Holokauszttagadó–e Zelenszkij ukrán elnök? A soá egyedülálló, Európa emlékezetét döntően meghatározó esemény volt, nem teljesen mindegy tehát, mihez hasonlítjuk. De az sem megoldás, hogy elzárjuk a zsidó identitás páncélszekrényébe, és eldobjuk a kulcsot.
„Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne” – olvashatjuk Kertész Imre híres esszéjében, de ha visszagondolunk az elmúlt évtizedek népirtásaira, emlékezetpolitikai vitáira, nem éppen azt találjuk, hogy a zsidó nép teljes kiirtására tett, igen hatékony kísérlet valamiféle felmérhetetlen tudáshoz, új morálhoz vezetett volna.
A holokausztból a legtöbb országban zsidó ügy lett, évenkénti kényszeres megrendüléssel, egyedülállóságát holokauszttagadók és történészi revizionisták próbálták megkérdőjelezni, beszuszakolni a népirtások hosszú sorába, hogy ne legyen itt semmi látnivaló, tovább lehessen sétálni.
A relativizálással együtt beköszöntött a banalizálás korszaka is: minden vélt/valós üldözés, elnyomás „holokauszt” lehet, minden vélt/valós tettes „náci”. Stílszerűen úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az analógiakérdés végső megoldása, minden racionális vita lezárása: a holokausztnál nincs végsőbb érv, ha megbántva érzem magam, jöhet a sárga csillag.
A „Covid–fasizmusról” deliráló, az oltásellenes tüntetéseken sárga csillagot hordó klinikai esetektől az amerikai szélsőséges állatvédők „holokauszt a tányérodon” kampányán át egészen Ferenc pápáig („a menekülttáborok a mai koncentrációs táborok”) terjed a bagetellizáló ostobaság, az őrület spektruma. Hab a tortán persze a „palesztinok a mai zsidók” narratíva, Izrael mint náci, illetve apartheid államként való bemutatása.
De mi a helyzet az Ukrajna ellen indított orosz háborúval? Relativizál–e, bagatellizál–e, hatásvadász–e Volodimir Zelenszkij, ha a holokauszthoz hasonlítja az országa ellen indított orosz agressziót?
Nem kis vihart kavart ezzel az izraeli képviselők körében az ukrán elnök, nyilvánvalóan fegyverek szállításának, a Vaskupola rendszer megkapásának reményében. A likudos Yuval Steinitz „a holokauszttagadással határosnak” nevezte Zelenszkij beszédét, szerinte „egy szabályos háború” összevetése a soával „a történelem teljes elferdítése.”
Egészen hasonlóan reagált sok magyar zsidó ismerősöm az ukrán civilek szervezte március végi Duna–parti cipős demonstrációra, gyakorlatilag kikérték maguknak az összevetést, többen úgy látták, a Dunába lőtt áldozatok emlékét sértik az emlékműhöz kirakott ukrán gyerekcipők.
Ennek is ugyanaz az előzménye, mint Zelenszkij Knesszet előtti indulatos beszédének: néhány nappal korábban bombáztak le az oroszok számos civil célpontot, köztük a mariupoli szülészetet és a színház épületét, benne sok gyerekkel (szerencsére a legtöbben végül túlélték a támadást).
Népirtás–e, ami a szomszédságunkban zajlik, ahogy az ukránokkal együtt Biden amerikai elnök állítja, vagy óvatosságból vissza kell utasítani ezt a szóhasználatot, mint tette Macron francia elnök? Egy működő, de akár egy téves holokauszt–analógiához is egy láthatóan eltervezett, megvalósuló népirtást kellene felmutatni Ukrajnában – addig „csupán” a háborús bűnök, illetve a sajnálatos, elkerülhetetlen kollaterális károk terepén mozgunk.
„…a mai ártatlan ukránok súlyos szenvedéseit a zsidók holokausztjával összefüggésbe hozni teljesen alaptalan. (…) A holokauszt egyedülálló a torz eszmék és ideológiák miatt, amelyek minden kivétel nélkül egy egész népet/hitet/fajt akartak kiirtani. Ezért minden összehasonlítás lekicsinyli a holokausztot, és hatással van a háború ártatlan ukrán áldozatainak szenvedésére is” – írja Izrael budapesti nagykövete március 28–án. Öt nappal később jelennek meg az első felvételek a bucsai mészárlásról.
Ha a civil lakosok házait, intézményeit ért tudatos, hetek óta tartó bombázások nem volnának elég, a Bucsában, Borogyankában, Makarivban és vélhetően más Kijev melletti községekben történt „atrocitások” (=tömeggyilkosságok) jelen tudásunk szerint az ukrajnai háború Srebrenicái: egyértelműen igazolják a genocídium szándékát, azt, hogy az ukrán nép nemléte, ill. minél kisebb számú létezése a Kreml célja.
Yacov Hadas-Handelsmannak igaza van: a soá szingularitásához semmi sem mérhető. De nem minden összehasonlítás kicsinyli le a holokausztot, épp az „van hatással” a háború ártatlan áldozataira, ha nem vesszük észre, mit is művel Putyin Ukrajna megszállt részein.
A nem ritka kínzások utáni tömeges kivégzések, szervezett megerőszakolások, és főleg a népirtás deklarált szándéka ma már, ha minden objektív tényt figyelembe veszünk, szerintem megkérdőjelezhetetlen.
Az ukránok elleni orosz háború milyen lényeges stratégiai eleme, milyen részlete, illetve hány halott hiányzik ahhoz, hogy Ukrajna zsidó elnökét joggal emlékeztesse a helyzet a múltra, hogy érvényes legyen a holokauszt–analógiája? Elég a már meglévő sokezer hulla, vagy létezik pl. egy milliós lélektani határ?
Ha minden összehasonlítás lekicsinyelné a holokausztot, nem tudnánk a Gulágról, a kommunizmus 100 millió halottjáról sem beszélni. A soá egyediségét, a zsidó nép kiirtásának eltervezését és indusztriális végrehajtását nem automatikusan relativizálja a szovjet lágerrendszer működésével való összevetés – itt is a szándék a lényeg.
Ernst Nolte konzervatív német történész a híres 1986–os történészvitában Auschwitz időbeli és történeti előzményeként, Hitler példaképeként hozta elő a Gulágot, akaratlanul is csökkentve a német felelősséget a lágerért, azt a zsidókkal szembeni náci paranoiából levezethető, szinte jogos preventív eszközként felmutatva.
A genocídiumok azonban jó szándékkal, a relativizálás céja nélkül is összevethetők, a történelem tényei nem megkérdőjelezhetők: sem az örmények, sem a tuszik, sem a bosnyákok eltervezett kiirtása nem a soához képest, valamilyen szintű genocídium, hanem saját jogon. Ukrajnában is jól kivehető, hogy hasonló a cél.
A német hírszerzés és amerikai műholdas felvételek egyértelműen cáfolják az oroszok tagadását: a bucsai és más környékbeli községekben elkövetett mészárlások tudatos akciók voltak.
Eugene Finkel amerikai holokausztkutató egyértelműen a szemünk láttára kiteljesedő népirtásnak tartja azt, ami Ukrajnában zajlik, külön hangsúlyozva, hogy „a népirtás elkövetéséhez nincs szükség nagyszámú áldozatra. A célpontok kiválasztásának szándéka és logikája a kulcs. „
Az ENSZ 1948–as Genocídium-egyezménye világosan leírja, mik a népirtás kritériumai, ezek között nemigen találunk olyat, ami ne valósulna meg ma Ukrajnában:
– a csoport tagjainak megölése;
– a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
– a csoportra szándékosan olyan életfeltételek ráerőszakolása, melyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulása;
– olyan intézkedések megtétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
– a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.
A civileket és intézményeiket érő szándékos bombázások, a tömeggyilkosságok, a halottak mozgó krematóriumokban történő elégetése, GB idegméreg (szarin gáz) bevetése polgári lakosok ellen, a módszeres megerőszakolások, deportálások nem hagynak kétséget afelől, hogyan nevezzük azt, ami a szomszédságunkban zajlik.
Ami pedig a népirtás kinyilvánított szándékát illeti: már Putyin tavalyi, Ukrajnát nem létező nemzetnek tekintő etnopolitikai esszéje, illetve válogatott, dühödt tévébeszédei is elég egyértelműek, ám Eugene Finkel és egy másik neves holokausztkutató, Timothy Snyder is kifejezetten „az ukrán nép kiirtásának programjának” tartja azt az írást, amely a Kreml utasítása nélkül nem jelenhetett volna meg április 3–án a RIA Novosztyi orosz állami hírügynökség oldalán.
A Mit csináljon Oroszország Ukrajnával? című cikk (angol fordításban itt) lényege: a „nácitlanítás” ideológiája az ukrán nemzet megsemmisítésével egyenlő, náci az, aki az ukrán nemzethez tartozik. Az ukrán nacionalista elitet „likvidálni kell, átnevelése lehetetlen”, a lakosság jelentős része is bűnös, és ehhez „legalább egy generáción át tartó átnevelésre” és „ideológiai elnyomásra” lenne szükség. A vágyott végeredmény: az „ukrántalanítás.”
Hogyan neveznénk mindezt, ha a Stürmerben jelenik meg?
„Nehéz szavakba önteni, amit itt láttunk, és azt, hogy mennyire kegyetlen az orosz rezsim. Még a nácikhoz sem lehet hasonlítani őket, náluk is rosszabbak. Egész családokat gyilkoltak meg és temettek el helyben, csecsemők ellen követtek el erőszakot. Ezeket nem emberek cselekedték, hanem a természet valamilyen hibás teremtményei. Véget kell vetni ennek a szörnyű háborúnak”
– jelentette ki a litván elnök, miután megnézte a borogyankai kegyetlenkedések helyszínét.
Nehéz ezzel vitatkozni.
A soá egyedülállóságát nem az védi, ha elzárjuk egy lehetséges zsidó identitás páncélszekrényébe és eldobjuk a kulcsot. Ha tudatában vagyunk az egyediségének, akkor nem félhetünk szabaddá tenni a soá „használatát”, engedni a szubjektív asszociációkat, történelmi összehasonlításokat, valós és túlzó analógiákat.
1945–ben arról volt szó, hogy „soha többé” – hát, akkor tegyünk is róla.
| A szerző újságíró, publicista, az individualista.hu blog szerkesztője.
A cikkben megfogalmazottak a szerző saját véleményét tükrözik, melyek nem feltétlenül esnek egybe a Neokohn szerkesztőségének álláspontjával. |
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem jelenítünk meg hirdetéseket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.