Sigmund Freud éppen csak elmenekült a nácik elől, de négy húgát koncentrációs táborokban gyilkolták meg. A pszichológus meneküléséről a New York Post írt cikket.
Két nappal azután, hogy Adolf Hitler Németországa elnyelte a szomszédos Ausztriát, a barnaingesek Sigmund Freudért jöttek.
A náci verőlegények bandája 1938. március 15-én menetelt fel a bécsi Berggasse 19 márványlépcsőjén, hogy terrorizálják a pszichoanalízis világhírű megalkotóját, és feldúlják otthonát, ahol 47 éven át kezelte pácienseit.
Nem a 81 éves Freud, hanem felesége, Martha fogadta őket, aki barátságosan üdvözölte a betolakodókat, és egy esernyőtartó állvány felé mutatott nekik a puskáik számára.
Anna, aki maga is neves pszichoterapeuta, összeszedte a háztartás készpénzét – mintegy 840 dollárt -, és a nappali asztalára tette.
A meglepett nácik megragadták a kenőpénzt, és ideiglenesen visszavonulót fújtak.
„Te jó ég” – mondta Freud, amikor távoztak. „Soha ennyit nem fogadtam még el egyetlen látogatásért sem”.
Freud évekig mélyen tagadta Hitler fenyegető fenyegetését, írja Andrew Nagorski a „Saving Freud: The Rescuers Who Brought Him to Freedom” című könyvében.
Még akkor is, amikor a nácik felemelkedését figyelte, Freud továbbra is azt hitte, hogy a bécsiek soha nem fordulnának zsidó szomszédaik ellen.
A világszerte élő barátai könyörgései ellenére, akik kérték, hogy hagyja el Bécset, Freud nem volt hajlandó elmenekülni – annak ellenére, hogy egy olyan mozgalom vezetőjeként, amelyet a nácik „zsidó áltudományként” megvetettek, ő volt az antiszemita gyűlöletük elsődleges célpontja.
„Az irónia az volt, hogy Freudnak egyedülállóan alkalmasnak kellett volna lennie arra, hogy megértse azokat a sötét erőket, amelyek tömeggyilkosságra és pusztításra késztették a világát” – írja Nagorski.
Kevesebb mint egy évtizeddel korábban Freud a „Civilizáció és annak elégedetlenségei” című könyvében az emberiség „agresszív kegyetlenségét” vizsgálta, megjegyezve, hogy a zsidók gyakran viselték a tömeges kegyetlenség fő terhét.
Freud azonban, nemzedékének más szekuláris zsidókhoz hasonlóan, úgy vélte, hogy szeretett szülővárosának művelt, kozmopolita lakói soha nem fordulnának zsidó szomszédaik ellen.
„Biztosan számíthatunk arra, hogy a hitleri mozgalom Ausztriában is elterjed, sőt már itt van” – írta Freud 1933-ban, amikor a hamarosan Führer hatalomra került. „De nagyon valószínűtlen, hogy hasonló veszélyt fog jelenteni, mint Németországban”.
„Úgy tűnik, hogy Freud, aki felfedezte az agresszív késztetés erejét az egyénben, nem tudta elhinni, hogy ez az erő egy egész nemzetben szabadulhat fel”
– írta Freud személyes orvosa, Max Schur az emlékirataiban.
Freud gyengélkedő egészsége és az évtizedekig tartó szivarfüggősége miatt kialakult fájdalmas állkapocsrákja elképzelhetetlenné tette az utazás lehetőségét. „Nem tudott elképzelni semmilyen „új életet” máshol” – írta később Anna, pártfogoltja és fő gondozója.
Még az 1938. márciusi lakásbetörés – és Freud kiadójának a lerombolása – sem tudta meggyőzni őt a távozásról.
Ernest Jones, Freud walesi tanítványa, aki Nagy-Britanniába és Amerikába is elvitte az eszméit, mentora mellé sietett, hogy egy utolsó könyörgést intézzen. Freudot kétségbeesetten találta – „Ah, ha csak egyedül lennék, már régen végeztem volna az élettel” – sóhajtott -, de nem hatódott meg.
Miközben Freud gyötrődött, gazdag és jó kapcsolatokkal rendelkező személyek nemzetközi csapata igyekezett megvédeni őt.
William Bullitt, az Egyesült Államok franciaországi nagykövete és egykori betege, Franklin D. Roosevelt elnök Berlinben kérte Freud biztonságos átutazását Párizsba, ha Freud úgy döntene, hogy elutazik.
Marie Bonaparte hercegnő, Napóleon dédunokahúga, György görög-dán herceg felesége, a Berggasse 19 előtt rendszeresen leparkolt királyi autójával, és az épület hűvös lépcsőházában ült, hogy fizikai védelmet nyújtson a zaklatások ellen. Minden egyes útja alkalmával a család értéktárgyait bő szoknyái és bundái alá rejtette, és azokat védett diplomáciai postán küldte ki Ausztriából.
Amikor a Gestapo március 22-én letartóztatta Anna lányát, Freud ellenállása végleg megtört.
„Ez volt a legrosszabb nap… az egyetlen alkalom, amikor Freudot mélyen aggódni láttam” – írta Schur a megpróbáltatásokról. „A padlón járkált, és szüntelenül dohányzott.” Az órákig tartó kihallgatás után Anna aznap késő este visszatért. Az apja „annyira megkönnyebbült, hogy látta őt, hogy sírva fakadt” – írja Nagorski. „Felismerte, hogy ha lehet, menekülnie kell, főleg Anna kedvéért.”.
Freudnak fogalma sem volt arról, hogy lánya a kínzástól tartva csendben öngyilkossági tablettákat kért Schurtól. Egy halálos adag Veronált vitt magával a kihallgatásra.
További tíz gyötrelmes hét után a nemzetközi nyomás – és a mai dollárban 237 500 dollárnak megfelelő hatalmas „menekülési adó” megfizetése – kiszabadította Freudékat a nácik karmai közül.
A pénz nagy részét Bonaparte adta. Freud, Martha és Anna június 4-én szállt fel az Orient Expresszre Párizsba. „Most már szabadok vagyunk” – mondta, amikor a vonat átkelt a Rajnán.
Freud élete utolsó 16 hónapját Londonban töltötte, ahol betegeket kezelt, akik azon a híres kanapén feküdtek, amely csodával határos módon vele együtt kijutott Bécsből. Szinte elkábította a szívélyes angol fogadtatás – „áldott, boldog ország, amelyet jó szándékú, vendégszerető emberek laknak” – írta.
„Mindennek ellenére” – vallotta be egy barátjának – „még mindig nagyon szerettem a börtönt, ahonnan kiszabadultam”.
