Fukuyamának, szeretettel

Persze én is Fukuyamán nőttem fel. Azon, hogy a történelem véget ért. Az emberiségnek sikerült végre-valahára kidolgoznia a Nagy Receptet a társadalom és a nemzetközi kapcsolatok ideális megszervezésére. Ez az utolsó állomás. Ennél jobb nincs, és még elméletben sem lehetséges. Előbb-utóbb a keménynyakú népek is belátják ezt, és sorba fognak állni a Receptért. Az elavult társadalmi és politikai konstrukciók úgy fognak eltűnni a történelem süllyesztőjében mint a rabszolgatartás, vagy a párbaj. Lehet, hogy lesznek ideiglenes regressziók, de a Recept győzedelme történelmi szükségszerűség, és mivel megüberelni a Receptet fizikai lehetetlenség, ezzel véget is ért a történelem.

Akkor még fiatal diák voltam, de már akkor feltűnt nekem, hogy mennyire hasonlít ez a világkép egy ötcentes new-age valláshoz. Vagy az öt-kopejkás dialektikus materializmushoz. Már akkor tudtam, hogy

egy komoly kutató számára leírni azt, hogy “szükségszerű”, nem más, mint öngyilkos szuronyroham, egyenesen bele a géppuskatűzbe.

De éppen a kilencvenes évek elejét éltük, a geopolitikai farsang éveit, és az általános illumináltság állapotába még ez az új vallás is belefért.

Aztán jött a Huntington-féle hidegzuhany az ideológiai mámortól másnapos fejekre, és a Nagy Recept messzianisztikus “szükségszerűsége” helyett a Civilizációk Háborúja.

A történelem a maga sajátságos humorérzékével pedig úgy állt bosszút Fukuyamán, hogy gondolt egy nagyot, és galád módon mégsem ért véget.

Normális körülmények között az Ikertornyok, Irak és Afganisztán romjai maguk alá kellett volna, hogy temessék Fukuyama renoméját is, de a politikai eszmék világában nem így működnek a dolgok. Sokak megdöbbenésére

a Nagy Recept kitalálója inkább egy összkomfortos karriert csinált jóslata kudarcából.

Tévedés ide, tévedés oda, a liberális internacionalizmusnak, és neokonzervatív féltestvérének szüksége volt egy prófétára a világmegváltáshoz. Fukuyama tézise tökéletes ideológiai hajtóanyagnak bizonyult ehhez, és ezért neki jutott a feladat felhúzni azt a szentélyt, amit manapság Yuval Noah Harari probál tessék-lássék módon karbantartani.

Hogy miért ez a hosszú bevezetés?

Azért, mert korunk legnyilvánosabban felsült prófétája néhány nappal ezelőtt újra próféciákra adta a fejét az American Purpose hasábjain. Amint az előre látható volt, a prófécia osztatlan sikert aratott a szellemi fájdalomcsillapítók szenvedélybetegei között.

1. Oroszországra súlyos katonai vereség vár Ukrajnában – Ez kétségtelenül örömteljes hír, de vajon mire alapozza Francis Fukuyama ezt az igen optimista jóslatot? Egy felületesen helyes diagnózisra (Putyin úr elszámította magát), egy sor kétes tényértékű megállapításra (Oroszország nélkülözi a háború folytatásához szükséges tartalékokat), és néhány anekdotára (orosz díszegyenruhák, stb.). Különösen az a megállapítás meglepő, hogy az oroszokat sikerült megállítani az ukrán városok előtt. Sajnos erről az oroszok nem értesültek, mert Odessza környékén járva elszalasztották a postást. Hiába, az elméletnek nincs nagyobb ellensége egy műholdas felvételnél.
2. Az orosz összeomlás egycsapásra fog bekövetkezni – Fukuyama szerint ez is egy szükségszerűség, tekintve az orosz hadsereg logisztikai problémáit. Ez kétségtelenül megtörténhet, bár érdemes figyelembe venni, hogy a logisztika sohasem volt az oroszok erős oldala, és ehhez kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni. Az 1812-es hadjáratból főleg Napoleon híres mondása maradt meg nekik: “Tízezer ember mindenhol meg tud élni, még a sivatagban is”. Ukrajna nem sivatag, hanem a fél világ éléskamrája. A víz sem jelent olyan kihívást mint a Közel-Kelet hadjárataiban, és az előttünk álló évszak sem éppen az agresszor-riogató Tél tábornok. Üzemanyagban sem lesz soha hiány Oroszországban. Az igazi kihívást a szállítás, és az elosztás jelentik az oroszok számára.
3. A háborúnak nincs diplomáciai megoldása – szerencsére harcoló felek ezt nem így gondolják, és a tűzszüneti tárgyalások teljes gőzzel folynak. Európa, és a távolabbi regionális hatalmak, mint Törökország és Izrael egyaránt érdekeltek a háború lezárásában. Természetesen vannak olyanok is, nem is kevesen, akik érdekeltek a konfliktus folytatásában. Elsősorban Kína, akinek a számára ez a soha vissza nem térő alkalom végérvényesen magához láncolni korábbi patrónusát. Másodsorban az Egyesült Államok, ahol a Demokrata Párt katasztrofális vereség elé néz a novemberi választásokon. Számukra az egyetlen remény a problémák szőnyeg alá söprése, hogy Biden elnökből háborús elnököt csinálnak. Fukuyama pesszimizmusa a diplomáciai megoldással kapcsolatban nem annyira a hideg elemzés, mint inkább a pártlojalitás talajából fakad.
4. A lengyel MIG-29-esek, és a légtérzár – Fukuyama szerint e két stratégiai kezdeményezés megtorpedózása a Biden adminisztráció részéről remek döntés volt. A NATO számára kockázatos kalandok helyett jobb lesz, ha a szövetség a taktikai szintre összpontosít, és inkább fegyverekkel, meg hírszerzési eszközökkel segíti az ukránokat. A kockázattal kapcsolatban valószínűleg igaza van. A probléma csak az, hogy a taktikai szintű támogatás stratégiai szinten valószínűleg nem fog érdemi változásokat hozni. A nyugat-ukrajnai légicsapás csupán az első lépés volt a NATO szállítási útvonalak lezárása felé. Ráadásul a Javelinnel, a Stingerrel és a többi csodafegyverrel kapcsolatban a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a kezdeti meglepetés után a csökkenő hozadék törvénye érvényesül. Az ellenfél hamar áttér olyan taktikai megoldások alkalmazására, amik csökkentik ezeknek a fegyvereknek a hatékonyságát.
5. Putyin nem fogja túlélni hadserege vereségét – A történelmi tapasztalat alapján Fukuyamának ez az állítása is igen gyenge lábakon áll. Sztálin, Gamal Abd-el Násszer, Szádám Husszein és Khomeini, hogy csak néhányat említsünk a harcias kedvű diktátorok közül, sikerrel vészeltek át katasztrofális katonai vereségeket. A katonai vereség sok esetben csak ürügyként szolgált az elnyomás fokozására, és a teljhatalom megszilárdítására. Megfelelőképpen csomagolva egy hősies vereség legalább olyan összetartó szimbólummá tud válni, mint egy fényes győzelem. Ezek csupa olyan dolgok, amiket Fukuyamának, az “Identitás” szerzőjének, ismernie kell.
6. Az orosz agresszió hatalmas károkat okozott a populistáknak szerte a világon – Nyilvánvaló, hogy ezek itt Fukuyama fő ellenségei, és nem az orosz agresszorral szövetséges diktatúrák: Kína, Irán, Venezuela és Szíria. Ez utóbbiakat a történelem-temető próféta egy szóval sem ítéli el. Hiába, takarékos ember ügyesen beosztja az ellenségeit is.
7. Oroszország kudarca el fogja rettenteni Kínát egy tajvani akciótól – Bár Fukuyamának itt felcsillan a szeme, én ezen a ponton is sokkal pesszimistább vagyok. Ukrajnában nem csak két hadsereg csap össze, hanem két világrend is. A diktatúrák nem engedhetik meg maguknak, hogy a harctéri kudarcok, vagy a szankciók megtörjék Oroszországot. Hogy miért? Azért, mert ők lesznek a következők. Sajnos, vagy talán szerencsénkre, a Nyugat megengedheti magának, hogy elveszítse ezt a játszmát. Kína viszont nem. A kínai kommunista párt az ultranacionalizmusban keresi a legitimitás új forrásait, és számukra létfontosságú, hogy Tajvan leigázását, mint reális mézesmadzagot tudják lengetni a saját lakosságuk előtt.
8. Oroszország bukása hátszelet adna az “új szabadságnak”, és újjáélesztené 1989 szellemét – Tulajdonképpen innen fúj a hátszél. Fukuyama impresszív karrierje ellenére bukott béljósként élte le az életét. A történelem nem volt hajlandó asszisztálni messianisztikus vízióihoz, és a híres geopolitikai szkanderben Huntington ellen egyértelműen Fukuyama húzta a rövidebbet. Az American Purpose-ben megjelent cikkben egy egész életút frusztrációja csapódott le.

Furamód a legérdekesebb a cikkben nem az, ami benne van, hanem az, ami hiányzik belőle. Oroszországnak buknia kell, főleg azért, hogy leborulhassunk a történelmi szükségszerűség előtt. Ugyanakkor Fukuyamának egy jó szava sincs Ukrajna, és az ukránok számára.

Az ő szemében amúgy sincs nagy különbség a két harcoló fél között. Az ukránok nem jobbak az ellenfeleiknél. Nacionalista, földhözragadt neandervölgyiek, akik nem tették magukévá a Nagy Receptet, és ezért követni fogják a rabszolgaságot, a párbajt, Putyint urat és az oroszokat a történelem szemétdombjára.

A szerző csak a cikk vége felé enyhül meg az irányukban, egy árva “bátor” jelző erejéig, de ez már nem az ukrán honvédő háború kontextusában jelenik meg. Fukuyama idealizált, bátor ukránja nem a hazáját védő fegyveres nacionalista, hanem 1989 szellemének a töretlen védelmezője.

Hogy mi történt 1989-ben, hogy a szellemét ennyira védelmezni kell?

Egyetlen valóban fontos dolog.

Ebben az évben adták ki Fukuyama cikkét arról, hogy véget ért a történelem.