Józannak kell maradnunk, minden körülmények között.
Akármennyire is nem akartuk, de a Kreml kopaszodó ura nem hagyott választást, és egy hónappal ezelőtt meginvitált minden európait nézőnek a 2022-es évi Oroszország-Ukrajna rangadóra. A kimaradás nem volt opció, a vén kontinens minden nemzetének apraja-nagyja tiszteletét kellett hogy tegye a nézőtéren.
A nemzetek közti diplomáciában nap mint nap sürgő-forgó vezetőik példáját követve a nép is hamar döntött, hogy a hazai pályán játszó kék-sárgáknak vagy éppenséggel a hívatlanul érkező vendégcsapatnak szurkoljon. Ki itt, ki amott foglalt helyet, kifejezve ezzel szimpátiáját valamely oldal iránt. Azt követően, hogy mindenki kényelembe helyezte magát, kezdetét vette a szurkolás. De nem azért, hogy fújják le végre a mérkőzést és fejeződjön be minél hamarabb a küzdelem, hanem annak hogy az egyik vagy másik oldal döngölje bele ellenfelét a földbe a lehető legkülönbözőbb, és legváltozatosabb módokon.
A háborús pszichózis köde belepte a nézőteret, a jelenlévők pedig mélyeket szippantva megrészegedtek tőle.
A különböző színű mezekben szurkoló nézősereg ezért sem jött zavarba, amikor a minap átélt nagy pestishez hasonlóan most is egy-kettőre meredek akrobatamutatvánnyal önhatalmúlag szakértőkké és kommentátorokká avanzsált. Olyasfélékké, akik kifinomult érzelmeikre hagyatkozva, kizárólag hit és meggyőződés útján csukott szemmel is képesek megmondani az eredmény állását a pályán.
„Ha a hadsereg mozgásba lendül, akkor az igazság nem bírja tartani vele az iramot”
– tartja a mondás, és ez ukrajnai háború esetében sincs másképp.
A háború másnapján már felvette mindenki a mások által kezébe adott véleményszemüvegét, amelyet azóta is büszkén hord, hogy azon keresztül szemlélje a vérzivataros szláv halálderbit. Az igazság megismerése utáni vágy kollektív érdektelenségbe fulladt. Cserébe helyette viszont virágzik az olcsón kínált ukrán és orosz háborús propaganda piaca.
Kereslet az van mindkettőre.
Végre szabadon lehet utálni Bident, Putyint vagy Zelenszkijt. Csak ez a gyűlölet okozta vakság éppenséggel nem célravezető, ha továbbra is racionálisan akarjuk látni a dolgokat.
A tények többé nem számítanak, mindenki azt hisz, amiben hinni akar, és azt lát, amit látni akar.
Mindegy mi történik a pályán, egyesek kényük kedve szerint görbítik a valóságot, hogy az összhangban legyen a saját meggyőződésükkel.
Általánossá vált a vélekedés, hogy aki nem a mi szektorunkban ül az egyrészt hülye, másrészt ellenünk van. A kinyílt szeműek és megvilágosultak ezúttal is tisztán látnak, bezzeg (a magáról ugyanezt gondoló) másik oldal!
És mindeközben szotyolázva, kaján mosollyal az arcán konstatálja mindkét szurkolótábor a rivális fél veszteségeit. Az emberi természet sötét oldalának feltárulkozása ez, amely a pusztításban leli örömét.
“Vér, rombolás oly nagy divatba jő;
Oly megszokott lesz minden szörnyű tárgy,
Hogy az anya csak mosolygni fog, ha látja
A harcz kezétől négygyé szelt fiát.”
Vetít elő egy eljövendő háborút Shakespeare Marcus Antoniuson keresztül, mikor Cézár holteste felett megáll.
Hasonlóan komor jövő elé nézünk mi is.
Évtizedes tabuk dőltek meg a szemünk előtt egyik napról a másikra. Az általunk ismert világrend megrendült, és ennek hatására a második világégés óta nem látott fegyverkezés kezdődött kontinensünkön. A jelenlegi helyzetben mindez nem ördögtől való. A történelem arra tanít, hogy
aki nem hajlandó áldozatot hozni a saját biztonsága érdekében, annak előbb utóbb a nyakára fognak taposni.
Vagy legalábbis megpróbálnak.
Kissinger és sokan mások is azon a véleményen vannak, hogy a kor, amelyben jelenleg élünk, nagyban hasonlít az első világháborút megelőző időszakhoz. A boldog békeidőknek leáldozott, de a felismerés még annyira új, hogy nehezen tudatosul bennünk és az emberi lélek inkább a valóság tagadásába menekülne előle.
„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim otthon lesznek” – mondta 1914-ben II.Vilmos német császár, és erről meggyőzte alattvalóit is, akik mosolygó arccal meneteltek parancsait követve a frontra.
A halálukba.
Hasonló hurráoptimizmus volt jellemző a másik oldalon is.
Legkésőbb, amikor a falevelek tényleg lehullottak, a harcoló felek mindegyikében tudatosulhatott, amit addig nem sejtettek, tudniillik, hogy vezetőik elszámították magukat, és az előttük álló négy évben az emberi történelem egyik legvéresebb konfliktusában fognak részt venni.
Ha nem is egyik napról a másikra, de ugyanaz megtörténhet velünk is (vagy valamelyik NATO-szövetségesünkkel), mint sok millió ukránnal az elmúlt egy hónapban.
Ha nem akarunk így járni, akkor meg kell fizetnünk az árát a biztonságunknak.
De választhatjuk azt is, hogy naivan a homokba dugjuk a fejünket és várjuk, hogy a dolgok majd maguktól a jó irányba fordulnak.
Ez esetben ne csodálkozzunk majd, ha a valóság kopogás nélkül rúgja ránk az ajtót, és fektet minket két vállra.
