Volt aki bohóckodó keresztapának, volt aki békítő mediátornak jellemezte. Pedig ő igyekezett elsősorban pragmatikus megoldóember lenni. Székely Gáborról nem véletlenül mondják sokan: “Ő egy pesti fogalom”. A közgazdász, aki 1990 és 1994 között Budapest főpolgármester-helyettese is volt, könyvet írt (diktált) családjának egri felmenőiről és sajátságos kapcsolatáról a zsidó vallással. A hazai zsidó közélet utóbbi negyed századának egyik legismertebb tagját kérdezte Bennem Élő Eredet az “Elszakadás és visszafordulás” című munkájáról.
20 éves koráig élt Egerben. Milyen volt ez a két évtized a háború után zsidó szemszögből?
Anyám Egerben született, az anyai nagyszüleim és az ő családjuk egészen a deportálásig Egerben éltek. Apám is Egerben született, volt egy felesége és két lánya a háború előtt. Ő munkaszolgálatosként túlélte, de a családjából mindenki odaveszett.
Az anyai nagyanyám annyira ortodox volt, hogy azt mondta a rabbi neki: “Ide figyelj, Esztike, nem kell még nálam is vallásosabbanak lenned”.
Anyám felkerült Budapestre az első házassága miatt, ott élte túl a háborút kalandos körülmények között, a gettóban szabadult. Nekem viszont a háború után a gyerekkorom az maga volt a csoda. A szüleim nagyon szegények voltak 1952 és 1957 között, de én ebből semmit nem éreztem. Engem mindenbe beavattak, mindenről tudtam, semmit soha nem hallgattak el előlem. Úgy nőttem fel, hogy apám előző házasságából született két lányának a képe ott volt a lakásunkban — a mai napig otthon van ez a fénykép a tesvéreimről. Apám volt a Chevra Kadisa elnöke, a nagybátyám a hitközség elnöke.
Amikor 1957-ben nagybátyámék kivándoroltak, apám lett a hitközség elnöke. Akkor még volt templom péntek esténként. Mindig égett a gyertya péntek este otthon, akkor gyújtotta meg anyám, amikor mi még a templomban voltunk, mert azt úgy kell. Gyerekkoromban már kevesen voltunk, de azért voltak zsidó barátaim. Igaz, 1957-től már jóval kevesebben. Jártunk iskola után héderbe, hetente egyszer-kétszer. Van egy fotó, amelyen hatan állunk a képen. Ebből 2-3 gyerek a rabbi és a samesz gyereke volt. Ott vagyok én is az unokatestvéremmel. Amikor a Bar micvóra készítettek fel, akkor már egyedül voltam. Olyan emlékem is van, hogy az őszi ünnepekkor, mászkirkor én állok egyedül az udvaron.
Milyennek érezte azt a közösséget, akikkel eljártak a zsinagógába?
Nagyon jól éreztem ott magam. Nyilván nem volt sok gyerek, ezért minket elkényeztettek. Minden természetesnek tűnt, mert ebben nőttem fel, és mindent elmagyarazták nekem a szüleim. Azt nem szerettem, és néha rosszul éreztem magam, hogy széder estén csak hárman ültünk az asztalnál otthon. Emlékszem, apám és anyám sokszor sírt az asztalnál.
Eljártak más városba ünnepekkor, más zsidó közösségekhez?
Nem nagyon. Apám mindig dolgozott. Nagyon küzdelmes volt a háború utáni életünk, nagy nélkülözésben éltünk, de velem ezt akkor nem éreztették. Az apám szociáldemokrata vezető volt. Háború előtt, 1932-ben önálló boltot nyitott és sikeresen működött, nagy üzlete volt, nagyon jó helyen. Egészen 1952-ig tudott még kereskedni, persze már sokkal szerényebb keretek között, de még az üzlete is megmaradt.
1952 és 1957 között viszont nagyon rosszra fordult a sorsunk. Apámék ugyanis összevesztek a helyi kommcsikkal. Ezek után bárhova is próbáltak elhelyezkedni, apámat és anyámat is mindenhonnan kirúgták.
Ön 1990 és 1994 között volt Budapest működtetéséért felelős főpolgármester-helyettes, a történelmi kor miatt nyilvánvalóan országos ismertségűvé vált. Egy akkori kollégája írta önről: “A Székely egy pesti fogalom (…) Sármőr, aki bohóckodva játssza a keresztapát, de közben folyton jelzi, hogy valójában nem az”. Sejti, hogy kinek a szavai ezek?
Fogalmam sincs.
Demszky Gáboré, egykori főnökéé, aki egy 10 évvel ezelőtti Mozgó Világban írt esszéjében jellemezte így. Hogy érezte magát a rivaldafényben? Eddigi beszélgetésünk alapján egyáltalán nem áll magától távol az előadói készség.
Nem. De mi az 1990-es esztendő változásait forradalomként éltük meg. Engem ez vonzott. Korábban már volt egy könyvelőirodánk és dolgoztam a 7. kerületi tanácsnál is pár évet. Amikor 1990-ben megtalált a feladat, örömmel elvállaltam, mert már egy kicsit untam a könyvelést.
Azért ez a nagypolitika színpada volt. Ennyire vonzotta az a kihívás?
Igen, mert engem a feladat érdekelt, egy nagy város irányítása. Az ideológiai kérdések akkor kevésbé kötötték le az energiámat, mert én inkább működtetőként vettem részt a változtatásokban. Különben én egy ideig észre se vettem hogy rendszerváltozás volt.
Ne vicceljen már! Például 1992-ben, éppen 30 éve, hogy Csurka István előállt a hírhedt pamflettjével. Ez is hidegen hagyta?
Jó, akkor már észrevettem. De ezek azért bonyolult történetek. Igyekszem nem is nagyon leírni mindent ebből a korból a könyvben, mert akkor valószínűleg a könyv nem is jelenhetne meg. Nem feltétlenül titkokra gondolok, hanem olyan személyek hozzájárulására, akik ma egészen biztosan nem vállalnák azokat a kijelentéseiket, amelyeket akkor tettek. Rám mindig és mindenkor a pragmatizmus volt jellemző: én például együtt tudtam működni az MDF kormánnyal is.
Az ideológia nem az én dolgom volt, én a várossal voltam lekötve. Azzal, hogy megszerezzük azokat a szükséges pénzeket, amivel tudjuk működtetni Budapestet, és hogy az apparátus megmaradjon.
Tehát az ideológiai harcokba soha nem akart belemenni?
Nem. Elment a fülem mellett. Nem érdekelt. Ugye ha valaki beáll egy frakcióba, nyilván van valamilyen elkötelezettsége, de ez nem teljesen biztos, hogy teljes elköteleződés. Mert vannak olyan dolgok, amik tetszenek és amelyek nem tetszenek. Volt dolog amit elfogadtam és volt amit kénytelen voltam úgy elfogadni, hogy nem tetszett. Nem tudtam mást csinálni, el kellett fogadni, hiszen ettől frakció a frakció.
Jó, de egy ilyen erős zsidó identitással is azt mondja, hogy nem érezte furcsán magát akkor például, amikor Csurka előállt az antiszemita-jellegű megjegyzéseivel?
Régen volt, nem tudok minden érzést pontosan visszaidézni. De a könyvem címéből, az „Elszakadás és visszafordulás”-ból a visszafordulás ehhez az időszakhoz köthető. Amikor anyámat eltemettük, 1991-ben, volt bennem egy nagy felismerés: nem tudtam magamtól elmondani a kádist a temetőben. Apám 13 évvel korábbi halálakor még ment, de 1991-ben már nem. Azelőtt ugyanis több mint 20 évig teljesen elszakadtam a vallástól. Utólag kicsit furcsállom is, hogy a szüleim miért nem rendeltek le engem Egerbe, hogy részt vegyek velük az ünnepeken. Csak egy dolog volt szent, a nyári mártír istentisztelet. Akkor mindig meg kellett jelennem.
Gyerekkoromban városi- és megyei ifi vezető voltam, megyei ifi tanácstag, országos diákparlament előkészítési bizottsági tag. A szüleim ennek kifejezetten örültek, mert azt gondolták, hogy ennek a szocializmusnak talán soha nem lesz vége. Nyilván azt hitték, hogy mindezen aktivitások kellettek az én beilleszkedésemhez a társadalomban. Ezt ők fontosabbanek érezték mint a saját vallásom követését.
Ahhoz képest, hogy gyerekkorában minden pénteken zsinagógában volt, miután Budapestre költözött nem vett részt semmilyen istentiszteleten, nem járt semmilyen közösségbe?
Nem, csak a munkámra és a családomra figyeltem. Azt sem tudtam, hogy mikor vannak az ünnepek. Nem mondták a szüleim, hogy vigyázz, holnap Jom Kippur van. Amikor az apám meghalt, akkor valaki engem még elvitt egy mászkirra, de soha többet nem. Akkor még el tudtam mondani az imakönyvből a kádist.
És azt fel tudja idézni, hogy pontosan hogyan és mikor történt a “visszafordulás” első pillanata?
Anyám 1991-es halála után. Mint említettem korábban, a temetésen már nem tudtam elmondani a kádist, és ez utólag nagyon bosszantott. Fel is hívtam Schweitzer József főrabbit, és mondtam neki, hogy ajánljon nekem egy olyan diákot, akitől ismét tanulhatok, és aki askenázit imádkozik. A mai napig tanulunk és tartom a kapcsolatot Dan Daniellel.
Mi a véleménye arról az útról, amit az elmúlt 32 évben tett meg a magyar zsidóság? Sokszor hallani, hogy zsidó reneszánsz van, persze azt is mindenki tudja, hogy vidéken ezt nem mindenhol lehet elmondani. Mégis, sikeres korszak ez ön szerint vagy sem?
Nem érzem sikeresnek. Az a kérdés, hogy mikortól számoljuk. Ha azt mondjuk, hogy 1988-tól 1993-ig milyen volt, akkor arra mondhatjuk, hogy nagyon lendületesen és ígéretesen indultunk. De mi történt azóta? Megszűnt a Wesselényi utcai iskola, a Holokauszt Emlékközpont nem azt csinálja, amit szerintem kellene. A Mazsike egy jelentéktelen dologgá vált ahhoz képest amilyen volt, a B’nai b’rith hasonlóan. A templomok egyre üresebbek, a kilencvenes évek első felében még tömve voltak… A Rabbikarról inkább nem szeretnék nyilatkozni. Soroljam még…?
És a vidéki zsidóságról mit gondol?
Hát nincsen.
Ennyire pesszimista?
Én nem tudom, hogy máshogy hogyan mehetne. Az a baj, hogy én mást képzelek a zsidóságról mint mások.
Én azt gondolom, hogy vallás nélkül nincs zsidóság. Mások ezt nem így vélik, és azt gondolják, hogy a vallás nem szükséges a zsidósághoz. Az elveim szerint az embernek az a feladata, hogy segítse az egyházat, és ne az egyházától várjon segítséget.
Amikor felmerült a lehetőség arra, hogy hivatásos zsidó vezetőként folytassam, én mindig azt mondtam, és most is ezt gondolom, hogy addig jó nekem, amíg én tudok adni és nem én kapok a zsidóságtól.
Szokott azon gondolkodni, hogy vajon mi lesz a magyar zsidóság sorsa?
Ahhoz képest, hogy mit gondoltam a 90-es évek elején, ahhoz képest jól állunk.
Egy barátommal korábban arról beszéltünk, hogy hányunknál lesz majd kulcs, amit be tudunk tenni a lábtörlő alá, és bezárjuk végleg a templomot. Ehhez képest nagyon jól állunk.
Viszont ahhoz képest, ahol lennünk kéne, ahhoz képest rossz állapotban vagyunk. Van egy másik barátom, aki azt mondja, hogy a zsidósághoz három dolog kell: az, hogy valaki annak szülessen, annak, hogy tudjon valamit, és annak, hogy érdekelje a zsidóság. Na most e három dologból kettőnél több sosem jön össze. Tehát azt hiszem, hogy akit igazán érdekel ez a „zsidósdi”, az nem zsidó.
Maga szerint hol lehetnénk reálisan?
Nem tudom. Azt gondolom, hogy
a holokauszt tönkretette a zsidóság 50 százalékát és aztán jött a szocializmus, ami tönkretette a zsidóság másik 40 százalékát. De lehet, hogy fordítva.
Mert Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában a zsidóság működőképes azt hiszem.
Ezekből az országokból azt hallani, hogy a zsidók nagy számban hagyják el a hazájukat ilyen vagy olyan okokból.
Az országot hagyják el, nem a zsidóságot. A francia különben egy biztonsági és politikai kérdés, ezért talán rossz példa.
És Németország?
Ott annyira szépen beszélnek oroszul vagy ukránul nem…?
Sokat jártam arra, nem tudom, hogy mennyire arról szól, hogy őket valóban érdekli a vallás.
Mindegy, nálunk tényleg azt gondolom, hogy
a szocializmus 40 éve volt az, ami elszoktatta az embereket a vallástól, a zsidóságtól. Nekem is van olyan rokonom, aki még a rokonságot is letagadta, nehogy megtudják hogy ő is zsidó.
Jó, de azért alapvetően csak nem pesszimista?
De igen. Persze az is kérdés, hogy pontosan miben is? Mert a magyar zsidóság megmaradásának többféle változatáról beszélhetünk. De én úgy vélem, saját tapasztalatból, hogy
az a fajta zsidóság amiben én felnőttem, és amiben én élek, az a zsidóság meg fog szűnni.
A Bennem Élő Eredet eredeti teljes interjúja itt olvasható.
