Lapunk főmunkatársával, Robert C. Castellel Szerencsés D. Márton készített interjút a hirado.hu számára, ebből szemlézünk néhány gondolatot.
Nyugaton a népirtás a legfőbb bűn, ultima ratio mindenek felett. A holokauszt tragédiájának teljes, mindenre kiterjedő kiaknázása óta ez határozza meg a közmorált és az áldozatpolitikát, azt, hogy mit tartunk helyesnek, kiket tartunk elkövetőknek és áldozatoknak. Mindez az iszonyat valójában már velünk is megtörtént, a részünk lett. Másként fogalmazva: a krematóriumok füstjébe minden nyugati ember beleszagolt. Ennek tükrében mi történhetett Bucsán? Tisztázódni fog valaha az, hogy ki a felelős?
Ezeket a kérdéseket nem lehet általánosságában megválaszolni.
Egy ilyen háborús helyzetben különbséget kell tenni a felelősség és a bűnösség között.
Az a fél amelyik egy adott pillanatban ellenőrzése alatt tart bizonyos területet az felelős mindenért, ami ott és akkor megtörténik. Ergo, ha az orosz megszállás alatt ukrán bűnözők kihasználták az alkalmat rablógyilkosságok elkövetésére, akkor ez az oroszok felelőssége még akkor is, ha az valójában nem az ő bűnük. Teljesen elképzelhető, hogy Bucsában és máshol voltak atrocitások, amelyeket az orosz parancsnokság rendelt el, voltak magánakciók a katonák részéről, voltak leszámolások és bűncselekmények a civilek között, és talán – mert ez sem elképzelhetetlen – az ukránok is hozzátették a magukét. Az teljesen érthető, hogy mindenki megpróbálja a saját propagandája szolgálatába állítani ezeket az eseteket, de ez távolról sem jelenti az igazság feltárását.
Ha valaki – idővel – valóban meg akarja tudni, hogy mi történt, milyen drámák zajlottak le ezeken a szomorú helyszíneken, akkor minden egyes gyilkosságot külön esetként kell kivizsgálnia, bármilyen nehéz is lesz ez. De, aki ezt vállalja, az készüljön fel rá, hogy az igazság, amit munkájával a „felszínre hoz” már csak az ő magánügye lesz.
Elképzelhetők-e a közeljövőben pogromok, etnikai tisztogatások a régióban?
Sajnos egyetlen okot sem tudok felsorolni az ellen, hogy ez ne következzen be. Az az elképzelés, hogy Európa valamiképpen kivételt képez, és a pokol csak a világ primitívebb részein tör felszínre, egy igen naiv illúzió. Ezek a dolgok szükségszerűen bekövetkeznek.
Bármilyen szörnyű is ezt beismerni, de a háborúknak van egy darwinisztikus kimenetele.
Az erősebb fél mindig gondoskodik róla, hogy az általa elfoglalt területet az ő génjei uralják.
Ezek olyan dolgok, amelyeket az állatvilágból hoztunk magunkkal. Jane Goodall, a híres csimpánzkutató megdöbbenve látta a közeli rokonaink „hadviselési szokásait”. Emberi – túlságosan is emberi – ahogy Nietzsche mondta volna.
Számomra úgy tűnik, hogy az ukránok nagyon hasonlóan építik fel a saját áldozati szerepüket, médiastratégiájukat akár a palesztinok. Elképzelhető-e, hogy a palesztin terrorizmushoz hasonlóan kialakul egyfajta „ukrán terrorizmus” Európa-szerte az orosz vagy oroszbarát célpontok ellen?
Ki vív gerillaháborút? Az, aki nem tud konvencionális háborút folytatni. Ki választja a terrorizmust? Az, aki nem képes gerillaháborút viselni. Ezek a döntések gyengeségből fakadnak. Statisztikailag a győzelem esélye a konvencionális hadviseléssel a legnagyobb, de az esélyek romlanak, ha valamely fél gerilla-hadviselést alkalmaz és még tovább gyengülnek a terrorizmus repertoárjának felhasználása esetén. A valóságban persze a dolog ennél összetettebb, a kategóriák sokszor összemosódódnak, de ez nem változtat a fent említett szabályszerűségen, egyértelmű mintázaton. Ebben a konkrét esetben,
akkor számíthatunk széleskörű „ukrán terrorizmusra”, ha az oroszok elfoglalják egész Ukrajnát, és sikerül elfojtaniuk az ukrán gerilla-partizántevékenységet.
Erre jelenleg csak az ország délkeleti részén van reális esély. Ezeken a területeken az egyének vagy elszigetelt csoportok szintjén idővel megjelenhet valamiféle terrorizmus is.
Talán blaszfémikus felvetésnek fogja tartani, de rengeteg párhuzamot látok az izraeli–palesztin konfliktus és az orosz–ukrán ellentét között. Izraelnek sem sikerült a nyugati közvéleménnyel megértetnie a katonai prevenció jelentőségét, nem sikerült „áldozati szerepbe” kerülnie, olyanná válnia, akinek, aminek „mindent elnéznek ”. Mi lehet ebből a párhuzamból a tanulság?
A legfontosabb az, hogy a posztmodern erkölcsiség egyszerűen látja a világot.
Aki gyengébb, kisebb, barnább, szegényebb az a jó. Az erősebb, a nagyobb, a fehérebb, a gazdagabb a rossz.
Arról sem szabad soha megfeledkezni, hogy ki az, akinek a szemében „megbélyegzetté” válsz? Mi is az, amit a „világ közvéleményének” nevezünk?
Egy szűk és izgága értelmiségi réteg a nyugati világ országaiban. Ennyi. Ezen a körön kívül senki sem teszi magáévá ezt a posztmodern erkölcsiséget.
A legjobb példa erre, hogy százötven ország szavazta meg Oroszország kizárását az ENSZ emberi jogi sóhivatalából, de csak harminchét csatlakozott a szankciókhoz. Harminchét a százkilencvenhatból. Ez a dolgok valódi mércéje.
Amerika nemcsak katonai, hanem erkölcsi világrendet is fenntart. Bátrabban fogalmazva úgy mondanám,hogy az amerikai külügy, titkosszolgálatok morálja ma Európa erkölcse is egyben. Meddig fenntartható az az állapot, amelyben Európának nem működnek a saját morális ösztönei?
Az, amit ön „amerikai erkölcsi világrendnek” nevez már régen nem amerikai sajátosság, attribútum. Ez az erkölcsi világrend olyan akár a Frankenstein által életre hívott lény, amely már régóta függetlenítette magát, és többször rátámadt a teremtőjére is.
Az, hogy ez az abszurd naivitással moralizáló magatartás dominánssá tudott válni, annak az oka viszont valóban a totális amerikai hegemóniában és az ezen keresztül kialakuló egypólusú világban található. A hidegháború kétpólusú világában nem lehettünk finnyásak, mert a kommunisták fölénk kerekedtek volna. Abban a pillanatban, hogy a Szovjetunió szétesett és az USA totális hatalommá vált, megszűnt mindenféle egzisztenciális fenyegetés. A reálpolitika helyét átvette a posztmodern erkölcsiség. Ennek a feltétele egy nemzetközi szekuláris klérus, amely a média, az akadémiai világ, a nemzetközi szervezetek, az NGO-k és a jogi oligarchák képviselőiből áll. Ez a fagylalt nagyon hamar visszanyalt Amerikának. Ez
az elit ráerőszakolta az öngyűlölet ideológiáját Amerikára és a Nyugatra. Obama elnök megválasztása és politikája ezt az öngyűlölő vezekelni vágyást tükrözte vissza.
Ami Európa „saját morális ösztöneit” illeti:
a posztmodern internacionálé kihasználta az amerikai hegemóniát és geopolitikai „nyári szünetet” arra, hogy egy Patyomkin-világfalut építsen a saját álmaiból. Ez ma az Európai Unió.
Nem az uniót alkotó tagországoké, hanem a nemzetközi elitek ideológiája ez a hamis posztmodern öntudat.
Európa tehát nem az áldozat ebben a moralitásjátékban, hanem tettestárs, bűntárs, az amerikai progresszív elitek avatárja.
Van azért jó híre azok számára is, akik a kiutat keresik ebből a kollektív öngyilkosságból?
Van.
Az amerikai hegemónia összeomlásával ennek a posztmodern világnézetnek is befellegzett. Az események peremén még látjuk Fukuyamat és Hararit, ahogyan megpróbálják összedrótozni ezt a tákolmányt, de ezek már csak utóvédharcok a részükről.
Igen, ma már némi ironikus felhanggal, de kimondhatjuk, hogy a „lét határozza meg a tudatot”.
Izraelnek ezzel szemben önálló erkölcsi világképe van, mindaz, ami a harcok, háborúk során bekövetkezik, az morálisan igazolható. Akár a harcokban résztvevők számára is. Mi a titkuk?
Izrael titka az univerzalizmus elvetése és a saját partikularizmusának megőrzése. Izrael lakosságának döntő többsége nemzeti és vallásos érzelmű. A moralitás forrása számukra a Biblia több ezer éves bölcsessége és nem az, amit egy unatkozó bölcsész vagy egy jogi akrobata kitalált, mint alapvető emberi jog, és amiről tizenöt perccel korábban még senki nem hallott.
Az uralkodó világnézet konzervatív, ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy nagyra értékeljük azt, amink van, és azt, ami sok ezer éven át működött.
Mi ezt akarjuk megőrizni. Nem zárkózunk el az új gondolatok elől, mert köztudott, hogy Izrael „startup nemzet”. De a bizonyítás terhe az újítót terheli minden esetben.
Izrael a modern nemzet bibliai prototípusa. A történelme folyamán állandóan küzdött a soknemzetű birodalmak és az általuk képviselt univerzalista ideológiák ellen.
Izrael titka ugyanaz, mint Ukrajna titka. Az ukránok nem a posztmodern erkölcsiségből merítettek energiákat, hogy szembeszálljanak a birodalommal, hanem az ukrán nemzeti érzésből.
Ez az, ami az ukrán fiatalnak motivációt ad a küzdelemre, és nem az az álom, hogy egyszer majd olcsó kelet-európai munkaerő lehet valamely német nagyvárosban.
Lehetséges, hogy nem pusztán a katonai célok fontosak az orosz vezetés számára, hanem a háború által okozott gazdasági célok beteljesítése? Azaz, röviden: a nyugati szankciópolitika belülről, belső vérzéseken keresztül gyengíti le az európai gazdaságot, ami újból teret nyit a kontinensen kívüli nagytőkének. Néhány hét és megjelennek a fekete öltönyösök, akik hol kínaiul, hol „amerikaiul” beszélnek, és közlik, hogy „köszönjük, innen átvesszük a boltot”.
Ez a háború teljesen logikus lépés volt Oroszország részéről.
Itt nem a gazdaságpolitikáról van szó, hanem a biztonságpolitikáról. Ez a háború teljesen beleillik abba a mintázatba, amit Oroszország geopolitikai viselkedésében láttunk az utóbbi évszázadokban. Ezeknek a geopolitikai, geostratégiai megfontolásoknak a „geoeconomics” csupán az egyik dimenziója.
Sajnálom, de ki kell mondanom, hogy
Európa, az európai gazdaság és a nagyrabecsült európai fogyasztó egyáltalán nem fontos ebben a játszmában se az oroszoknak, se az amerikaiaknak.
Európa csak egy terepasztal ahol ez a konfliktus lezajlik. Az USA szempontjából Európa harmadrangú hadszíntér a Távol-Kelet és a Perzsa-öböl után. Európa nem látja el a világot létfontosságú nyersanyagokkal (mint Oroszország), és nem számít innovációs gócpontnak sem mint (például) Izrael vagy az ázsiai tigrisek. Az orosz energiáról való lemondással a drága munkaerő után a termelés is megfizethetetlen lesz Európában. Kevés olyan áru akad majd, amit érdemes lesz a kontinensen előállítani.
A Kubrik-féle Strangelove moziból ismert „nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni” elve ma még érvényben van? Vagy egyáltalán elképzelhető egy atomháború?
Inkább fordítsuk meg a kérdést.
Mi az esélye annak, hogy sikerül örökre palackba zárni a szellemet?
Egy kétpólusú világban a kölcsönösen biztosított megsemmisülés volt a záloga annak, hogy nem lesz atomháború. Az ezt követő egypólusú világban az USA birtokolta a vitathatatlan erőt, a képességet arra, hogy bárkit elpusztíthat. Nem volt, aki kihívást intézzen ellene. Az a multipoláris világ, amit most élünk, ami most alakul ki a szemünk előtt – ab ovo – instabilabb, mint az előző két konstrukció, és ebből következik, hogy a része lesz egy állandó, rendszerszintű veszély, amellyel eddig még soha nem kellett számolnunk.
A nyugati világ érzékenységének eredménye a nagy vízió a történelem végéről. Ha nincs történelem, akkor nincs több háború, ha nincs dinamizmus, akkor nincs konfliktus. Mint civil kérdezem a katonától: kik látják meg a háború és a történelem végét?
Nincs vége se a történelemnek, se a háborúk történelmének. A történelem végéről ideológusok és fantaszták hablatyolnak, akik a saját világmegváltó ábrándjaik diadalának tulajdonították azt, amit az USA politikai, katonai hegemóniája teremtett meg.
Röviden:
a maastrichti szerződést az amerikai szuronyok emelték a magasba, és ezek tartják fenn.
Az interjú teljes szövege itt olvasható.
