Bár Iránban is voltak már tüntetések, a Mahsa Amini halála miatti most zajló megmozdulások példátlanok, mivel az emberek nem csupán gazdasági vagy polgári javulást követelnek, hanem teljes felszabadulást az iszlamista köztársaság elnyomó igája alól — írja publicisztikájában Dr. Tamar Eilam Gindin, perzsa nyelvész és Irán-kutató a jeruzsálemi Shalem Egyetem tanára az Israel Hayom oldalán.
Irán példátlan tüntetéshullámon megy keresztül: globális támogatás a vezetők, hírességek és a közösségi média felhasználói részéről; egyetemi professzorok szolidaritási sztrájkba lépnek; országos sztrájkok; a Mahsa Amini hashtaget több mint 100 milliószor használták; a tüntetők kihívást intéznek a biztonsági erők ellen, mindkét oldalról áldozatokról számoltak be; legalább egy várost az iszlamista rezsim alól felszabadítottnak nyilvánítottak; a Forradalmi Gárda tüzérségi támadást indított az iraki Kurdisztánban lévő fegyveresek ellen; és ki tudja, mi fog még történni.
A mostani tiltakozások minden egyes hulláma ráver az előzőre és a legtöbb kommentátor azt jósolja, hogy bár a tüntetések vagy alábbhagynak vagy elnyomják őket, de nem szűnnek meg. Lehetséges, hogy történelmi eseményről beszélünk, amely örökre megváltoztatja az Iszlám Köztársaságot?
Először is, Mahsa Amini, akinek halála a tüntetéseket kiváltotta, ártatlan volt. A gyönyörű 22 éves lány nem tüntetett, nem tiltakozott, nem szembeszállt, még a hidzsábját sem vette le teljesen. És mégis letartóztatta az iráni úgynevezett „erkölcsrendészet”, akik megverték (amit a közösségi médiában keringő CCTV-felvételek is bizonyítanak), és csak órákkal később kapta meg az orvosi ellátást, miután elvesztette az eszméletét. Végül három nap kóma után meghalt.
Amini esete ébredés volt az iráni emberek számára, akik rájöttek, hogy még ha a szabályok szerint játszanak is – nem tiltakoznak és nem tüntetnek -, személyes biztonságuk akkor sem garantált. Így nincs vesztenivalójuk azzal, hogy kimennek tüntetni.
Másodszor: a legtöbb tüntetés Irán történetében olyan kérdésekre összpontosított, amelyek nem mentek szembe az iszlám köztársaság lényegével. Amikor 2009-ben állítólag manipulálták az elnökválasztást, a tüntetők lényegében csak annyit mondtak, hogy Muszavit akarták, de végül Ahmadinezsádot kapták.
Amikor 2007-ben, majd később 2019-ben az irániak az üzemanyagárak ellen tüntettek, az gazdasági kérdés volt. A tüntetéshullámok többsége helyi jellegű volt, amelyeket Iszlám Köztársaság vezetői tudtak kezelni.
2011-ben az arab tavasz által inspirált újabb kísérlet történt a rendszer felszámolására. A tüntetők az iráni vallási kormányzat felszámolását követelték, de a biztonsági erők túlerőben voltak.
Félreértés ne essék! A mostani tüntetések nem a hidzsábról szólnak. Soha nem is erről szóltak. A mostani tüntetések a fejkendővel kapcsolatos esemény miatt kezdődtek, amelyből azóta sokat ledobtak és elégettek tiltakozásul, de a hidzsáb mindig is egy szimbólum volt.
Az üzemanyaggal kapcsolatos tüntetésekkel, a tanárok és a munkások tiltakozásával, valamint a teherautó-vezetők, a földművesek, a nyugdíjasok, a shemiráni lakosok, a khuzestáni arabok és mások tüntetéseivel ellentétben Irán nem tudja megoldani ezt a problémát pusztán szándékkal.
Még ha a tiltakozásokat ezúttal el is fojtják, a rezsim vezetői többé nem hivatkozhatnak arra, hogy egyébként törvényes ügyeket külföldi entitások „térítették el” és azokat politikaivá tették. A tüntetők nem csak azt követelik, hogy szabadon öltözhessenek, de teljes felszabadulást követelnek az Iszlám Köztársaság elnyomó igája alól.
