Nem telik el nap, hogy ne figyelmeztetne bennünket valamelyik politikus – párthovatartozástól függetlenül –, hogy takarítsunk meg energiát, ne fürödjünk, ne együnk a húst és egzotikus gyümölcsöket, ne vásároljunk magunknak unos-untalan új ruhákat, ne utazzunk se autóval, se repülővel, ne menjünk nyaralni, költözzünk kisebb lakásba – hogy csak néhány példát említsünk az utóbbi hetek szűnni nem akaró agitációjából. A propaganda célja egyértelmű: Szegényedjünk el önként és dalolva a nemes célért, mert csak így menthetjük meg bolygónkat a klímahaláltól, illetve így mutathatjuk meg az oroszoknak, hogy nem hagyjuk magunkat, az ukrán szabadságért szívesen fázunk, és ha kell éhezünk is.
De azért létezik egy világ, amelyre ezek a felhívások nyilvánvalóan nem vonatkoznak. Július 9-én mesébe illő esküvő zajlott a szépek és gazdagok találkozóhelyeként közismert Sylt szigetén: Christian Lindner szabaddemokrata pénzügyminiszter vezette oltárhoz (holott egyikük sem tagja egyetlen egyháznak sem, de hát papot is lehet vásárolni) jövendőbeli hitvesét, a Springer kiadó egyik vezető újságíróját. A látványos lagzin 140 vendég vett részt, ott volt a politika és a média színe-java, többek között kancellár Olaf Scholz, az összes szabaddemokrata kiválóság, valamint a CDU ellenzék vezetője Friedrich Merz is. Utóbbi privát jetjén érkezett, melyet maga vezetett, és amelynek árát a hozzá értők 1,1 millióra becsülik. Az ifjú pár három napi eszem-iszom és különböző programok után egy Porscheban viharzott el nászútjára.
Az áhítattal tudósító magazinok képanyagán a rendőrautók és a biztonsági specialisták tömege is jól látható, ugyanúgy a minisztériumi és állami legfelsőbb kategóriás szolgálati autók, Audik és Mercedesek, természetesen sofőrrel.
Nyilvánvaló, hogy ezen a privát lagzin az adófizető gondoskodott a meghívott prominencia biztonságáról és kényelméről.
A parlamentben a Die Linke egy képviselője meg is kérdezte, hogy mégis mennyibe került mindez az adófizetőknek, amire a semmitmondó válasz az volt, hogy ez a magasrangú politikusoknak jár, és ezért a pénzügyminisztérium válaszadó államtitkára konkrét összeget nem volt hajlandó megnevezni.
De nemcsak a pénzügyminiszter engedett meg magának egy kis luxust. Július 1-től a képviselők és a politika vezetés tagjai fizetésemelést engedélyeztek maguknak.
A képviselők 10 000 eurós havi fizetésükhöz hozzácsaptak még 300 eurót, mindezt ugyanazon a napon, amelyen a parlamentben úgy döntöttek, hogy a 446 eurónyi szociális segélyt január 1-től három euróval 449-re emelik.
Ez alkalomból a nyilvánosság megtudta, hogy mely alapfizetést juttatnak maguknak a köz eminens szolgái. A kancellár havi 30 000 eurót kap, a gazdasági- és klímaminiszter Robert Habeck, aki reggeltől estig az energiamegtakarítás – nem több mint 5 perc a zuhany alatt! – és az állítólag elkerülhetetlen korlátozások apostolaként van útban, havi 25 000 euróból tengeti életét. Amikor egy beszélgetős műsorban a fizetéséről kérdezték, a következőket mondta:
„Pillanatnyilag szuper sok pénzt keresek. Hogy ez jogos-e vagy sem, erre most nem térek ki, de ezt most ki sem tudom adni, mert egész nap autóval visznek el valahova”
mondta ezt azoknak a TV-nézőknek, akik éppen nem tudják, hogyan fizessék ki a rezsiszámláikat.
Egy másik műsorban nyíltan kimutatta a rászorulók iránt érzett megvetését. Amikor egy néző megkérdezte, hogy kapnak-e valamilyen kompenzációt az energiaárak inflációs emelkedése által sújtottak, akkor először kifejtette, hogy az áremelkedés hatása mondhatni egy áldás, mert az energiatakarékosságra ösztönöz, majd direkt a kérdező irányába:
„Ötven eurót akarsz? Nem öregem, abból nem lesz semmi!” Öregem? És újabban tegezzük a népet?
Vagy vegyük például Joachim Gauckot, a volt államelnököt, aki szívesen nevezte magát „polgárelnöknek”, aki „alulról jött”. Éves „tiszteletzsoldja”, vagyis az éves nyugdíja, több mint 200 000 euróra rúg, ehhez jön még 385 000 euró személyzetre és irodai költségekre. Ez az ember egy interjúban felháborodott hangon utasította rendre azokat, akik felséges életkörülményeit biztosítják, hogy ugyan már ne nyafogjanak: „Nyugodtan fázhatunk egyszer a szabadságért, és nyugodtan elviselhetünk néhány évet, amikor kevesebb boldogság és öröm lesz az életünkben.”
Ki is itt ez a „mi”, amelynek nevében ez pénzben és javakban dúskáló ember nyilatkozik?
Mindez természetesen legális, még ha gusztustalan is. De a politikai elit időközben személyes nyerészkedése érdekében már a törvények által megszabott határokat is gátlástalanul áthágja. Régebben ez a magatartás a német politikában alig, vagy egyáltalán nem volt jelen, akkor jelentkezett először, amikor a zöldek tündöklésének kezdetével a tanulatlanok és kiképzetlenek hada átvette a politikai pártokat, és elkezdte a politikát pénzkereső foglalkozásként űzni.
Most, hogy végre elérték céljukat, és az állam a zsákmányuk lett, a nyerészkedésben és az önfeledt pöffeszkedésben már nem ismernek határt.
Itt van például a szociáldemokrata Christine Lambrecht, aki honvédelmi miniszterként teljes katasztrófa, viszont hírhedt arról, hogy beosztottjait „erős kézzel” vezeti. Ez év március 13-án a miniszter-asszony a schleswig-holsteini választási kampány háttere előtt meglátogatta az elektronikus hadviselés stadumi zászlóalját, ahová a Bundeswehr helikopterével érkezett Berlinből, és ahonnan aztán hivatali autójával tovább hajtatott – megint csak – Syltre, pár napos kikapcsolódásra. A hivatali autók Berlinből a helikopterrel párhuzamosan hajtottak el Stadumba, hogy ott aztán a miniszter-asszony rendelkezésére álljanak. Energiatakarékosság? Ugyan, kit érdekel! Néhány nappal később Lambrecht fia Instagramra kirakott néhány fotót, amelyen büszkén mutatja a Bundeswehr helikopterében felvett szelfijét.
Így derült ki, hogy Lambrecht rendszeresen magával vitte hivatalos útjaira huszonvalahány éves fiacskáját, anélkül, hogy valaha is kifizette volna a gyermek utazási költségeit. Sőt, időközben arra is fény derült, hogy maga is szívesen vette igénybe privát kirándulásokra a Bundeswehr repülési készenlétének eszközeit, olyanokat is, amelyek neki nem járnak, és természetesen szintén ingyen. A szabálysértések következményei: nulla.
Még egy utolsó példa a sok közül, amely azt mutatja, hogy az adófizetők kárára folytatott nyerészkedés a politika minden szintjére kierjed. 2011-ben a hamburgi szenátus egy már önmagában groteszk „klímapartnerségi” szerződést kötött a tanzániai Dar es Salaam városával. E partnerség keretében Hamburg pénzügyi hozzájárulásával kibővítettek egy már meglévő komposztáló berendezést, amely most 2022-re elkészült. A berendezés felavatására gyakorlatilag a teljes szocdemekből és zöldekből álló hamburgi szenátus Dar es Salaamba utazott, még azok is, akik a komposztálást még hírből sem ismerik, ki tudja miért, még a múzeumokért felelős államtitkár is a delegáció tagja volt. A hölgyek és urak természetesen business-osztályon utaztak, személyenként 3 000 és 5 500 euró közötti áron. A hamburgi zöldek a párt legnagyobb fanatikusaihoz tartoznak, már ha másokról, az egyszerű polgárokról van szó, többek között a klímaharc jegyében betiltották Hamburg területén a családi házak építését. A zöld Michael Pollmann államtitkár, akinek a nevéhez több ehhez hasonló klímavédelmi intézkedés fűződik, a következő programokat adta meg tanzániai útjának céljaként: rendezvények, ünnepségek, a botanikai kert meglátogatása. Mindezért elrepült Hamburgból Amsterdamba, onnan Dar es Salaamba és vissza, potom 3 600 euróért.
Így megy ma klímavédelem, ha az érintettek az elithez tartoznak.
Németországban ma már nem csak arról van szó, hogy a zöld elit politikusai az ország népét tudatosan a nélkülözések korszakába vezetik, hanem arról is, hogy egyúttal kettős mércét alkalmaznak:
A nélkülözések az államon élősködő saját osztályukra és kiszolgálóik hatalmas seregére, a talpnyaló újságírókra, a spiclikként működő, a lakosságot terrorizáló NGO-kra és az ideológiai aktivistákra nem vonatkoznak.
Az új uralkodó osztály tagjai az egyetlen igaz világnézet tulajdonában vélik magukat, ezért vannak meggyőződve arról, hogy nekik mindez kijár. Ezt nevezik osztálytársadalomnak, vagy Orwell disznai után szabadon: Itt mindenki egyenlő, de egyesek sokkal, sokkal egyenlőbbek.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.