Elkerülhető lett volna az ukrajnai háború? — kérdezi Daniel L. Davis katonai szakértő, az amerikai hadsereg volt alezredese, a „Tizenegyedik óra 2020 Amerikájában” című könyv szerzője. Davis vélemény-cikksorozatának első része a 19fortyfive.com hadászati hírportálon jelent meg.
Mivel holnap lesz hat hónapja, hogy az orosz-ukrán háború kitörésének, itt az ideje, hogy feltegyük a nehéz kérdést, amelyre Washingtonban kevesen akarnak választ kapni: vajon a kijevi, washingtoni és brüsszeli önhittség olyan háborúba sodorta-e az ukrán népet, amelyet el lehetett volna és el kellett volna kerülni?
Erre a kérdésre pontos, őszinte választ kell kapnunk, mert ha a válasz igen és a háború elkerülhető lett volna, akkor ukrán emberek tízezreit ölték meg, milliókat űztek el az országukból, és városaik százait rombolták le alig többért, mint hogy kielégítsék egy maroknyi ember arroganciáját – ráadásul még mindig nincs valódi esélye Kijevnek a győzelemre.
A rendelkezésre álló bizonyítékok józan elemzése arra a lesújtó következtetésre vezet, hogy ezt a háborút valóban meg lehetett volna és meg is kellett volna akadályozni. Életek ezreit lehetett volna és kellett volna megmenteni, az ukrán gazdaság teljes pusztulását meg lehetett volna akadályozni. Az amerikai és az európai gazdaságra gyakorolt súlyos következmények – és a legrosszabb szinte biztos, hogy idén ősszel és télen következik be – szükségtelenek voltak.
Az igazság feltárása több mint pusztán tudományos feladat. Minél tovább húzódik ez a háború, minél tovább tartják fenn a nyugati vezetők és a média azt a mítoszt, hogy Ukrajna megnyerheti a háborút és hogy minden nyugati áldozat szükséges és megéri „amíg csak szükséges”, egyre több ember fog szükségtelenül meghalni, amerikaiak és európaiak tízmillióinak romlik tovább az életminősége, és egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a háború – akár hiba, akár téves számítás miatt – eszkalálódik, és túlterjed Ukrajna határain.
Ezért, az amerikai nemzeti érdekek és jövőbeli biztonságunk szempontjából, létfontosságú, hogy őszintén és pontosan meghatározzuk, hogy az ukrajnai háború elkerülhető volt-e vagy sem. A kormánytisztviselők és az úgynevezett katonai és külpolitikai szakértők túlnyomó többsége azt állítja, hogy a háborút a hatalomra éhes Putyin kényszerítette a Nyugatra, és hogy a háború elkerülhetetlen volt.
Amint azonban ez az elemzés megmutatja, az ukrán és a nyugati vezetők diplomáciai hajlandósága mellett a háborút szinte biztosan el lehetett volna kerülni.
Ez az elemzés lesz az első része egy többrészes sorozatnak, amely sokszor fájdalmasan világos részletekkel mutatja be, hogy az ukrán és a nyugati vezetők hogyan szalasztották el a háború elkerülésének lehetőségét, és miután az elkezdődött, elutasították azokat a lépéseket, amelyek a háború korábbi befejezésével mérsékelhették volna a károkat.
Ez az első rész a február 24-i inváziót megelőző éveket (majd az utolsó hónapokat) vizsgálja, és rávilágít a Nyugat rendelkezésére álló lehetőségekre, amelyek lehetővé tették volna a háború teljes elkerülését. A második értékelés azokat a lehetőségeket vizsgálja majd, amelyek a Nyugatnak és Ukrajnának a konfliktus első hat hónapja során rendelkezésére álltak a károk – és Oroszország térnyerésének – korlátozására. Végül pedig megvizsgáljuk a következő hat hónap várható menetét, és megvizsgáljuk, hogy milyen növekvő veszélyek fenyegetik a Nyugatot és Ukrajnát, ha nem sikerül tárgyalásos megoldást találni.
Mielőtt azonban továbbmennénk, fontos előre és egyértelműen leszögezni: ezt a háborút Vlagyimir Putyin kezdte, és egyedül ő a felelős a kirobbantásáért. Senki sem kényszerítette őt a cselekvésre, és a háborútól eltérő, szinte kimeríthetetlen számú lehetőség állt volna rendelkezésére, hogy megvédje általa Oroszország alapvetőnek tartott érdekeit.
Ám ahogy ez az elemzésből kiderül, a Nyugat, és különösen Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hagyta, hogy az arrogancia vezérelje tetteit, és elutasított számos olyan lehetséges kitérőt, amellyel elkerülhető lett volna a háború.
Annak teljes megértéséhez, hogy Ukrajna és a Nyugat hogyan kerülhette volna el az ellenségeskedést, először is meg kell értenünk, hogy Oroszország mennyire félt a NATO bővítésétől, különösen Ukrajnára vonatkoztatva. A háborúhoz vezető út több mint 15 évig készült. Oroszország 2007 februárjában tette közzé első burkolt fenyegetését a Nyugat felé. Putyint meghívták, hogy beszéljen a Müncheni Biztonsági Konferencián, egy évente megrendezésre kerülő nemzetközi biztonsági fórumon, ahol számos nemzet államfői és magas rangú védelmi tisztviselői vesznek részt. Beszédében Putyin sok nyugati küldöttet kellemetlen helyzetbe hozott, amikor a Nyugattal kapcsolatos orosz panaszok hosszú listáját sorolta – és amikor a NATO bővítéséről volt szó, a hangnem még élesebbé vált.
Putyin azt mondta, hogy a NATO kelet felé történő előretörése vörös vonal, és „komoly provokációt” jelent Oroszország számára, és megkérdezte: „Ki ellen irányul ez a terjeszkedés?”.
Putyin beszédében idézte Manfred Woerner volt NATO-főtitkár egy 1990-es beszédét, amelyben a NATO-vezető azt mondta: „az a tény, hogy készek vagyunk arra, hogy a NATO-hadsereget ne helyezzük el német területen kívül, szilárd biztonsági garanciát nyújt a Szovjetuniónak”, majd Putyin megkérdezte: „Hol vannak most ezek a garanciák?”. .
Miután a NATO a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón Grúzia és Ukrajna esetleges tagságát fontolgatta, Putyin azonnal figyelmeztetett, hogy minden olyan kísérlet, amely a NATO-t Oroszország határáig kiterjesztené, „közvetlen fenyegetésnek” minősülne. 2014 márciusában, miután Oroszország illegálisan országához csatolta a Krím-félszigetet, Putyin azt mondta, hogy tetteit „Kijev azon nyilatkozatai vezérelték, hogy Ukrajna hamarosan csatlakozik a NATO-hoz”. Az ukrán NATO-csatlakozás következményei Oroszország számára – figyelmeztetett – „nem illuzórikus, hanem teljesen valós fenyegetést jelentene”.
2021 decemberében Putyin egy utolsó, félreérthetetlen jelzést adott a Nyugatnak arról, hogy milyen messzire hajlandó elmenni Ukrajna NATO-csatlakozásának megakadályozásáért:
„ Nyugatnak „meg kell értenie, hogy nincs hová tovább hátrálnunk. Azt hiszik, hogy tétlenül fogjuk nézni ha Ukrajnát beengedik a NATO-ba?”.
Azzal összefüggésben, hogy az invázió előestéjén több mint 175 000 katona állt készenlétben közvetlenül Ukrajna határain túl, Putyin világossá tette, hogy kész lépéseket tenni, ha a Nyugat továbbra is a NATO-tagságra törekszik Ukrajna számára:
„Ha nyugati kollégáink agresszív irányvonala folytatódik” – mondta az orosz vezető – „megfelelő katonai-technikai válaszlépéseket fogunk tenni, és keményen reagálunk a barátságtalan lépésekre”.
Tekintettel az évek óta tartó, egyre élesebb figyelmeztetésekre, senki sem állíthatja a Nyugaton, hogy meglepte volna Putyin fellépése. Ugyanakkor az is igaz, hogy ahogy Putyin is az alapján fog cselekedni, amit Oroszország érdekeinek tekint, úgy az Egyesült Államoknak és Európának is érdekei szerint kell cselekednie. Ha Ukrajna NATO-ba való meghívásának megtagadása ártana nemzetbiztonságunknak, akkor lehetett volna okunk Putyin figyelmeztetéseinek figyelmen kívül hagyására. Ha viszont a nyugati biztonságot károsítaná vagy gyengítené Ukrajna NATO-ba való meghívása, akkor Putyin fenyegetéseitől függetlenül vissza kellett volna vonnunk egy ilyen meghívást.
Amint e sorozat következő részében részletezni fogjuk, pontosan ezen a nyilvánvalónak tűnő logikán alapulva követtek el végzetes hibákat az Egyesült Államok, a NATO és Ukrajna vezetői, amelyek szinte elkerülhetetlenné tették a háborút.
Teljesen érthető, hogy Kijev miért kíván a NATO tagja lenni. Ukrajna és Oroszország évtizedek óta ellenségesen viszonyul egymáshoz, de 2014 óta nyílt katonai összecsapásokban állnak egymással. Ezért teljesen ésszerű, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a lehető legnagyobb erővel lobbizik a NATO-országoknál a belépésért.
De Washington és Brüsszel számára egyenesen kötelesség kellene, hogy legyen, hogy ne hozzon rossz döntést egy, nem-tagállam érzelmi zsarolása miatt. A NATO első és elsődleges felelőssége a meglévő 30 tag biztonságának és jólétének garantálása. Bármit, ami katonai vagy gazdasági kockázatnak tenné ki e tagok lakosságát, el kell utasítani. Az amerikai és az európai vezetők nem teljesítették ezt az alapvető kötelezettséget, és ennek az árát már most milliók fizetik meg Ukrajnában – és további tízmilliók Európában és az Egyesült Államokban.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Itt-ott zavaros, egymásnak ellentmondó vélemények és kijelentések olvashatók a cikkben. Talán később számba is veszem ezeket. Most csak annyit, hogy a fő érvelés arra alapszik, hogy a NATO meghívta Ukrajnát tagnak, ez pedig nem igaz!!! Ukrajna többször kifejezte az ilyen irányú óhaját, de a NATO a tagságot „nem aktuálisnak” nyilvánította. A fő érvelés tehát elbukik.
Még két dolog, amit az egyéb érveléssel kapcsolatban említenék.
Az egyik, hogy természetesen elkerülhető egy nyílt összeütkozés, ha az egyik fél (Ukrajna, „nyugat”, NATO) eleve feladja a törekvéseit, csakhogy elkerülje a konfrontációt. Ezt sugallja itt-ott az írás, mint kihagyott lehetőséget.
A másik, hogy Putyin/Oroszország ugyan legitimnek tartja azt a követelést, hogy a NATO ne kerüljön közelebb az ország határaihoz, de itt Putyin félreérti, hogyan működik a világ. Ő nem határozhatja meg, mi történjen a határain kívül, amig ez nem jelent nyílt és valós fenyegetést a számukra. Márpedig a NATO ezt nem teszi mindaddig, amig Oroszország erre okot nem ad. (Az már csak hab a tortán, hogy ha okot adna, akkor nem lényeges, hogy a NATO közvetlenül a határainál van, vagy valamivel odébb.)
Végül megemlíteném azt a nyilvánvaló körülményt, hogy Ukrajnának, mint bármelyik országnak, aki potenciális fenyegetettség alatt létezik, joga van felvételét kérni egy védelmi szövetségbe.
Az alapkép: Oroszország az, aki nyomul, rá akarja kényszeríteni az akaratát más országokra, fenyegetést jelent, területet és nagyobb befolyást akar szerezni mások kárára. Kár lenne ennek lefeküdni ellenállás nélkül. Oroszország képtelen elfogadni, hogy intézkedési hatósága a határainál végetér!
Nem határozhatja meg de elfogzania sem kell.
Erre mi a garancia?A duma nem garancia. Kibia és Szerbia óta nem lehet előadni az ártatlan kislányt.
Igazad van, de szerintem azért rugalmasabbnak kellett volna lenni a béke érdekében, Ukrajnának, Európának, Amerikának sem éri meg igazán ez a háború, jobb lett volna elkerülni. Oroszország gyenge, hanyatlik, lehet mondani, hogy nem szabad, nem érdemes engedni a követeléseinek, zsarolásnak, viszont ahhoz azért túlságosan erős ország, hogy teljesen semmibe vegyék, amikor jelzi az igényeit. Lehetett volna gesztust gyakorolni. Fordított esetben volt, hogy Moszkva is engedett, gyakran a másik fél is, így enyhült a konfliktus:
– 1962-ben a kubai rakétaválság után, amikor Amerika invázióval fenyegetett, kivonták a szovjet csapatokat, rakétákat a szigetről, így Kennedy nem indította meg a háborút.
– 1965-ben amikor az USA lerohanta a Dominikai Köztársaságot, majd 1983-ban a Grenada elleni amerikai invázió kapcsán a szovjet kormány elfogadta, hogy a Karib-térség amerikai érdekszféra, nem próbált benyomulni, beavatkozni, nem segített a vele szövetséget kereső helyi kormányoknak, magukra hagyta ezen kis gyenge országokat (ahogy a tiltakozáson kívül Amerika sem igazán csinált semmit, amikor hasonlóan a Szovjetunió és szövetségesei rohanták le ’68-ban Csehszlovákiát).
– Oroszország akkor sem tett semmit, amikor a ’90-es, 2000-es években zajlott a NATO keleti bővítése. Még a posztszovjet, vele határos kis balti államok NATO csatlakozását is elfogadta.
– Amikor 1999-ben az USA, NATO lépett fel nagyon kemény, irreális követelésekkel a hagyományosan orosz szövetséges Szerbia ellen, háborúval fenyegettek, meg is indították, akkor is Oroszország próbált közvetíteni, együttműködni, feladta a pristinai reülőteret, végül saját katonáit is alárendelte a NATO-nak, részt vett a kompromisszumos lezárás kidolgozásában ENSZ Biztonsági Tanács tagjaként, amit viszont később Amerika megszegett, nem tartotta be a nemzetközi jogilag kötelező érvényű határozatot.
– 2011-ben Oroszország hozzájárult a NATO líbiai beavatkozásához, próbált együttműködő lenni, viszont a NATO visszaélt a mandátumával, ami a civilek védelmére, repüléstilalmi zónára vonatkozott és inkább nagyszabású légihadjáratot indítottak a rezsimváltás érdekében.
– Amikor az arab tavasz során 2012-ben már az orosz szövetséges Szíriát fenyegette Amerika, Oroszország ott is aktívan részt vett, közvetített, együttműködött a szemben álló felekkel, rábírta Assadot az engedményekre, maga biztosította a vegyi fegyverek leszerelését, így sikerült elkerülni a konfliktus eszkalációját, végül akkor Amerika és a nyugati nagyhatalmak nem indították meg a közvetlen háborújukat Szíria ellen.
Ukrajna kapcsán is lehetett volna helye együttműködésnek, kompromisszumnak a NATO és Oroszország között. A Nyugatnak hitelesnek kellett volna maradni és rávenni Ukrajnát, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, demokráciát és hajtsa végre az alkotmányreformot, minszki megállapodásban vállaltakat. A NATO csatlakozást is le lehetett volna venni a terítékről vagy legalább garantáltan elhalasztani néhány évtizeddel, hogy lenyugtassák az oroszokat. Másrészt a háború nem csak Ukrajnának árt, de Oroszország is nagyon megszenvedi, stratégiai kudarc, nekik is érdemes lett volna másként dönteni. Ukrajna NATO csatlakozása csak távoli ígéret volt, a 2014-es intervencióval, krími, donbaszi vitákkal már biztosította Moszkva az akadályokat Ukrajna NATO csatlakozása elé. Az ukrajnai orosz kisebbség jogaiért is hatékonyabb, jobb lett volna békés eszközökkel küzdeni. El kellett volna fogadni Moszkvában, hogy Ukrajnának már nyugati befolyás alatt álló kormánya van és inkább azon dolgozni, hogy Oroszország fejlődjön, demokratikusabbá, gazdagabbá, vonzóbb partnerré váljon a jövőben. A háború, szankciók, elszigetelődés, gazdasági hanyatlás, agresszor attitűd miatt a megmaradt szövetségesek is elkezdhetnek távolodni (lásd pl. Kazahsztán). Véleményem szerint mindegyik fél hibázott, amikor a konfliktusban úgy döntöttek, hogy nem engednek, inkább vállalják a fegyveres harc kockázatait, áldozatait. Jelenleg sajnos már nem is látszik esély a békés rendezésre, kompromisszumra, legjobb esetben is talán csak tűzszünet jöhet létre az ősszel, de valószínűbb most az akár évekig, végkimerülésig tartó háború.
Természetesen mindíg lehetett volna jobban! Jelen esetben magam azonban egy olyan alapképből indulok ki, amit már jóval az orosz támadás megindítása előtt megalkottam, a tények alapján.
Ennek a lényege, hogy a putyini rezsim alapvető feladatának/céljának tekinti annak az orosz birodalomnak a visszaállítását így, vagy úgy, ami a cári, majd a szovjet rendszer ideje alatt működött és ami hatalmi pozíciót biztosított nekik az akkori világban. Ez a fő cél, ez vezérli a döntéseiket. Dominálni, vagy annaktálni szándékoznak a függetlenné vált országokat, államokat. Ukrajna esetében még azt sem ismerik el, hogy valódi országról, népről van szó -a magukénak tekintik az országot.
Ez a nagy kép! Amit indokként elsősorban a saját lakosság felé felhoznak – állítólagos fenyegetettség, NATO agresszivitás, oroszok elnyomása a határaikon túl, stb, valójában mellékes a nagy cél mellett.
Ha nincs ezügyben ellenállás, megvalósítják a kitüzött célt, a függetlenné vált országok vagy megszünnek, vagy csak papíron léteznek. Ezt tárgyalásokkal, engedményekkel nem lehet megállítani, csak ellenállással. Hogy ezt az oroszok mennyire komolyan gondolják, mutatja, hogy hajlandók voltak elmenni a nyílt agresszióig és háborúig, dacára annak, hogy valódi fenyegetettség nem állt fenn Oroszország ellen. Sem a NATO, sem más nem támadta volna meg Oroszországot – ez valódi háborús ok nélkül csak paranoiás, beteg elképzelés – háborút senki sem akar.
Igazad van abban, hogy „normál” esetben az ésszerű kompromisszumok és engedmények elháríthatják a legrosszabbat. Jelen esetben azonban nem „normális” állapotokkal és céllal álunk szemben, hanem egy kompromisszum nélküli restaurációs törekvéssel, ahol a választés csak aközött áll, hogy ezt valódi ellenállás nélkül „kompromisszumokkal” tudomásul vesszük-e, vagy ellenállást kifejtve igyekszünk megakadályozni. Az, hogy kopromisszumokkal, diplomáciai megállapodásokkal, goodwill-el, engedményekkel, visszavonulással el lehetne téríteni Putyinékat a fent vázolt cél elérésének szándékűtól, valójában csak illúzió.
A döntő lépést a háború ügyében végig Oroszország tette meg – nem most, hanem már 2014 óta, amire már az előtt, valójában kezdettől készült. Putyin ezügyben végig megtette azokat az erőszakos lépéseket, amikhez éppen elég erősnek tartotta Oroszországot. Krim, szakadár felkelés-kiválás, stb. A többi csak fegyverzaj és lőporfüst a harcmezőn.
PS. Azért hozzátenném, hogy ez sem történt egyik napról a másikra, Putyin szemléletében is zajlott egy folyamat, amig eljutott idáig, legalábbis az eszközöket és módszereket tekintve.
Az érvelésed alapvető tévedése az, hogy a NATO-t egy védelmi szervezetnek képzeled. Persze ezt hirdetik magukról és ez a szerződés alapvetése is, de a NATO valójában egy agresszív katonai szervezet, ami egyre nagyobb területre igyekszik kiterjeszteni az USA hatalmi szféráját. Ukrajna felvételére a NATO-ba az nem Ukrajna védelme érdekében történt volna, hanem azért, hogy az USA még közelebb férkőzőn Oroszországhoz. Aki ilyen véleményt alkot, mint te az nem ismeri az amerikai imperializmus természetét. Itt Oroszország defenzívában volt és Ukrajna egyre jobban erősödő erőszakossága miatt kénytelen volt ezt a lépést megtenni és preventív háborút kezdeni. És ez a kisebbik rossz, mert az lett volna az igazán rossz, ha ez a háború egy NATO tag Ukrajnával kapcsolatosan tör ki. Amilyen provokatív volt az Ukrán politika, ez könnyen meg is történhetett volna, de éppen fordítva, a NATO védernyője alá került Ukrajna kezdte volna el. A NATO, Ukrajna és az ENSZ még mindig illúziókat kerget, amikor arról beszélnek, béke csak akkor lesz, ha Oroszország kivonul Ukrajnából. A NATO őrült főtitkára állandóan azt hangoztatja, hogy Ukrajna meg fogja nyerni a háborút, csak több fegyvert kel neki szállítani. Nevetséges elképzelés, egy ilyen lüke ember hogy lehet ilyen felelős pozícióban. Ukrajna teljesen csődben van, képtelen önmagát finanszírozni, már hónapok óta, az USA és az Unió által nyújtott segélyekből és kölcsönökből él. Ez hosszú távon nem fog működni.