Munkácsi Ernő 1947-ben jelentette meg a Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című könyvét, amely a magyar zsidóság deportálásának egyik első krónikája. A könyv a tudományos körökön kívül feledésbe merült míg nem egy nap Ernő Kanadába emigrált unokatestvére Peter Munk fel nem fedezte az íróasztalában. A könyvet az üzletember lánya Nina Munk üzleti újságíró és szerző szerkesztette meg, aki támogatta a könyv magyar megjelenését is. Nina Munkkal beszélgettünk Munkácsi személyéről, a magyar zsidóság sorsáról és családja különleges történetéről.
„Hogyan történt? Ezt kérdezi ma minden magyar zsidó és nem zsidó, aki ismerni akarja az utolsó esztendők tragédiájának történetét.” Ezekkel a sorokkal kezdi Munkácsi Ernő a könyvét 1947-ben, amelyben kísérletet tett, hogy leírja a magyar zsidóság deportálásának történetét. Munkácsi vezető személyisége volt a budapesti neológ közösségnek, a német megszálláskor a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára és főügyésze volt. Könyve az egyik első kísérlet volt a holokauszt eseményeinek feldolgozására. A könyv egyben kísérlet is volt arra, hogy megvédje a Zsidó Tanács szerepét, amelyet a németek hozattak létre, és amelynek tagjait a koncentrációs táborból hazatérő túlélők felelősségre vonták a német megszállás alatt játszott szerepükért.
Laczó Ferenc történész a könyvben szereplő tanulmányában leírja, hogy a németek 150 zsidó tanácsot hoztak létre Magyarországon, és korábbi közösségi vezetőket helyeztek az élükre. „Munkácsi Ernő is, noha formálisan továbbra is a neológ hitközség szolgálatában állt, épp e rettenetesen hatékony megtévesztő stratégia következtében került a gyakorlatban az e hitközségi apparátussal mélyen összefonódó Központi Tanács főtitkárának szerepébe.”*
A Park Könyvkiadó által újra megjelentetett kötet rendkívüli kordokumentum, amely bepillantást ad abba, hogy még az utolsó pillanatokban is a zsidó vezetők a magyar hatóságokat bombázták a leveleikkel, kérvényeket küldtek a gettókból abban bízva, hogy a magyar vezetés megmenti őket vagy beavatkozik. A könyv azt is bemutatja, ahogy a németek kegyetlen, bürokratikus precizitással szervezték meg a magyar zsidóság elpusztítását. A kötetet kiegészítik jegyzetek és tanulmányok, amelyeket Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc történészek készítettek.
A könyv néhány éve angolul is megjelent, amiben fontos szerepet játszott Peter Munk, Munkácsi Ernő unokatestvére. Munk saját iratai között fedezte fel Munkácsi könyvének az 1947-es kiadását, és eldöntötte, hogy angolul is ki kell adatnia a könyvet. A feladatot lányára Nina Munkra bízta.
| Nina Munk kanadai-amerikai újságíró és író, akinek cikkei többek között a The Atlantic, a Vanity Fair, a The New York Times Magazine, a The New Yorker, a Fortune és a The New York Times lapokban jelentek meg. Négy könyv szerzője vagy társszerzője, legutóbb The Idealist: Jeffrey Sachs and the Quest to End Poverty. A Hogyan történt? angol kiadásának szerkesztője. Az író jelenleg a családja túléléséről ír könyvet, ami a Park Könyvkiadó gondozásában fog megjelenni magyarul. A szerző honlapja. |
***
A könyv előszavában megoszt egy történetet arról, hogy miként fedezte fel az édesapja Munkácsi könyvét az íróasztalában. Hogyan kerülhetett a könyv oda a világ másik végére? Tudja ennek a történetét?
Az édesapám Peter Munk 16 évesen és szinte nincstelenül hagyta el Magyarországot. Végül Kanadába vezetett az útja, és továbblépett, nem foglalkozott a múlttal. Nagyon izgalmas élete volt, sok-sok különböző helyen élt. Kétszer házasodott, öt gyermeke született, hat vagy hét üzletet indított el. Hosszú ideig nem érdekelte a családja története. Ennek ellenére az évek során, ahogy a rokonok meghaltak egyre több családi irat, dokumentumok, levelek, archívumok kötöttek ki az édesapám kezeiben vagy az irodájában. Így került hozzá Munkácsi Ernő könyve is.
Édesapámnak hatalmas könyvtára volt, nagyon érdekelte a történelem, a zsidók története, a második világháború története, de mivel elfoglalt ember volt, nem volt ideje átnézni a régi családi iratokat, különösen nem pedig az unokatestvére régi magyarul írt kopott könyvét. Szerintem belelapozott Ernő könyvébe és azt mondta, hogy majd egy nap elolvassa, aztán elrakta és elfelejtette. Aztán eltelt 15-20 esztendő. Egy nap ő és a mostohaanyám eladták a torontói házukat és mikor az iratokat válogatta újra felfedezte Ernő könyvét.
Munkácsi Ernő: Hogyan történt? című könyve nem egy könnyű olvasmány, megmutatja a Holokauszt sokkolóan bürokratikus oldalát. Hogyan vált az édesapjának és önnek a missziójává a könyv kiadása?
Az édesapám számára azonnal egyértelmű volt, hogy a könyvet nem csak újra kell nyomni, hanem le is kell fordítani angolra. Mindössze 16 éves volt 1944-ben, és nagyon kiváltságos volt, alig érintette meg a szenvedés, ahhoz képest, ami a magyarországi zsidóságot érte abban az időben. De megértette a történtek súlyát, és mikor elolvasta a könyvet azonnal megérezte a jelentőségét.
A könyvben vannak helyek, mikor úgy érzi az ember valóban hallja Ernő hangját. Az ember érzi őt a mondatok mögött, érzed a félelmet, az elárultság érzését, a megdöbbenést.
És még az impotenciát is, azt, hogy tehetetlenek megállítani a borzalmakat. Az apám is érezte ezt, mikor elolvasta. S szerencsére a kanadai alapítványán keresztül rendelkezett az anyagi keretekkel, hogy segítse a könyv kiadását. Létfontosságú volt számára, hogy a könyv elérhető legyen egy szélesebb olvasóközönség számára és ne csak akadémikusok és történészek olvassák.
Hogyan látja ön Munkácsi Ernő személyét? A Zsidó Tanácshoz való viszonya miatt voltak a túlélők között, akik számonkérték őt, amiért nem figyelmeztette a vidéki zsidóságot a haláltáborokra. Mit gondol igazságtalan volt-e ezért vádolni őt?
Mi, akik nem éltünk soha háborús időben, hajlamosak vagyunk a világot egyszerűen jókra és gonoszokra, fehérre és feketére egyszerűsíteni. Ezt még rontja a popkultúra: a filmek, sorozatok, regények és képregények. Amikor a háborút ábrázolják úgy tesznek, mintha az emberi döntések egy-egy adott pillanatban teljesen egyértelműek és egyenesek lennének: ha nem teszel jót, akkor rosszat teszel. De valójában a világ ennél sokkal bonyolultabb.
Mi volt a helyes döntés 1944-ben? Ma rendelkezünk a tudás kiváltságával, tudjuk mi történt, és ezért hajlamosak vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy az embereknek hősiesen kellene cselekednie.
De az igazi hősiesség nagyon ritka. S azért ritka, mert átkozottul nehéz hősiesnek lenni. A legtöbben csak a következő napot akarjuk megérni, csak életben akarunk maradni. Munkácsi Ernőről formált véleményemet annak a figyelembevételével alakítottam, ki, hogy csak a kivételes emberek tudnak hősiesek lenni. Munkácsi Ernő nem volt hős, és nem is állította ezt magáról. Azt próbálta tenni, amit helyesnek látott. Mélyen hitte, hogy amit tesz azt a közösségéért teszi.
Nem tudhatunk biztosat, de láttam rá bizonyítékot a családi iratok közt, hogy megszökhetett volna Svájcba 1944-ben a családom más tagjaival, ha nem a Kasztner-vonattal, mint az édesapám, akkor máshogy.
Volt egy idősebb testvére Sándor, aki az első világháború óta Svájcban élt, és egy helyi nőt vett feleségül. De azt gondolom, hogy hitt benne, hogy azzal, hogy marad azzal a közössége iránti kötelességét teljesíti, s megpróbált jó, kötelességtudó és őszinte ember lenni. Igazság szerint nem tudom, hogy tehetett-e volna többet, vagy, hogy a Zsidó Tanács tehetett volna-e többet.
Sokan érveltek már amellett, hogy a Zsidó Tanács aktívabban is felléphetett volna a nácik ellen. Keményebben is dolgozhattak volna azon, hogy figyelmeztessék a zsidókat, különösen a vidéki zsidókat a rájuk leselkedő veszélyekre. Ugyanakkor, mint már mondtam, ezek az emberek nem voltak hősök; a polgárság meglehetősen hétköznapi tagjai voltak. A zsidó közösség vezetői voltak, akik bíztak a status quóban, mert az jól szolgálta őket.
Ahogy kollégám Laczó Ferenc írja az esszéjében ezeket az emberek azt gondolták, hogy a magyar vezetés majd a segítségükre siet. Ez ostobaság volt, de nem gonoszság. Nem értették a helyzetüket. Naivok voltak. Szemellenző volt rajtuk. Én Ernő számlájára írom a tényt, hogy egyáltalán maradt, és megpróbálta azt tenni, amit helyesnek vélt. Még ezzel is többet tett, mint sokan. Valószínűleg többet, mint amennyit én tettem volna.
A könyv egyik legszomorúbb része, amit már említett, az az elárultság érzése, amit Munkácsi a magyar társadalommal szemben érzett. Az ön édesapja is hasonlóan érzett? Beszélt erről önnek?
Nemrég a kezembe kerültek Adolf Eichmann Sassen-interjúi, amiket akkor vettek fel, mikor még nem kapták el a háború után. Eichmann jól ismert hazudozó volt, ennek ellenére a magyarországi tevékenységének leírása, az hogy hogyan működtek együtt vele a magyarok, a civilek, a kormány és a hivatalnokok azt más források is alátámasztják. Az egyik interjújában Magyarország megszállásáról beszél, arról, hogy március 19-én mikor a mauthauseni koncentrációs táborból Budapestre hajtott, egy nagy SS konvojt vezetett, hogy „kitisztítsa a zsidókat Magyarországról”. Eleinte aggódott, hogy mi lesz, ha a magyarok ellenállnak a határon, tartott attól, hogy lőni fognak rájuk, hogy tiltakozni fognak. Ehelyett azonban kellemes csalódás érte, mert a magyarok tárt karokkal fogadták őket. „Ünnepléssel fogadtak minket a falusiak és fehér kenyérrel és borral kínáltak” – mondta.
Ez az anekdota számomra jól összefoglalja a magyarok hozzáállását. Tagadhatatlan, hogy egy bátor keresztény magyar kisebbség kivételével a magyarok vagy aktívan segítettek a náciknak a deportálásban és a zsidók meggyilkolásában, vagy szemet hunytak az atrocitások felett. 1944-re már szilárd alapja volt a Magyarországon az antiszemitizmusnak, különös tekintettel a 1938-1941 között elfogadott zsidó törvényekre.
Munkácsi Ernő kényelmetlenül érezte magát ezzel a megosztó témával kapcsolatban, és ez az én közvetlen családom hozzáállását is illusztrálja.
Ők készek voltak megbocsájtani vagy legalábbis figyelmen kívül hagyni Magyarország bűneit, mert az országhoz való ragaszkodásuk olyan mély volt, hogy nem akarták elhinni, hogy a szeretett Magyarországuk elárulta őket.
Munkácsi a zsidó elit azon tagjai közé tartozott, aki mélyen magyarnak érezte magát, és keményen dolgozott, hogy bebizonyítsa elkötelezettségét e nagy nemzet iránt. Ernő apja Munkácsi Bernát „Munk” néven született, de megváltoztatták a magyar Munkácsira, mert ennyire szerették volna, ha elfogadják őket a társadalom részeként.
Az én apám például, mindig pozitívan emlegette Horthyt.
Én ezt őrültségnek tartottam. De az ő perspektívája általános volt, ezt volt a budapesti zsidó polgárság hozzáállása. A Munk család, különösen a közeli családom, úgy érezték, hogy a sikerüket Magyarország nagylelkűségének köszönhetik. Az édesapám mindig azt mondta: „Persze volt Magyarországon antiszemitizmus, de nézd meg milyen jó helyzetünk volt. Nem olyan volt nekünk, mint a lengyel zsidóknak. Nem voltunk gettókban!”
Szerintem ez olyan embereknek a tünete, akiket generációkon keresztül üldöztek, és hálásak a morzsákért, amiket kaptak. A családom, a Munkok alig két generációval korábban még mélyszegénységben éltek. Ernő nagyapja Munk Aldolf volt, aki héberül írta meg az önéletrajzát a századfordulón, amelyben leírja a gyerekkora nyomorúságát. Ernőt csak két generáció választotta el ettől és hittek benne, hogy a sikerük a magyarok nagylelkűségének köszönhető. Az apám is érzett ilyet. Azt mondta mindig: „Ti fiatalok túl gyorsan ítélkeztek más emberek felett, de Magyarország engedte, hogy sikeresek legyünk, hogy meggazdagodjunk. Szerencsésebbek voltunk, mint a lengyelek, mint az oroszok.” Szemet hunytak azon üldöztetéssekkel kapcsolatban, amik előfordultak. Nem akarták elhinni, hogy a magyarok addig voltak nagylelkűek, amíg ez az érdeküket szolgálta.
Úgy tudom jelenleg egy könyvön dolgozik, amely a családja túlélését meséli el a holokauszt során. Mikor döntött az írás mellett? Munkácsi könyve motiválta?
Őszintén szólva eleinte húzódoztam, hogy Munkácsi Ernő könyvével foglalkozzam. Megtettem az édesapám kedvéért, de nem voltam lelkes. Mondtam neki, hogy meg vannak a saját megírandó könyveim. Van két gyerekem. Elfoglalt vagyok. Ez nem az én területem.
De aztán mikor rászántam az időt és elolvastam a könyvet, akkor úgy éreztem, mint akit villámcsapás ért. Azonnal megértettem, amit édesapám is megértett, hogy mennyire fontos ez a projekt. Megértettem mennyire érdekes ez a történet, és milyen sok dolgot kell még kiderítenem. Mindenek felett megértettem, hogy ez nem csak a családom története, hanem megszámlálhatatlan magyar-zsidó családé. A Munkok szerencsések voltak, mert rengeteg iratunk meg lett őrizve. Szerencsések vagyunk, mert életben maradtunk. Szerencsések vagyunk, hogy Munkácsi Ernő írt egy könyvet, és az édesapám megtartotta az archívumát és nem került minden a szemétbe mikor meghalt.
Mikor az édesapám már közelítette a kilencvenet megkért, hogy rendszerezzem a papírjait. Nem csak a könyvet, hanem a családi dokumentumokat, rengeteg családi albumot, naplókat, leveleket. Miután az apám 2018-ban elhunyt felmerült bennem, hogy mennyi anyagom van egy saját könyvhöz. Hosszú idő volt miközben átgondoltam milyen felelősséggel is tartozom, mint ezeknek az iratoknak a tulajdonosa, hogyan tudom biztosítani, hogy a történetük ne legyen elfelejtve.
A könyvem 1944 március 19-én fog kezdődni, azon a napon, mikor Németország megszállta Magyarországot, mert ez az a nap, amely megváltoztatta a három főszereplőm életét.
Az első karakter az édesapám, aki tinédzser volt, ő az ellentmondásos Kasztner-vonaton menekült meg. A második karakter Munkácsi Ernő, az ő perspektíváján át láthatjuk mi történt a Zsidó Tanácsban, mi történt a budapesti zsidó elittel, akik a városban maradtak. A harmadik szereplő a nagymamám Adler Kató, akit Auschwitzba deportáltak, majd rabszolga munkára kényszerítették egy lőszergyárban. Túlélte a háborút, de később öngyilkos lett.
Nem regény lesz, hanem tényirodalmi kötet. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi forrásom van, hogy rekonstruálhassam mi történt abban az évben.
Történetmesélőként kötelességemnek érzem, hogy a családom történetének a segítségével egy új értelmezést adjak annak az időszaknak, amit a Holokauszt utolsó fejezetének is szoktak nevezni, a magyar zsidók üldöztetésének, és a második világháború utolsó hónapjainak. De a könyvem több, mint egy szelet a történelemből. Történet ármányról és árulásról. Egy detektív történet. Feltárja az erkölcsi kétértelműség kérdését, és elmélkedik a túlélők gyötrelméről és szégyenéről.
Borítókép: A kistarcsai internáló tábor 1944, Fortepan/Fortepan
*Az idézet Laczó Ferenc: Munkácsi Ernő feloldhatatlan dilemmái című írásából származik. (Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához, Park Könyvkiadó, 2022
