Míg kezdetben a nyugatiak elsődleges célja az invázió elleni védekezés volt, mára Oroszország teljes stratégiai felmorzsolása lett belőle – figyelmeztet Tom Stevenson, a New York Times energia, védelmi és geopolitika témákra szakosodott újságírója, aki a háború első heteiben Ukrajnából tudósított.
Nem titok, hogy a kezdeti invázió rosszul sikerült Oroszország számára. Az orosz hadsereg könnyű győzelmekre számítva szörnyű pusztítást végzett – különösen a városok lövöldözése során -, de az ország délkeleti részén kívül többnyire nem sikerült területeket elfoglalnia. Az ukrán ellenállás heves volt. Hat hetes háború után az alulfegyverzett orosz erők kénytelenek voltak visszavonulni Kijevből és elővárosaiból.
Az újabb győzelmek reményében Oroszország most Ukrajna déli és keleti részére korlátozta erőit. A fő harcok a Donyec folyó menti kisvárosokban és falvakban zajlanak. Oroszország arról beszél, hogy elvágja az ukrán hadsereget a Donbásztól, de az erői egyelőre lassan haladnak előre a Fekete-tenger partvidékéről.
Válaszul az Egyesült Államok és szövetségesei is megváltoztatták álláspontjukat. Eleinte az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás elsősorban az invázió elleni védekezésre irányult. Most egy sokkal nagyobb célt tűztek ki maguk elé: magának Oroszországnak a gyengítését.
Az orosz agresszióra adott józan válaszként feltüntetett elmozdulás valójában jelentős eszkalációval ér fel.
Azáltal, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei az Ukrajnának nyújtott támogatást mindenre kiterjesztették, és félretettek minden, a harcok leállítására irányuló diplomáciai erőfeszítést, jelentősen megnövelték egy még nagyobb konfliktus veszélyét.
Olyan kockázatot vállalnak, amely messze nem áll összhangban semmilyen reális stratégiai haszonnal.
Oroszország visszafogottabb célkitűzése kezelhetőbbnek bizonyult fegyveres erői számára. Mariupol véres ostroma gyakorlatilag befejeződött, és Oroszország biztosította Izjum városát, miközben kisebb városokat bombázott. De ezek az előrelépések, amelyeknek nagy ára volt, korlátozottak. Az orosz területi előrenyomulás valószínűsége a Krímtől vagy a Donbásztól távolabbra most már igen csekély.
A teljes hódításról a korlátozott hódításra való áttérés már engedmény volt Oroszország részéről.
Az orosz vezetést egyetlen előfeltételezéssel vádolják, mely szerint nem csak Ukrajna, hanem a kelet-európai NATO-rendszer ellen harcol. Ennél sokkal lényegesebb azonban az önhittség és az ügyetlen taktika. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Lengyelország és más európai NATO-tagok kezdettől fogva részesévé váltak a konfliktusnak.
Nem csak katonai transzportok és teherautók szállítanak tízezrével légvédelmi és páncéltörő fegyvert az ukrán harcosoknak. Az Egyesült Államok valós idejű hírszerzési információkat is szolgáltatott, állítólag az orosz erők helyzetéről szóló célzási információkat is. Bár a Pentagon vitatja a hírszerzési megosztás mértékét, a kiszivárgott információk figyelemre méltóan árulkodóak. Most már tudjuk, hogy az Egyesült Államok biztosította azokat a nyomkövető információkat, amelyek a Moszkva, az orosz Fekete-tengeri Flotta zászlóshajójának elsüllyesztéséhez vezettek. Ami még ennél is kirívóbb, hogy az amerikai hírszerző ügynökségek kritikus célpontokat szolgáltattak orosz tábornokok elleni harctéri merényletekhez.
Ez már a háborúban való részvétel jelentős bizonyítéka. Az Egyesült Államok azóta megváltoztatta stratégiáját, hogy tovább szorítsa Oroszországot. Az invázióra adott korai amerikai válasz egyszerű volt: Ellátni a védőket, és bevetni Amerika egyedülálló pénzügyi fegyverzetét az orosz gazdaság ellen. Az új stratégia – nevezzük Oroszország kivéreztetésének – egészen más. Az alapgondolat ma már az, hogy
az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek arra kell törekedniük, hogy többet nyerjenek vissza Harkiv és Kramatorszk romjaiból, mint az ukrán államalakulat túlélését, vagy akár az orosz agresszió szimbolikus meghiúsulását.
Ezt vezető tisztviselők világossá tették. Az amerikai védelmi miniszter, Lloyd Austin azt mondta, hogy a cél „Oroszország meggyengítése”. A képviselőház elnöke,
Nancy Pelosi azt mondta, hogy Ukrajna egyenesen „a világ demokráciáját” védi.
A brit külügyminiszter, Liz Truss kifejezetten a konfliktus kiterjesztésére utalt, amikor az Oroszország által annektált ukrán területeket, például a Krímet is bevonta: arról beszélt, hogy Oroszországot ki kell űzni „egész Ukrajnából”. Ez egyszerre jelenti a csatatér kiterjesztését és a háború átalakítását.
Míg kezdetben a nyugatiak elsődleges célja az invázió elleni védekezés volt, mára Oroszország teljes stratégiai felmorzsolása lett belőle.
Az új politika körvonalai április 13-án kezdtek körvonalazódni, amikor a Pentagon összehívta a nyolc legnagyobb amerikai fegyvergyártó céget, hogy nagyszabású fegyverszállításokat készítsenek elő. Ennek eredménye volt Biden elnök április 28-án tett ígérete, miszerint az Egyesült Államok négyszer annyi katonai segélyt fog nyújtani Ukrajnának, mint amennyit a konfliktus kezdete óta már szállított – ez az ígéret egy 39,8 milliárd dollár értékű, Ukrajnának javasolt segélycsomaggal vált valóra.
Ez a stratégiai váltás egybeesett a diplomáciai erőfeszítések feladásával. Az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalások mindig is feszültek voltak, de tartalmaztak ígéretes pillanatokat. Mostanra teljesen elakadtak. Oroszország természetesen viseli a maga részét a felelősségből. De a Moszkvába vezető európai csatornák szinte teljesen megszakadtak, és az Egyesült Államok részéről nincs komoly erőfeszítés a diplomáciai előrelépés, nemhogy a tűzszünet keresésére.
Amikor a háború első heteiben Ukrajnában jártam, még a meggyőződéses ukrán nacionalisták is sokkal pragmatikusabb nézeteket vallottak, mint amilyenek most Amerikában szokás. Az Ukrajna semleges státuszáról és a nemzetközileg ellenőrzött donyecki és luhanszki népszavazásról szóló beszédet a bombázás és a nagyzolás javára dobták el.
A háború már kezdeti formájában is elég veszélyes és pusztító volt. A kibővített stratégiai célok és az elvetett tárgyalások kombinációja még veszélyesebbé tette.
Jelenleg az egyetlen üzenet Oroszországnak az, hogy: Nincs kiút.
Bár Vlagyimir Putyin elnök május 9-i győzelemnapi beszédében nem hirdetett általános hadkötelezettséget, egy ilyen hagyományos eszkaláció még mindig lehetséges.
A nukleáris fegyverekről könnyed hangnemben beszélnek, nem utolsósorban az orosz televízióban. A NATO ukrajnai bevetése nélkül továbbra is alacsony a kockázata annak, hogy a városok nukleáris pusztasággá válnak, de a balesetet és a számítási hibát nem lehet kizárni. A konfliktus pedig egy olyan időszakban zajlik, amikor az Egyesült Államok és Oroszország közötti hidegháborús fegyverzetellenőrzési megállapodások többsége már hatályát vesztette.
Egy meggyengült Oroszország már az amerikai politika változása előtt is valószínűsíthető kimenetele volt a háborúnak. Oroszország gazdasági helyzete romlott. Távol áll az árupiaci szuperhatalomtól, alulméretezett hazai ipara küszködik, és a nyugati technológiaimporttól függ, amely ma már elérhetetlen számára.
Mi több, az invázió közvetlenül a másod- és harmadrangú európai hatalmak nagyobb katonai kiadásaihoz vezetett. A kelet-európai NATO-csapatok száma megtízszereződött, és a szervezet északi bővítése is valószínűsíthető.
Európa általános újrafegyverkezése zajlik, amelyet nem az amerikai hatalomtól való autonómia iránti vágy, hanem annak szolgálata fűt.
Az Egyesült Államok számára ez elég sikert jelentene.
Nem világos, hogy a rendszerváltásról szóló fantáziákon túl mit lehet még nyerni Oroszország meggyengítésével.
Ukrajna jövője a donbászi és talán a déli harcok alakulásától függ. A keleti rész fizikai pusztítása már javában zajlik. Az ukrán áldozatok száma nem elhanyagolható; a halottak és sebesültek számát illetően a becslések széles skálán mozognak, de minden bizonnyal több tízezerre tehető. Oroszország elpusztította a közös örökségnek azt az érzését, ami az invázió előtt még megmaradt.
De minél tovább tart a háború, annál nagyobb kár éri Ukrajnát, és annál nagyobb az eszkaláció veszélye. A döntő katonai győzelem Kelet-Ukrajnában elérhetetlennek bizonyulhat. De a kevésbé drámai kimenetelű patthelyzet aligha jobb. A háború határozatlan ideig tartó elhúzódása, mint Szíriában, túl veszélyes a nukleáris fegyverekkel rendelkező résztvevőkkel.
Az új ukrajnai stratégia középpontjában a diplomáciai erőfeszítéseknek kellene állniuk. Ehelyett
a háború határait kiterjesztik, és magát a háborút a demokrácia és az autokrácia közötti küzdelemként állítják be, amelyben a Donbasz a szabadság határa.
Ez nem csak retorikai túlzás. Ez vakmerőség. A kockázatokat aligha kell megemlíteni.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.