A légtérzár és a humanitárius atomháború

A Neokohn főmunkatársa, Izraelben élő biztonságpolitikai szakértő.

Jó szándékok, rossz kimenetelek. Robert C. Castel elemzése.

Az ukrajnai események láttán a legtermészetesebb emberi reakció a tennivágy. Megfékezni a pusztítást, és enyhíteni a szenvedést. Tenni valamit. Bármit. Azonnal.

Az ukrán népnek nyújtott segítség nagyobb részt hasznosnak bizonyult, és életeket mentett. Egy kisebb része semmit sem mozdított a tragédia mérlegén. Az ádáz tennivágyás peremén azonban

felbukkantak olyan gondolatok is, amelyek súlyos veszélybe sodorhatják a régiót, Európát, sőt talán az emberiség egészét.

Ezek közé a beélesített gondolat-aknák közé tartozik az Ukrajna feletti légtérzár ötlete.

A közelgő rendkívüli NATO-csúcs egyik célja döntést hozni ebben a kérdésben.

Első látásra az ötlet frappánsan egyszerűnek és újszerűnek tűnik.

Földre kényszeríteni Oroszország légierejét, vagy legalábbis eltávolítani Ukrajna egéről, vagy ha ez sem lehetséges, legalább megtisztítani a humanitárius folyosókat az orosz légi tevékenységtől.

A repüléstilalmi zóna gondolata több sebből vérzik, ezek közül a legszembetűnőbb a kockázat és a hatékonyság kérdése.

Mennyire lenne számottevő a légtérzár hatása, egyrészt a humanitárius katasztrófára, másrészt a háború menetére?

A válasz az első kérdésre az, hogy elenyésző mértékben. A Második Világháború tapasztalataitól eltérően itt most nincs szó menekültek oszlopait géppuskázó csatagépekről. A terrorbombázások eszköze nem a taktikai vagy a stratégiai bombázó, hanem az oroszok hagyományos és rakétatüzérsége. Az orosz légi tevékenység Ukrajna fölött meglepően gyér, és ezt a tevékenységet tovább korlátozták a Nyugatról érkezett egyszemélyes légvédelmi rendszerek. Ezek alapján igen egyértelmű, hogy a légtérzárnak elhanyagolható befolyása lenne az ukrán humanitárius válságra, és csupán mérsékelt befolyása a háború menetére.

Az ukrán konfliktus nem képez kivételt ezen a téren, hanem tökéletesen beleillik a történelmi mintázatba. Karl P. Mueller 2013-as tanulmánya nem túl bíztató képet fest az ilyen típusú, a légi fegyvernemmel végrehajtott humanitárius akciók hatékonyságát illetően.

Ezek mind közismert tények, ennek ellenére számos szakértő, véleményformáló és politikai döntéshozó agresszívan tolja előre a repüléstilalmi zóna ügyét.

A javaslat, mint a legtöbb valóban veszedelmes ötlet, nem teljesen légből kapott. Hasonló légtérzárakat alkalmazott a Nyugat — igen mérséklet sikerrel — a balkáni (1993 -1995), az iraki (1991-2003) és a líbiai (2011, 2018, 2019) konfliktusokban.

Ott, és akkor ez a megoldás — ha hihetünk az optimista értékeléseknek –, emberéletek ezreit mentette meg.

Itt, és most ez a javaslat életek millióit sodorja közvetlen veszélybe. Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy a politikában és a háborúban semmi sem skálázható automatikusan, és az ördög ott bujkál a kontextus apróbetűs sorai között.

Zelenszkij továbbra is repüléstilalmi zónát sürget

Az ukrán elnök a hétvégén újra repüléstilalmi zóna létrehozását kérte a Nyugattól.

A POLITIKAI DIMENZIÓ

Mit is jelent tulajdonképpen az, hogy légtérzárat létesítünk Ukrajna felett?

Azt jelenti, hogy:

  1. megpróbáljuk elijeszteni az oroszokat Ukrajna légteréből,
  2. vagy ha ez nem sikerül, akkor kivívjuk a vitathatatlan légifölényt Ukrajna fölött, és vállaljuk egy totális háború veszélyét a NATO és Oroszország között.

Van persze egy harmadik lehetőség is, ami ott parkol a záróvonalon a két előbbi között, de erről a légtérzár apostolai mélyen hallgatnak. Ez a forgatókönyv arról szól, hogy

miután Oroszország nem dőlt be a blöffnek, és miután felismertük, hogy a repüléstilalmi zóna nem ér meg egy világháborút, szégyenszemre elkullogunk a farkunkkal a lábunk között.

Ezek korántsem elméleti eszmefuttatások. Pontosan ez történt 2012-ben Szíriában, amikor Obama elnök biztos kézzel húzta meg a vörös vonalat a vegyi fegyverek alkalmazásával kapcsolatban, hogy aztán szégyenszemre visszavonuljon, az oroszoknak engedve át a terepet.

Egy ilyen nagyságrendű hátraarc beláthatatlan következményekkel járna a NATO elrettentő-erejét illetőleg, és komoly hátszelet adna a további orosz agressziónak.

De térjünk vissza a két “hivatalos” forgatókönyvhöz.

Elképzelhető, hogy a legderűlátóbb opció valósul meg, és Oroszország kitér a konfliktus elől?

Nem elképzelhetetlen, de a megítélésem szerint ennek igen kicsi a valószínűsége. Az orosz hadsereg hatalmas presztízsveszteséget szenvedett el az ukrán hadjárat kezdetén, és nem garantált, hogy a jelenlegi rezsim túlélne egy második megaláztatást is. A szakmában, amiben Putyin úr utazik, minden lehetsz, de gyenge nem. Száddám Husszein és Básár el-Ásszád példája bizonyítja, hogy az autoriter vezetőnek fel kell vennie minden elébe ledobott kesztyűt még akkor is, ha igen csekély reménye van a győzelemre.

Ne reménykedjünk túlságosan abban, hogy egy sima blöffel sikerülni fog a földre ijeszteni Putyin légierejét.

Ha valaki elsőnek fog pislogni ebben a megmérettetésben, az nem az orosz elnök lesz.

De mi történik, ha nekünk sem rebben meg a szemünk ebben a globális “gyávanyúl-játék”-ban?

A Hidegháború során a szuperhatalmak kínosan ügyeltek arra, hogy a háborúikat maguk helyett csatlósaikon keresztül vívják meg, amennyire csak lehet elkerülve egy közvetlen konfrontáció lehetőségét. Ennek a sündisznó-párzáshoz hasonlóan óvatos démontangónak az okait nem szükséges megmagyarázni. Egyik fél sem lehetett biztos abban, hogy tökéletesen ellenőrzi az eszkalációs létrát, és minden kis lokális konfliktus gyutacskent szolgálhat egy atomfegyverek által beárnyékolt globális konfliktushoz. Ebből kifolyólag, ha voltak is direkt összecsapások — mint például szovjet és amerikai repülők között Koreában és Vietnámban –, ezeket igyekeztek titokban tartani.

A repüléstilalmi zóna gondolata felrúgja fél évszázad konfliktus-menedzselési hagyományát és tapasztalatát.

A régi világrend összeomlani látszik, mert az orosz invázió tabuk egész sorát döntötte meg. Furamód azok, akik a régi világrend helyreállításán fáradoznak, most mégis amellett kardoskodnak, hogy a legbiztosabb út a restaurációhoz nem más, mint a legutolsó fennálló tabu megdöntése.

A háború az erényfitogtatás folytatása — más eszközökkel

Az erényfitogtatásnak ezúttal meghatározott tarifája van, és ezt kilotonnákban mérik. Robert C. Castel jegyzete.

A KATONAI DIMENZIÓ

Egy légtérzár kicsit több, mint néhány alkalmi rendőrjárőr, magassági kormánnyal.

Nem csupán a NATO és Oroszország légieszközeinek az alkalmi koccanásáról szól a dolog, hanem két teljes légi armada megütközéséről. Repülőgépekkel, helikopterekkel, drónokkal, légvédelmi rendszerekkel, elektronikai és kiberhadviselési eszközökkel, és mindezek földi kiszolgálóival és védelmezőivel.

Amikor két ilyen óriás a népmesék verekedő hegyeihez hasonlóan egymásnak ütközik, akkor ott pillanatok alatt igen nagy károk keletkezhetnek.

Mit is jelent egy légtérzár kierőszakolása?

Azt jelenti, hogy a NATO megszerzi a vitathatatlan légifölényt Ukrajna fölött — az orosz légierő és légvédelem semlegesítésével.

Mivel jár ez a gyakorlatban?

Azzal, hogy a NATO-nak meg kell birkóznia az orosz repülőkkel, ami önmagában sem kis feladat, és utána pedig fel kell morzsolnia az orosz légvédelem rétegeit. Hogy mennyire kemény dióról van szó, az lemérhető a fejfájáson, amit a szerb légvédelem okozott Koszovóban a NATO légi armadának. Benjamin S. Lambeth 2001-es tanulmánya külön kiemeli a gyorsan mozgó légvédelmi harcjárművek jelentette kihívást.

Mivel a közvetlen fenyegetést jelentő légvédelmi eszközök egy jelentős része Oroszország területén állomásozik,

a légifölény megszerzéséhez a NATO kénytelen lesz szuverén orosz területen levő célpontokat is támadni.

Egy ilyen támadás azonnali válaszcsapásokat vonna maga után, és a háború kiszélesedése elkerülhetetlenné válna.

Mint már említettük, a humanitárius folyosók biztosítása a levegőből eleve nem sok sikerrel kecsegtet.

A légtérzár sikertelensége láttán egyre erősödne a nyomás egy “földtérzár” bevezetésére is, persze szigorúan humanitárius alapon.

Hogy ez miben különbözik egy régivágású szárazföldi inváziótól azt igen nehéz lesz megmagyaráznunk az oroszoknak. De valószínüleg nagy érdeklődéssel fogják hallgatni.

Ukrajna, és az atomfegyverek évszázada

A világ legtöbb állama nemsokára sietősen előhúzza sufniból a titkos atomprogramját, és lázas fejlesztésbe kezd – jósolja Robert C. Castel.

A repüléstilalmi zóna környezete önmagában is veszélyforrást jelent, függetlenül attól hogy a szembenálló felek szánt szándékkal konfliktusba kívánnának keveredni egymással, vagy sem. Ukrajna légtere egy igen kaotikus környezet. Az oroszok közepes hatékonysággal zúzták össze Ukrajna légvédelmi radarrendszerét és légi irányítását. Igen kétséges, hogy a nyugati segélynek sikerült mindezt pótolnia. Az ukrán csapatok tekintélyes része egymástól elszigetelt csapattestekben küzd, minimális vagy nemlétező kapcsolattal a NATO légi irányítás felé. Ezek az elszigetelt csapatok légvédelmi eszközökkel is fel vannak szerelve, és

nem lebecsülendő az esélye annak, hogy egy NATO repülőgép baráti tűz áldozata legyen.

Hasonló incidensek előfordultak a háború első napjaitól kezdve, és a “harcmező köde” azóta csak fokozódott.

Az első NATO légieszköz roncsai felett állva még abban sem lehetünk majd biztosak, hogy melyik fél lőtte le, és kinek köszönhetjük a kontinentális háború kitörését.

A légtérzárnak van egy rejtett dimenziója, amiről a támogatói mélyen hallgatnak. Ami számunkra az ukrán légtér pacifikálása, az az orosz olvasatban a NATO légiernyő agresszív kitolása Oroszország felé. A közhiedelemmel ellentétben

a taktikailag védekező szerepet betöltő légiernyő stratégiai szinten egy potens támadóeszköz.

Miért? Azért mert a célország területére benyúló légiernyő egy szárazföldi invázió előkészítését is szolgálhatja. Az 1973-as arab-izraeli háborút megelőző időszakban a szír és az egyiptomi hadsereg egyre közelebb tolta a saját légiernyőjét a tűzszüneti vonalakhoz, ezzel készítve elő a meglepetésszerű támadást Jom Kippur ünnepén. Mi persze váltig hangoztathatjuk, hogy a repüléstilalmi zóna csupán humanitárius cselekedet,

az orosz oldalról szemlélve a pályát, mindez gyanúsan hasonlít fog a Barbarossa hadművelet felvezetésére.

További veszélyforrás, hogy a légtérzárból kialakuló csetepaték igen hamar túlcsordulhatnak a légi hadszíntér keretein. A céljukat tévesztett légvédelmi rakéták általában nem maradnak örökké a levegőben, és semmi garancia nincs rá, hogy nem egy NATO tagállam területén fognak becsapódni, súlyos károkat okozva. A különbség egy ilyen légibaki, és egy szándékos rakétacsapás között igen érdekfeszítő lehet egy szakember számára, de a közvélemény kevésbé válogatós ezekben a dolgokban. A légibakit egy gyors válaszcsapás követheti, beindítva ezzel a megállíthatatlan eszkalációs spirált.

Az elektronikai és kiberhadviselés eszközeinek a bevetése a légi hadművelet részeként súlyos fennakadásokat okozhat civil rendszerekben, minden támadó szándék nélkül is. A legkézenfekvőbb példák erre a műholdas navigációs rendszerek zavarása, vagy egy túl széles spektrumban alkalmazott kiberfegyver. Az előző példához hasonlóan

egy kiberbaki, és egy kibertámadás veszélyesen hasonlítanak egymásra, megteremtve a lehetőségét az eszkalációnak ezeken a hadszíntereken is.

Végül, de nem utolsó sorban, a repüléstilalmi zóna bevezetése felvet egy morális kérdést is, ami igen fontos lehet a hiperérzékeny nyugati közvélemény számára.

Miről is van szó tulajdonképpen?

Az oroszok folytatják a háború elején elkezdett légi tevékenységüket, és tudomást sem vesznek a NATO légierő jelenlétéről. Ahhoz, hogy a NATO elkapja az ellenfél tekintetét, előbb-utóbb meg kell nyomi valahol egy gombot, és alumínium konfettivé változtatni egy több milliós orosz harcigépet. Ez azt jelenti, hogy az első lövést nekünk kell leadnunk, a cselekedet összes morális terhével együtt. Ez a “kiprovokálatlan” támadás csupán tovább táplálná a putyini propagandát, a kínai fejcsóválást és feldobná a labdát az ügyeletes nyugati “békemozgalomnak”.

A győzelem kulcsa, vagy a nagy átverés?

Egy olyan háborúban, ami a Medve számára egzisztenciális, számunkra viszont nem, a Medve mindig egy lépésnyi előnyben lesz. Robert C. Castel jegyzete.

A HUMANITÁRIUS JELZŐ NEM AD FELMENTÉST

Mindez nem azt jelenti, hogy jobb, ha nem teszünk semmit a háború következtében kibontakozó humanitárius válság enyhítésére.

Csupán azt jelenti, hogy

a humanitárius elkötelezettség nem ad felmentést a kötelezettség alól, hogy szkeptikus pragmatizmussal fogjunk hozzá a probléma kezeléséhez.

Továbbá azt is jobb, ha szem előtt tartjuk, hogy

a “humanitárius” jelző nem változtat egy harci cselekmény lényegén, és a másik fél valószínűleg hadicselként, vagy propagandafogásként értelmezi a jóemberkedést.

Régi közhely, hogy akinek a kalapács az egyetlen szerszáma, az minden problémában szöget lát. A légi fegyvernem alkalmazása régi mesterem, Elliot Cohen klasszikussá vált mondása szerint hasonlít a modern párkapcsolatokhoz.

Megvan benne az azonnali kielégülés öröme — a hosszútávú elköteleződés kényelmetlensége nélkül.

Mindez persze csupán irónia. Cohen 1994-es cikke halálos komolysággal tárgyalja a veszélyeket amiket az elköteleződés hiányának az illúziója teremt.

Mindez érvényes a hetedik hatványon, ha nem egy banánköztársaság fölött akarunk légtérzárat létrehozni, hanem a világ egyik szuperhatalmával kerülünk közvetlen konfliktusba.

A repüléstilalmi zóna ötlete, — megfosztva a humanitárius és a technológiai sallangtól — nem más, mint nyílt hadüzenet Oroszországnak, légipostán kézbesítve.

Itt az ideje, hogy azok akik ezzel a gondolattal játszadoznak, leszálljanak a valóság talajára, és szembenézzenek a realitásokkal.

Amennyiben viszont mégis siker koronázná az erőfeszítéseiket, akkor valószínűleg az első sorból fogjuk végignézni a történelem első humanitárius atomháborúját.

Rakéta-öngól Ukrajnában

Ugyanazok a rakéták, amik képesek alumínium-konfettivé porlasztani egy orosz harci repülőt, nem kevésbé halálosak a jó öreg fapadosunk ellen. Robert C. Castel jegyzete.