Február 24-én, az ukrán háborúval párhuzamosan kitört egy másik háború is. Ezt a bizonyos másik háborút legalább akkora hévvel, hittel és odaadással vívják mint a kinetikus megfelelőjét a harctereken. Robert C. Castel jegyzete.
Hogy kik vívják ezt a háborút? Azok akik meg vannak győződve arról, hogy csak idő kérdése és a nyugati szankciók kétvállra fektetik az orosz kolosszust.
Hogy kik az ellenfeleik? Azok akik meg vannak győződve arról, hogy csak idő kérdése és az orosz ellenszankciók kétvállra fektetik a nyugati kolosszust. Természetszerűleg ezt a háborút nem tűzfegyverekkel vívjak, hanem számadatokkal, statisztikákkal és grafikonokkal.
Az utóbbi majdnem fél évben aligha volt olyan nap, hogy ne röppent volna szárnyra egy újkeletű elemzés ami felfedezni vélte az ellenfél gazdasági Achilles-sarkát, ami hamarosan teljes társadalmi és gazdasági összeomláshoz fog vezetni. Ezek a prognózisok tulajdonképpen a kínai szerencsesüti intellektuális megfelelői. Mindegyikükben
ott rejtőzködik a remény, hogy végre sikerül megtalálni azt a csodareceptet, ami lezárja a háborút, lehetségessé teszi a békét, és a számok racionalizmusával űzi el az öldöklés atavisztikus démonjait.
Mindezt nem azért mondom, hogy ironizáljak a komoly kutatók rovására. Már csak azért sem, mert ezen a magas szinten specializálódott gazdasági-pénzügyi gyepen még a szöges cipőjük fűzőjét sem köthetném meg. Szilárd meggyőződésem, hogy az adat-tömeg amit a háború hónapjai alatt produkáltak, módszertanilag megalapozott, rigorózus kutatáson alapuló, és vitathatatlanul valósághű.
De főleg irreleváns.
Hogy miért irreleváns? Azért mert
a hadviselésben, — úgy a kinetikusban, mint a gazdaságiban –, a valóság percepciója sokkal fontosabb az objektív valóságnál.
Az Egyesült Államok nem azért vonult vissza Afganisztánból, mert a tálibok kilőtték az utolsó Hummerjüket. A Szovjetunió nem azért vonult ki ugyanonnan, három évtizeddel korábban, mert a mudzsahedinek le-Stingerezték az utolsó Mi-24-es helikoptert.
A vereség percepciója volt az, ami visszavonulásra késztette a két szuperhatalmat, és nem egy racionális kalkulus,
ami szerint ettől a bizonyos mérföldkőtől délre a háború üzlete veszteségessé vált és a legbölcsebb cselekedet kivonulni erről a piacról.
Ugyanez igaz a gazdasági háborúra is a Nyugat és Oroszország között.
A kérdés nem az kéne legyen, hogy hogyan tudom a legnagyobb objektív gazdasági kárt okozni az ellenfélnek, hanem az, hogy hogyan tudom a legnagyobb gazdasági kár érzetét kelteni.
Mivel nem vagyok közgazdász, fogalmam sincs, hogy melyik fél okozza a nagyobb gazdasági veszteséget a másiknak. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy
per pillanat az oroszok sokkal hatékonyabbak nálunk a veszteség percepciójának a kialakításában.
Mi az amivel mi fenyegetjük Oroszországot? Azzal, hogy a nyugati “nagy nevek” kivonulnak az orosz piacról, és az orosz aranyifjúságra egy borzalmas kinézetű szovjet farmernadrágba préselt, McDonalds és Netflix nélküli jövő vár? Azzal, hogy a drónjaikba kénytelenek lesznek világcsúfjára mosógép-chipeket szerelni? Azzal, hogy az orosz össznemzeti termék 8,17 százalékkal fog zsugorodni az Úr valahanyadik negyedévében?
Ezzel szemben mi az, amivel az oroszok fenyegetnek minket? Azzal, hogy:
“télen megfagysz”. Ennyi. Melyik részét nem tetszik érteni a “megfagysz”-nak?
Gondolom, hogy felesleges feltennem a provokatív kérdést, hogy a gazdasági hadviselésnek melyik formája tűnik hatékonyabbnak?!
A bajt tovább tetézi a hadviselő felek propagandagépezetei közötti objektív különbség.
Az orosz média döntő többsége az orosz állam ellenőrzése alatt működik. Tévedtünk, amikor a háború elején azt gondoltuk, állítottuk, hogy Oroszország fatális hibát követett el, amikor átengedte az információs hadszínteret az ukránoknak. Nem engedte át. Egyszerűen arról van szó, hogy
az ukránok offenzív információs hadviselésével szemben, az oroszok a defenzív információs hadviselésre koncentráltak, a honi narratíva kialakítására, megvédésére.
Ez az információs pajzs az, ami meglehetősen megnehezíti ma a Nyugat dolgát abban, hogy egy valóban fájdalmas veszteség-percepciót alakítson ki az orosz lakosság körében.
Ezzel szemben
a nyugati média az orosz gazdasági hadviselés propagandagépezetévé vált.
A legszomorúbb az, hogy itt nem valamiféle hanyagságról vagy mulasztásról van szó. Ez nem hiba, hanem rendszerszintű tulajdonság. A nyugati média üzleti modellje a szenzációsra, a harsogóra, az extrémre épül.
Ugyanaz a média, ami hatalmas kasszasikert sepert be egy sor valós vagy koholt válságból, mint például a klímakrízis, a rendszerszintű rasszizmus vagy a COVID, most ugyanígy lovagolja meg a “gázstopot”, az “orosz telet”, a “gazdasági apokalipszist”, és a kormányokat elsöprő “politikai cunamit”.
A bajt tovább tetézi, hogy a nyugati média visszhangkamraként működik, és napról napra növeli az orosz ellenszankciók hatékonyságának a percepcióját, önmegvalósító próféciák sorát hozva létre. Az európai kormányok, politikai személyiségek dominószerű bukása az utóbbi hetekben csupán a kezdete ennek a folyamatnak.
A dolog tragédiája az, hogy nem kizárt, hogy az objektív valóság síkján a Nyugat viszi el pálmát. Nem kizárt, hogy Oroszország minden eresztékében recseg és ropog a nyugati szankciók súlya alatt. Nem kizárt, hogy a korlátozások lassan de biztosan megfojtják az orosz gazdaságot.
Mindez lehetséges.
Az viszont több mint valószínű, hogy
a kikerülhetetlen energetikai és gazdasági válság érzete, és a velejáró társadalmi és politikai felfordulás percepciója kétvállra fektethetik a Nyugatot még mielőtt Moszkvában előkerül a sufniból az első vállalhatatlan színű és fazonú szovjet farmernadrág.
