A leggyorsabb út a Kína és az Egyesült Államok közötti véres háborúhoz Tajvanon keresztül vezet – írja Graham T. Allison a Harvard Kennedy School professzora.
Allison szerint ha a jelenlegi válság, amelyet Nancy Pelosi képviselőházi elnök tajvani utazása és Kína erőteljes katonai válasza idézett elő, kínai és amerikai hadihajók vagy repülőgépek összeütközéséhez vezet, akkor akár egy „baleset” is lehet a szikra, amely nagy tüzet gyújt.
„1914 júniusában Ferenc Ferdinánd főhercegnek azt tanácsolták, hogy ne menjen Szarajevóba – ahogy Pelosi házelnöknőnek is tanácsolta a Pentagon a látogatása előtt.
De senki sem gondolta volna, hogy látogatása során meggyilkolják, és ez a szikra olyan pusztító tűzvészhez vezetett, hogy a történészeknek egy teljesen új kategóriát kellett létrehozniuk: a világháborút”
– emlékeztetett a professzor, aki szerint szerencsére az amerikai és a kínai kormány tudja, hogy egy forró háború mindkettőjük számára katasztrófa lenne, és egyik kormányban sem akar komoly ember háborút.
Allison ugyanakkor megjegyzi, hogy sajnos a történelem számos példát kínál arra, hogy olyan riválisok, akiknek a vezetői nem akartak háborút, végül mégis kénytelenek voltak háborúba vonulni egymás ellen.
„A klasszikus eset az I. világháború. Miután egy, a szerb kormánnyal gyanús kapcsolatokkal rendelkező terrorista meggyilkolta utódját, Ausztria-Magyarország császára úgy ítélte meg, hogy erőszakkal kell megbüntetnie Szerbiát. Mivel Ausztria volt az egyetlen szövetségese, Németország úgy érezte, hogy nincs más választása, mint teljes támogatást nyújtani neki. Oroszország kötelességének érezte, hogy támogassa ortodox keresztény testvéreit Szerbiában.
Az egyik lépés a másikhoz vezetett a cselekvések és reakciók ördögi körforgásában, amely öt héten belül egész Európát háborúba sodorta”
– magyarázta Allison, aki hozzátette, hogy a történelemben, amikor egy gyorsan feltörekvő hatalom komolyan fenyegeti egy uralkodó nagyhatalom pozícióit, a rivalizálás legtöbbször háborúval végződik.
A professzor megjegyezte, hogy az elmúlt 500 év során tizenhatszor fordult elő ilyen thuküdidészi rivalizálás, amelyből tizenkettő háborúval végződött.
A háborúk kirobbanásának okai között minden esetben balesetek, hibák és olyan elkerülhetetlen döntések nem szándékolt következményei szerepeltek, amelyek során az egyik fél fokozott kockázatot vállalt, remélve, hogy a másik fél meghátrál.
Allison úgy véli azonban, hogy mindezek mögött azonban mögöttes strukturális tényezők húzódtak meg, amelyeket Thuküdidész kiemelt annak magyarázatában, hogy a klasszikus Görögország két vezető városállama hogyan pusztította el egymást a peloponnészoszi háborúban. Mint írta:
„Athén felemelkedése és az a félelem, amelyet ez keltett Spártában, elkerülhetetlenné tette a háborút”.
„Ma az Egyesült Államok és Kína minden idők legnagyobb rivalizálásában – vesz részt. Ebben a küzdelemben elkerülhetetlen a Tajvanért folytatott háború?
A történelmi feljegyzések azt sugallják, hogy a háború valószínűbb, mint hogy nem.
De ahogy az elmúlt öt évtized mutatja, ez nem feltétlenül van így. Ötven évvel ezelőtt, 1972-ben, amikor Nixon és Kissinger felvette a kapcsolatot Kínával, az Egyesült Államok és Kína között Tajvan ügyében fennálló ellentétek minden bizonnyal kibékíthetetlenek voltak.
De az államférfiak bebizonyították, hogy a kibékíthetetlen nem jelent kezelhetetlent.
Megteremtették a stratégiai kétértelműség keretét, amely öt évtizedet biztosított, amely alatt a polgárok a szoros mindkét oldalán nagyobb növekedést tapasztaltak jövedelmükben, egészségükben és jólétükben, mint hosszú történelmük bármely hasonló időszakában”
– hívta fel rá a figyelmet Allison, hozzátéve, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti, Tajvanért folyó szembenállással kapcsolatos tények közül hármat fontos kiemelni.
Először is szerinte, nem csak Hszi Csin-ping, hanem az egész kínai vezetés és nemzet egyértelműen elkötelezett amellett, hogy megakadályozza Tajvan független állammá válását. Ha választaniuk kell a független Tajvan elfogadása és egy olyan háború között, amely elpusztítja Tajvant és Kína nagy részét, Hszi és csapata a háborút fogja választani.
Másodszor, amit Winston Churchill „halálos áramlatoknak” nevezett a belpolitikában, most mind az Egyesült Államokban, mind Kínában tombol.
A republikánus és demokrata politikusok sietnek megmutatni, hogy ki tud keményebb lenni Kínával szemben, mint a másik.
Mike Pompeo, Trump volt külügyminisztere például arra szólított fel, hogy az Egyesült Államok ismerje el a független Tajvant, és a republikánusok közötti dinamikát tekintve ez valószínűleg a Republikánus Párt programjának egyik közös pontja lesz a 2024-es elnökválasztási kampányban. Tajpejben Pelosi bejelentette, hogy az Egyesült Államok „ünnepélyes fogadalmat tett … Tajvan védelmének támogatására”. Ezen a héten pedig Bob Menendez szenátor, a Külügyi Bizottság demokrata elnöke és Lindsey Graham szenátor, a védelmi kérdésekben vezető szerepet játszó republikánus szenátor benyújtott egy törvényt, amely Tajvant „jelentős, nem NATO-szövetségesnek” minősítené, és 4,5 milliárd dollár katonai segély folyósítását tenné lehetővé számára. Eközben, miközben Hszin – aki otthon a harmadik ciklusára készül, mint főtitkár (és majdhogynem életfogytiglani császár) – a nyomás, hogy kiálljon az Egyesült Államokkal szemben, erősebb, mint valaha.
Harmadszor pedig Allison szerint, bár a legtöbb amerikai politikus még nem ismerte fel, a katonai egyensúly a Tajvani-szorosban átalakult a legutóbbi tajvani válság óta eltelt negyedszázadban. A helyi erőviszonyok döntően Kína javára tolódtak el.
Amint azt egy tavaly megjelent cikkében kifejtette, az Egyesült Államok elveszíthet egy Tajvanért vívott háborút. Sőt, ahogy Robert Work volt védelmi miniszterhelyettes nyilvánosan kijelentette,
a Pentagon legrealisztikusabb szimulációiban és háborús játékaiban, a Tajvanra korlátozódó konfliktusokban az állás tizennyolc-nulla Kína javára.
Allison úgy véli, ha a jelenlegi amerikai és kínai kormányok továbbra is azt csinálják, amit az elmúlt héten tőlük láthattunk, akkor a történelemben bevett forgatókönyvekre kell számítanunk a kettejük konfliktusával kapcsolatban.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.