autóját, sőt még a nyaralását is.

Lind szerint Nyugaton nincs valódi értelemben vett meritokrácia, mert túlnyomó többségben azok mennek egyetemre, akiknek a szülei is egyetemre jártak, és a gazdagság továbbra is elsősorban örökletes, és nem „megszerzett”. A társadalmi mobilitás meglepően korlátozott, van mozgási lehetőség, de egyre kevesebb ember számára. Ma már nem a nemesi cím teszi lehetővé az elitbe való bejutást, hanem az elit egyetemek elvégzése. Ez a réteg a nyugati társadalmak 10-15%-át teszi ki, ők vezetik az egyetemeket, a politikai pártokat, a médiát.

Felülről irányított forradalom

A politológus a könyvben kifejti, hogy az Egyesült Államokban már lejátszódott egy osztályharc, amelynek végét a második világháború jelentette. Kompromisszumos hatalommegosztásra került sor, egyfajta „társadalmi szerződés” köttetett, hogy a hatalom ne teljesen egy szűk réteg kezében koncentrálódjon. Fontos intézmények munkásosztálybeli gyökerekkel rendelkeztek. Lind leírja, hogy magas volt a szakszervezeti tagságok száma, a vallási szervezetek komoly kulturális hatalommal rendelkeztek, és a két párt valóban tömegpárt volt, amelyben még nem a milliárdos donorok határozták meg, hogy ki legyen a jelölt.

A demokratikus pluralizmus rendszere azonban le lett váltva a 70-es évekkel kezdődően, és jelenleg technokrata neoliberális rezsim uralkodik Amerikában. Vagyis „szakértők” irányítják a társadalom minden fontosabb intézményét, különböző bonyolult bürokratikus rendszereken keresztül az üzlettől kezdve a politikáig. Ennek egyik legegyértelműbb jele a bíróságok óriási hatalma a társadalmak fölött.

Olyan fontos kérdésekkel kapcsolatban, mint az abortusz, a melegházasság az elit úgy tett, mintha nem politikai kérdésekről lenne szó, hanem jogi kérdésekről, és átadta a hatalmat meg nem választott, elit egyetemekről érkező technokratáknak, vagyis a Legfelsőbb Bíróságnak. Lind szerint azonban ez minden csak nem demokrácia.

A kultúrharc így tulajdonképpen harc nélkül történik, hiszen a hatalomban levők az emberek megkérdezése nélkül, vagy éppen kikerülésével döntöttek fontos kérdésekben.

Nancy Pelosi, a demokrata párt vezető politikusa egy melegfelvonuláson az unokáival. Az elit értékei gyakran nem egyeznek az átlag emberekével. Fotó: Flickr

A gazdasági élet liberalizációjával, a szabályozások feloldásával a nagyvállalatok multinacionális vállalatokká nőttek, kiszervezték a munkaerőt, az adóelkerülést pedig művészetté fejlesztették. Ennek voltak a vesztesei az átlag munkások, akiknek miután bezárták a munkahelyét a politikusok lekicsinylően odavetették, hogy tanuljanak meg programozni – idézi könyvében Lind Joe Biden híres megjegyzését, amit szénbányászoknak mondott, akik a munkahelyük miatt aggódtak.

A bevándorlás liberalizációja, és az olcsó munkaerő beáradása Dél- és Közép-Amerikából szintén ezt a réteget sújtotta.

A gazdasági válság, az iraki és afganisztáni háborúk kudarca, amelyekben több ezer amerikai meghalt, és az általános kiábrándulás az uralkodó elitből, kiábrándulás a Bushokból és Clintonokból egyaránt vezetett Lind szerint Trump győzelméhez. Azonban a tömeg rövid diadala nem eredményezte azt, hogy az elit magába nézzen, hanem ehelyett démonizálták a Trumpot támogató tömeget.

Adorno híres „Tekintélyelvű személyiség” műve alapján a neoliberális és baloldali politológusok abszurd módon a konzervatív személyiségjegyeket „fasiszta hajlamnak” tartják. Lind szerint hiába egyértelmű, hogy Adorno műve téves alapokon áll, azóta is használatban van. Ezért fasisztázták le Trumpot, a szavazóit, és ennek következtében jött létre az elit fehér bőrű gyerekeiből az Antifa, amely felmaskarázva szétveri, sok esetben pont a kisebbségek tulajdonában levő üzleteket.

Trumpot Hitlernek beállító tüntető táblája. Fotó: Flickr

Populista ellenállás

Az író szerint a populizmus csak tünet, az igazi probléma a neoliberális vezetői réteggel van, amely az elmúlt évtizedekben a saját hatalmát építgette, s ügyesen kihasználta, hogy a többség megosztott, ideológiai, etnikai és egyéb vonalak mentén.

A neoliberális elit reformokkal próbálja kielégíteni a tömegeket, amit Lind „emberarcú oligarchának” nevez. A könyv leírása szerint az elit egyik kedvenc mantrája, hogy a munkások „képezzék magukat” vagy költözzenek át olyan államba, ahol magas a munkaerőhiány. Azonban Lind szerint a gyakorlatban nem lehet minden munkást „átképezni”, és például, ha mindenki meg is tanulna programozni, akkor is rengeteg betöltetlen munkahely lesz. Ugyanis jelenleg a munkaerőhiány olyan területeket érint mint a szolgáltató ipar, ahol a legalulfizetettebb munkák vannak, és amelyek értékét az illegális bevándorlás természetellenesen alacsonyan tartja.

A politológus leírja, hogy a „populista szavazók” a legnagyobb szavazói blokk Amerikában, de nem feltétlenül kötődnek a republikánus párthoz mert ugyan társadalmilag inkább konzervatívok, de támogatják az egészségügy kiterjesztését és különböző jóléti intézkedéseket.

A populista tábor baloldalán vannak a Bernie Sanders féle demokratikus szocialisták, akiknek progresszív igényeit az elit részben igyekszik kielégíteni, pontosan annak érdekében, hogy a gazdasági követeléseiket figyelmen kívül hagyják. Nem véletlen, hogy Sanders jelölését két alkalommal is sikeresen akadályozta meg a demokrata párt. Lind szerint a szocialista modell nem jó megoldás a munkásosztály problémáira, hiszen egy szocialista rendszerben az elit még kevésbé ellenőrizhető, az átlag pedig még szegényebb.

A populisták a vezetőiket gyakran a „menedzser elit” renegát tagjaiból nyerik ki, azonban Lind szerint az ilyen politikusok csak rövidtávú sikereket tudnak elérni.

A két osztály közötti harc nem megnyerhető, Lind szerint csak a kiegyezéssel nyerhetne az Egyesült Államok, azonban jelenleg nem tűnik úgy, hogy az elit észre akarná venni a leszakadozók valódi panaszait.

Michael Lind szerint, ha Amerika nem tér vissza a demokratikus pluralizmus rendszeréhez, akkor szép lassan le fog épülni az amerikai demokrácia, és a dél-amerikai banánköztársaságokhoz lesz hasonló, ahol egy szűk elit irányítja az országot, és időnként fellázad a tömeg.

Michael Lind: The New Class War: Saving Democracy from the Metropolitan Elite, Atlantic Books, 2021

Az amerikai oligarchák felemelkedése és a középosztály halála

A demokratikus köztársaság korszakának vége, most kezdődik az amerikai oligarchák ideje – véli egy publicista.

Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.