A közvéleményt annyira aggasztó orosz-ukrán háború kimenetelével kapcsolatban két, egymással farkasszemet néző tábor alakult ki.
Az első tábor szerint Putyin elnök már akkor elvesztette a háborút, amikor hadbalépett, a szankciók és a tüntetések térdre fogják kényszeríteni az orosz kormányt, az ukrán partizánokkal szemben amúgy sem lenne esélye az orosz “kopaszoknak” és egyébként is erkölcsileg Oroszország a történelem savanyúbb oldalán áll. A másik tábor szerint az objektív orosz katonai fölény, kulcsfontosságú ukrán területek elfoglalása, és a háború egzisztenciális jellege az orosz ideológusok szemében nem hagy kétséget afelől, hogy melyik fél kerül ki győztesen ebből a megmérettetésből.
Töredelmesen bevallom, hogy a fölényesen magabiztosokkal ellentétben, nekem nincs kialakult véleményem arról, hogy ki fogja megnyerni ezt a háborút. Abban viszont biztos vagyok, hogy a diskurzus, úgy a szakértők, mint a nagyközönség szintjén igen sok kívánnivalót hagy maga után. A sok évtizedes béke egyik következményeként
az európai stratégiai kultúrában az igencsak megkopott, és a realista helyzetelemzés helyét a moralizáló pacifizmus, és a gazdasági változók mindenhatóságába vetett vakhit vette át.
Mivel az ukrán háború bármikor átterjedhet a szomszédos országokra, érdemes újra átvenni a régen tanult anyagot, mielőtt beköszönt a vizsgaidőszak.
A folyamatot talán érdemes a végén kezdeni, a politikai és katonai döntéshozók Szent Gráljával: a győzelemmel.
Hogyan tudjuk megállapítani, hogy ki nyert, és ki vesztett egy háborúban?
Honnan tudjuk, hogy ki került ki győztesen a háborúból, és ki a legyőzött? Ez talán egy igen banális kérdésnek tűnhet, mivel az európai kollektív emlékezetben csupa olyan háború él, amelyek kiütéssel, és formális kapitulációkkal végződtek, tükörtermekben és csatahajók fedélzetén. Mindez azonban csak a múlt háborúit jellemzi. A jelen háborúiban ritkán látunk diplomatákat háromszögletű kalapban éjjel bálozni, nappal pedig békeszerződéseket szerkeszteni. A jelen háborúi, mint például a 2006-os Második Libanoni Háború, a gázai rangadók stb. sokszor úgy érnek véget, hogy igen nehéz egyértelműen megállapítani, hogy melyik fél került ki győztesen belőlük. Felvetődik a kérdés: létezik-e olyan képlet, ami alapján egyértelműen meg lehet állapítani, hogy ki győzött és ki vesztett? A rövid válasz az, hogy nincs ilyen képlet. Ami van, az néhány alapelv, amik általában hasznosnak bizonyultak a történelem folyamán.
Az első ilyen elv azt hirdeti, hogy a védekező inherensen erősebb a támadónál. Miért? Azért mert a háború csupán a politika folytatása más eszközökkel. A támadó fél megpróbálja megváltoztatni a politikai status quo-t erőszakos eszközökkel. Ameddig ez a változás nem valósul meg, addig a támadó vesztésre áll.
A védelem ab ovo győzedelmes, még akkor is ha minden csatát elveszített, egészen addig, ameddig a támadó nem képes a politikai status quo megváltoztatására.
De honnan tudjuk, hogy a támadónak sikerült megváltoztatnia a politikai status quo-t a saját szájízének megfelelően? Onnan, hogy megvizsgáljuk, és összehasonlítjuk az általa a háború előtt meghatározott politikai célokat a háború kimenetelével.
Ha ezeket a célokat sikerült megvalósítania, akkor a támadó került ki győztesen a háborúból. Ha nem, akkor nem.
Mindez elméletben igen szépen hangzik. A probléma csak az, hogy a gyakorlatban nem mindig tudjuk, hogy tulajdonképpen mik voltak a háború eredeti céljai. Mik voltak Oroszország valódi céljai ezzel a háborúval? Ukrajna semlegesítése és demilitarizálása? Ukrajna bekebelezése? A NATO szétforgácsolása? Mindezek együtt? Mivel nem látunk be az orosz vezetés kulisszái mögé, és mivel ezek a célok folyamatosan változhatnak a kialakuló operatív helyzetnek megfelelően, nem kizárt, még hosszú ideig csupán találgatni fogunk.
A másik elv amihez nyúlhatunk, az a kérdés, hogy a háborút követő béke “jobb”-e, mint az azt megelőző. Ez az elv, amit sokan Pershing amerikai tábornok nevéhez fűznek, sokkal tágabb perspektívából szemléli a konfliktust. Érdekes módon teljesen elképzelhető, hogy az első elv alapján megítélve a dolgot Oroszország fényes győzelmet arat, ugyanakkor a második elv alapján egy számára hátrányos, és veszélyekkel terhes új békehelyzetben találja magát.
Ezek az elvek nem csupán elméleti szempontból fontosak. A politikai döntéshozatalnak meg kell határoznia a “mi”-t, a háború céljait, és meg kell fogalmaznia a győzelem elméletét. A katonai döntéshozóknak pedig ki kell dolgozniuk a “hogyan”-t, és meg kell határozniuk azokat a mércéket, amiknek a segítségével meg lehet állapítani napi szinten, hogy közelednek-e a kijelölt politikai célok eléréséhez, vagy pedig eltávolodnak azoktól.
Az iraki és az afganisztáni amerikai kudarc egyik keserű tanulsága, hogy az ördög ott van befalazva a “mi” és a “hogyan” közötti tűzfalba.
Ki nyeri meg a háborúkat?
Röviden,
a háborúkat az nyeri meg, aki hatékonyabban tud szenvedést okozni a másik félnek, és meg tudja akadályozni, hogy a másik fél szenvedést okozzon neki, vagy pedig egyszerűen hajlandó több szenvedést elviselni, mint a másik.
Fontos megérteni, hogy hatékonyságról beszéltem, és nem objektíve több szenvedésről. Miért? Azért mert a lineáris összehasonlításnak semmi értelme. A küzdő feleknek nem feltétlenül ugyanazok a dolgok fájnak a legjobban, és ezek a különbségek néha igen groteszk aszimmetriákat produkálnak. Az izraeli-gázai háborúban például az izraeli fél számára a legfájdalmasabb veszteség a támadások civil áldozatai. A palesztin fél számára a legfájdalmasabb veszteségek azok a lakó és irodatornyok, amelyek a gázai elit gazdasági jólétének a kulcsai. Ezek a különbségek sokszor nem tudatosulnak a legintimebb ellenségek között sem.
A leggyakoribb hiba, hogy az ellenfélben a saját tükörképünket látjuk.
Fontos megérteni, hogy a küzdő felek nem ugyanazon a sakktáblán játszanak, hanem két teljesen különböző táblán, teljesen más szabályok szerint, különböző szobákban. A jelenlegi konfliktus Ukrajna számára egzisztenciális, Oroszország számára nem az. Ukrajnának feltétlenül győznie kell ahhoz, hogy visszakapja a politikai mozgásszabadságát. Oroszország számára elég, ha nem veszít. Ameddig a konfliktus folytatódik, addig Ukrajna nem lesz NATO tag, mert senki sem akar egy “forró” háborút hozománynak. A konfliktust ez a két ország két különböző sakktáblán, két különböző logika szerint kezeli.
A szenvedés egyik tulajdonsága, hogy az a tény, hogy X szenvedést okoz Y-nak, nem enyhíti X fájdalmát. Ezért nem elég csupán szenvedést okozni az ellenfélnek, hanem ezzel egyidejűleg csökkenteni kell a képességét, hogy szenvedést okozzon nekünk, és/vagy meg kell tanulnunk elviselni a szenvedést. Egy csökönyös tévhit szerint Isten mindig a nagyobb zászlóaljak oldalán harcol, vagyis a háborúban mindig az erősebb győz. Ez egyáltalán nincs így.
Még egy bögöly is képes megfutamítani egy elefántot, ha az nem képes sem megakadályozni, sem elviselni a bögöly csípéseit.
Éppen ezért mindaz, amit a katonai elemzés címszó alatt hallunk Ukrajnáról nagyjából irreleváns a konfliktus kimenetelére nézve, még akkor is, ha ténylegesen minden egyes megállapítás megállja a helyét.
Az elfoglalt területek, a lelőtt repülőgépek, a megsemmisített harceszközök, a halottak és a foglyok, a tüntetések és a szankciók számadatai önmagukban irrelevánsak.
Az egyetlen közös nevező, aminek a segítségével összehasonlíthatunk almákat narancsokkal, az a szenvedések mércéje. Az okozott, a megakadályozott, és az elviselt szenvedéseké.
A szenvedések térképét azért is érdemes megrajzolni, mert a térkép fehér foltjai azok, amik előbb-utóbb kiaknázásra kerülnek a harcoló felek által, megváltoztatva ezzel a háború jellegét.
Az orosz-ukrán háború szenvedés-térképe azért bonyolult, mert nem csak két küzdő fél szerepel rajta, hanem egy sor külső játékos is. Ezek a kíbicek, a NATO, Kína, Irán stb. egyelőre igen keveset éreztek a harcoló feleket sújtó szenvedésből, de úgy tűnik hogy az ukrán örvény előbb-utóbb őket is magába szippantja.
A szenvedés-térkép katonai rétege igen egyoldalú.
Oroszország sokkal nagyobb szenvedést tud okozni Ukrajnának, mint Ukrajna Oroszországnak.
Az orosz oldalon “csupán” katonai áldozatokat látunk, halottakat, foglyokat, és az tönkretett haditechnikát. Az ukrán oldalon egy egész ország fizikai felőrlését.
A szenvedés-térkép humanitárius rétege még ennél is egyoldalúbb. Az ukrán oldalon ismeretlen számú civil halott, és sebesült, továbbá másfél millió menekült. Az orosz oldalon gyakorlatilag nincsenek civil áldozatok, és nincsenek menekültek. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a migráció általában egyirányú. Azok, akik keletről elindultak nyugat felé, általában nem térnek vissza.
A háború láncfűrésze valószínüleg megadta Ukrajna amúgy is haldokló korfájának a kegyelemdöfést.
A szenvedés-térkép gazdasági rétege se biztatóbb. Ukrajna gazdasága, kereskedelme, infrastruktúrája fizikailag semmisül meg a szemünk láttára. Az orosz gazdaság recseg-ropog a szankciók súlya alatt, de a két szenvedés között van több lényeges különbség. A szankciókat gombnyomásra lehet fel-, illetve lekapcsolni. Egy kimaradt vetést, egy lerombolt vaskohót, vagy egy elpusztult kikötőt viszont nem lehet gombnyomásra visszavarázsolni.
Az orosz-ukrán háborúval párhuzamosan kialakulóban van egy másik háború Oroszország, és a Nyugat között. Ennek a háborúnak is megvan a maga szenvedés-térképe, és ez a térkép az előbbinek az ellentéte. Ez az új, “Furcsa Háború” egyelőre csupán az oroszokra hozott szenvedést gazdasági szankciók, politikai presztízsveszteség, és az ukránoknak nyújtott haditechnikai támogatás formájában. Furamód, nekünk ez az aszimmetria teljesen természetesnek tűnik, és biztosak vagyunk benne, hogy mindez örökre így marad. Az oroszok szemében azonban ez cseppet sem természetes, és valószínűleg hamarosan mindent meg fognak tenni, hogy a szenvedés-térkép fehér foltjait élénk színekkel tegyék számunkra diszkomfortossá.
A katonai réteget illetően már többször írtam arról, hogy hogyan fogják az oroszok felhasználni az általunk Ukrajnának szállított páncélelhárító, illetve légvédelmi rakétákat – ellenünk. A migrációs hullámoknak köszönhetően a terrortámadások emberi infrastruktúrája már adott, csupán az eszközöket kell eljuttatni hozzájuk. A terrorizmus azonban csupán az egyik szerszám a régi Szovjetunió eszköztárából. A másik a kritikus infrastruktúrák támadása. Izrael kiber- és kinetikus akciói Iránban bebizonyították, hogy milyen sebezhető még egy relatíve kevésbé hálózatfüggő társadalom is. A harmadik támadási irány pedig mindazok a katonai es biztonsági infrastruktúrak elleni akciók, amik hitelesen tagadhatóak.
A gazdasági réteget tekintve az orosz fél legfontosabb fegyvere az energia.
A már meglévő energiahiány igen könnyen fokozható egy kiprovokált közel-keleti válsággal. A tartályhajók amúgy is igen gyakran szenvednek koccanásos baleseteket a világnak ezen a táján iráni drónokkal, tengeri aknákkal, és hasonló eszközökkel. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és a növekvő közel-keleti energiaszállítási gondok még jobban felértékelnék az orosz energia ázsióját a csillapíthatatlan étvágyú Kína szemében.
A migráció hadrendbe állításával kapcsolatban sem most írok először. Az ukrán gabonaexport kiesése önmagában is elég ahhoz, hogy egy masszív migrációs hullámot indítson meg Europa felé. És nincs az a migrációs válság amire ne lehetne rátenni még egy lapáttal a megfelelő katonai eszközök diszkrét alkalmazásával Szíriától Afganisztánig.
A technológiai hadviselés is kétirányú utca. Miután Oroszország nagyjából függetlenítette magát a világhálótól, igen kevés érdeke fűződik ahhoz, hogy a világháló globális működése fennmaradjon. A tengeralatti kábelek már a hosszuknál fogva is gyakorlatilag védhetetlenek, és a kereskedelmi műholdak megbénítása — a katonai műholdaktól eltérően –, nem jelent casus bellit.
Mindezt összefoglalva,
amit látni fogunk, az egy alternatív eurázsiai globalizáció kialakulása, egy párhuzamos világé, amit Oroszország , Kína és a szövetségeseik fognak kialakítani, a saját képmásukra.
Egy párhuzamos világhálón, és egy párhuzamos bankrendszeren kívül valószínűleg megjelenik majd egy párhuzamos világvaluta is, ami megpróbálja majd kiszorítani az amerikai dollárt a megszerzett pozíciójából. Gyakorlatilag minden, ami ezen a párhuzamos világon kívül található, célponttá válik az orosz hatalom szemében, amire nyomást gyakorolva szenvedést okozhatnak a Nyugatnak. Oroszország sohasem volt olyan szinten integrálva a globális gazdaságba mint Kína, és az energiaexportja sem függ az amerikaik által garantált szabad tengerhajózástól. Ebből kifolyólag vajmi kevés vesztenivalója van a bretton-woodsi paradigma összeomlásával, és mindent meg fog tenni, hogy felgyorsítsa ezt az összeomlást.
Fontos megérteni, hogy a meglehetősen egyoldalú szenvedés-térkép a Nyugat és Oroszország között hamarosan át fog alakulni.
A Nyugat twitter-csörtető polgárainak hamarosan alkalma lesz újragondolni, hogy milyen szintű szenvedést lesznek hajlandók elviselni Ukrajna érdekében.
A Nyugat védelme nem csupán, — és talán nem is elsősorban — a katonai beszerzéseken, és a hadseregek létszámfejlesztésén múlik. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy a nyugati vezetők és véleményformálók felkészítsek a közvéleményt az előttünk álló időszakra, ami valódi, húsbavágó áldozatvállalást fog követelni mindannyiunktól. Itt az ideje lebontani Winston Churchill szobráról a fóliaborítást, és újra kötelező tananyaggá tenni a churchilli helytállást és a baljós ígéretet:
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”
