A legnagyobb veszély a Nyugat biztonságára nem a haderő szándékos elsorvasztása. Nem a fegyverkezés leállítása. Nem a rátermett szakemberek hiánya. A legnagyobb fenyegetés Nyugat számára a közvélemény felkészületlensége és tapasztalatlansága a háborúval kapcsolatos kérdésekben. Robert C. Castel jegyzete.
A hosszú geopolitikai vakáció alatt generációk nőttek fel Európában anélkül, hogy egzisztenciális kérdéseknek kijáró komolysággal kellett volna töprengeniük nemzetbiztonsági kérdésekről. Az évszázadok hadviselésében kifejlesztett morális és intellektuális izommemória lassan semmivé foszlott. A helyét a reflexív pacifizmus, az életidegen moralizálás és a legalisztikus szőrszálhasogatás vették át. Az ukrán háborúval kapcsolatos diskurzust is ez a három irányzat dominálja. A szomszédban dúló háborúval kapcsolatos a gyakorlati kérdések helyett — például, hogy miként cselekedjünk az adott helyzetben –, a diskurzus intenzív köldöknézéstől hangos. A köldöknézés esetében pedig — mint tudjuk –, a látásélesség mindig 20 / 20- as.
- “A háború sohasem megoldás semmire”.
- “A háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek vannak”.
- “A gonosz, aki a történelem huzatosabb oldalán áll, óhatatlanul elnyeri méltó büntetését”.
- “A fehérfoszfor használata a nemzetközi jog szerint tilos”,
stb. Ezek mind igen szép gondolatok, amikor a háború egy idegen földrészen dúl, de amikor az ágyúk a szomszédban dörögnek, akkor igen nehéz fedezéket találni mögöttük.
És ez még csak az érem napos oldala. A tény, hogy mindez passzivitáshoz és fatalizmushoz vezet, nem feltétlenül rossz dolog.
Nem a lusta, vagy tehetetlen ügyefogyottól szoktunk rettegni, hanem az erélyes és szorgalmas ügyefogyottól.
Aki eltökélten és határozott léptekkel siet a szakadék felé. Mert ez az éremnek az a bizonyos másik, kevésbé napos oldala.
A nyugati demokráciák fokozatosan elvesztették a képességüket arra, hogy a normális politikai paradigmán belül képviseljék a választók akaratát. A vészhelyzet-üzemmód általánossá vált, és igen kétséges, hogy vissza fogunk-e térni valaha a normalitásba. Az ürügy teljesen mellékes. Legyen az a Brexit, Trump, a klímaváltozás, a COVID-járvány, vagy akár az ukrán válság, a Hatalom úgy lubickol benne, mint hal a vízben.
Ellenállhatatlan vonzerővel bír a lehetőség a hagyományos fékek és egyensúlyok felszámolására, a disszonáns hangok elhallgattatására, és egy puha despotizmus bevezetésére.
A politikai elitek összefogása a permanens bürokráciával, a Nagy Médiával és a Nagy Technológiával egy neofeudális berendezkedéssel cseréli fel a régivágású képviseleti demokráciát.
Tom Friedman jól átvert minket az Aranyívek Elméletével. Nem mi formáltuk át Kínát liberális demokráciává, hanem ő formált minket át a saját képmására.
Ahhoz, hogy ez a vészhelyzet-üzemmód fenntartható legyen, arra van szükség, hogy az elektorátust a permanens szorongás ás felháborodás állapotában tartsuk.
A Mátrix itt él velünk, de számítógépkód helyett indulatokból és érzésekből van összetákolva.
A kábel, ami a Géphez kapcsol minket, csupán a primitív hüllő-agy működését teszi lehetővé, kikapcsolva a magasabb szintű elemző és bíráló funkciókat.
A modern nyugati ember legnagyobb vágya, hogy jó és erényes ember legyen, a legnagyobb félelme pedig az, hogy ez nem fog sikerülni neki. Mivel
a vallás hanyatlásával már réges-régen elvesztettük az abszolút jó és az abszolút rossz támpontjait,
ezeket a kategóriákat a Mátrixnak kell kivetítenie elébünk. Csak így lehet biztosítani, hogy a zárt alakzatot megtartva masírozzunk tovább. Mivel a gépi kód sohasem tökéletes, mindig fennáll a veszélye annak, hogy a kritikus gondolkodás előtör a háttérből. Ezt megelőzendő a Mátrix állandóan váltogatja az ügyeletes Jót és Rosszat, mint egy régi Windows 95-ös a képernyővédőt.
- Globális lehűlés.
- Tibet.
- Savas esők.
- Kurdok.
- Melegjogok.
- Amazonasi esőerdők.
- Libanon.
- Transz jogok.
- Globális felmelegedés.
- Palesztinok.
- Népesség-bomba.
- Terrorizmus.
- Klíma-változás.
- Rendszerszintű rasszizmus.
- COVID.
- Ukrajna.
Az őrült laterna magica másodpercenként hármat villan, és ebből kifolyólag epilepsziához hasonló tüneteket vált ki a nézőközönségből.
A végső cél az egyént állandó bizonytalanságban tartani azzal kapcsolatban, hogy mi az erény pillanatnyi mércéje.
Ha pedig szegény lelkem megkérdezi, hogy füstszűrős, vagy füstszűrő nélküli cigarettát akar-e tőle Smith ügynök és tsa, akkor egyből kész rá a válasz: “Te, nézd, már megint nincs rajta sapka”.
És mi az egyén válasza a családon belüli erőszaknak ezekre a kollektív formáira? Az orwelli Két Perc Gyűlölet végtelenített formái.
Megyünk tüntetni a Jó védelmében, hogy hülyeségeket lóbáljunk papundekli táblákra mázolva, mint a középkori lincstömeg egy parádés boszorkányégetés lázában.
Türelmetlenül várjuk, hogy mikor zsilipelhetünk be végre a munkanap végén az Obertwitterführer protektorátusába, hogy ott vadidegenekkel kötekedjünk. Szemetet válogatunk, használt darócban járunk csak azért, hogy lenézhessük Józsi nénit a szomszédból, mert ő nem. De leginkább erényt fitogtatunk az ügyeletes Jó előtt hajlongva, ahogyan azt a pártgyűléseken lelkesen tapsoló eleinktől tanultuk. A szervilitás nem vész el, csak átalakul.
Hogy mi a köze ennek az ukrán háborúhoz?
Sajnos nagyon is sok köze van.
Egy dolog rózsaszínű “pézsma” sapkában üvölteni a Fehér Ház előtt. Vagy az aszfalthoz ragasztani magunkat, mert Gréta magánrepülőjén zörög a klíma. Vagy a rendszerszintű rasszizmus szobrait döntögetni. Vagy névelőkkel dekázni a gender-szakon. Viszont teljesen más dolog az épeszűségnek ugyanezen a szintjén azzal ostromolni a kormányokat, hogy passzoljuk már át a Mig-29-eseket Ukrajnának. Vagy zárjuk le a légierőnkkel az ország légterét. Vagy küldjünk csapatokat az oroszok ellen.
Mert a klíma nem lő vissza. És a rendszerszintű, toxikus maszkulinitás sem.
Az oroszok viszont, bizony visszalőhetnek.
Ezúttal ugyanis nem egy látszat-válságról van szó, amit unatkozó értelmiségiek találtak ki, hogy az íróasztalukat egy nagyobbra cserélhessék. Ez egy igazi válság, aminek a tétje egy konvencionális európai, vagy akár egy atomfegyverekkel megspékelt világháború lehet.
Az erényfitogtatásnak ezúttal meghatározott tarifája van, és ezt kilotonnákban mérik.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell segíteni az ukránoknak. Kötelességünk segíteni rajtuk. Még az sem jelenti, hogy ha a helyzet úgy hozza, nem kell hadba szállni, és az utolsó emberig harcolni. Csupán azt jelenti, hogy ezeket a döntéseket hideg racionalitással kell meghozni, és azt, hogy egy demokráciában ez nemcsak a vezérkar felelőssége, hanem mindannyiunké.
