Negyvenhat éve, 1976. július 4-én az ugandai Entebbe repülőterén izraeli kommandósok rajtütéssel kiszabadították egy palesztin és nyugatnémet terroristák által eltérített repülőgép utasait. Hat perc alatt likvidálták a hét terroristát és az ugandai katonákat, és megsemmisítettek 11 parkoló vadászgépet, az ugandai légierő negyedét.
Az 1970-es években a terroristák egyre több repülőgépet térítettek el, hogy aztán túszaik elengedéséért bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követeljék. Egy ilyen akcióra került sor 1976. június 27-én is, amikor a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) és a német Forradalmi Sejtek nevű városi gerillaszervezet két-két tagja az akkoriban laza biztonsági intézkedésekről ismert athéni repülőtéren feljutott az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatára.
A gránátokkal és kézifegyverekkel felszerelkezett terroristák hatalmukba kerítették a gépet, amelyen 248 utas és 12 főnyi személyzet tartózkodott.
Először a líbiai Bengázi városába repültek, majd tankolás után továbbindultak Afrika belseje felé. Az Airbus A300 típusú gép másnap hajnalban az ugandai Entebbe repülőterén szállt le az ország diktátora, Idi Amin Dada félhivatalos engedélyével. A túszejtők a zsidó utasokat elkülönítették, a többieket szabadon engedték. Végül 94 túszuk maradt, akikhez a gép kapitánya és a személyzet, valamint egy apáca önként csatlakozott.
Amin korábban megpróbált Izraelhez közeledni, de amikor a zsidó állam nem volt hajlandó fegyvereket szállítani neki, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. Ezután Moamer al-Kadhafi líbiai diktátor támogatását kereste, 1972-ben levélben üdvözölte a müncheni olimpián végrehajtott, zsidó sportolók halálával végződött palesztin terrorakciót, méltatta a zsidókérdés hitleri „végső megoldását”. Amikor az eltérített gép leszállt, Amin lehetővé tette, hogy a terroristákhoz még három társuk csatlakozzon, és katonákat is kirendelt „a túszok védelmére”, de azok valójában a terroristák parancsait követték.
A gépeltérítők 53 bebörtönzött társuk szabadon bocsátását követelték 48 órán belül (közülük 40 Izraelben raboskodott), és azzal fenyegetőztek, hogy ha ez nem történik meg, július 1-jén megkezdik a túszok kivégzését.
Az izraeli kormány – miután meggyőződött arról, hogy Amin együttműködik a terroristákkal – a katonai mentőakció mellett döntött.
Ám annak érdekében, hogy időt nyerjenek, színleg beleegyeztek a fogva tartott rabok szabadon bocsátásába, a terroristák pedig július 4-re halasztották a kivégzések megkezdését.
A felkészülést segítette, hogy izraeli cég végezte az entebbei repülőtér felújítását, így rendelkezésre álltak a térképek, a kiszabadult túszok pedig információkkal szolgáltak a terroristák számáról és felszereltségéről. Az akció során számos nehézséget kellett leküzdeni:
a százfős kommandónak több ezer kilométerre kellett eljutnia észrevétlenül, alacsony repülési magasságban, „nem baráti” országok fölött, tankolni csak Kenyában tudtak.
A meglepetés erejére építő Jonatán-akció 1976. július 3-án indult. Az első izraeli szállítógép 2500 kilométer megtétele után másnap hajnali 1 órakor landolt Entebbében, egy brit gép mögött besodródva. Szinte azonnal kigördült belőle három kommandósokkal rakott gépkocsi, az élen Amin fekete Mercedesének pontos másával. Már közel jártak a túszokat rejtő, használaton kívüli terminálhoz, amikor egy őrjárat feltartóztatta őket, mert a diktátor egy nappal korábban fehérre cserélte az autóját.
A lövöldözés miatt fel kellett gyorsítani az akciót. Az időközben leszállt gépeken érkezett erősítéssel immár 200 tagú kommandó az épülethez érve azonnal tüzet nyitott.
Hat perc alatt likvidálták a hét terroristát és az ugandai katonákat, és megsemmisítettek 11 parkoló vadászgépet, az ugandai légierő negyedét.
A megzavarodott foglyokat harcjárművek fedezetében egy negyedik, üresen érkezett gépbe terelték, és 58 perccel a leszállás után távoztak. A sikert délután jelentette be az izraeli parlamentben Jichák Rabin miniszterelnök.
Az akcióban mintegy 40 ugandai katona halt meg, izraeli oldalról csak az osztag parancsnoka, Jonatan Netanjahu (a későbbi miniszterelnök, Benjamin Netanjahu bátyja) esett el.
Volt még egy izraeli áldozat: az egyik túsz, akit röviddel az akció előtt szállítottak kórházba. A 75 éves asszonyt betegágyán gyilkolták meg orvosával és ápolóival együtt, feltehetően Idi Amin tehetetlen dühében kiadott parancsára. A diktátor a kenyai közreműködést is kegyetlenül megtorolta, több száz Ugandában tartózkodó kenyai állampolgár lemészárlását rendelte el.
Amin és az Afrikai Egységszervezet az ENSZ-ben megpróbálta elítéltetni a hadműveletet, mondván, hogy Izrael megsértette Uganda szuverenitását, de nem járt sikerrel. A világ nagy része hőstettként könyvelte el az akciót, Izrael ENSZ-nagykövete pedig ezt mondta a Biztonsági Tanács előtt:
„Egyszerű üzenettel jöttünk: büszkék vagyunk arra, amit tettünk. Nemcsak azért, mert megmentettük több mint száz ártatlan ember – férfi, nő és gyermek – életét, hanem azért is, mert tettünk nagy jelentőségű az emberi szabadság ügyét tekintve.”
A mentőakció történetét két amerikai és egy izraeli film és több könyv is feldolgozta.
