Általában nem szoktam a taktikai szinten hozzászólni az ukrán válsághoz. Hála Istennek, vannak szakértők elegen, akik még Putyin úrnál is jobban tudják, hogy az ügyeletes fatornyos falut jobbról vagy balról fogják-e átkarolni az orosz megszállók. Ha most mégis ezen a szinten szólok a témához, az azért van, mert a megítélésem szerint sikerült felhalmoznunk a taktikai szintű tévhitek egy olyan kritikus tömegét, ami stratégiai szinten veszélyezteti nemcsak az ukrán fél érdekeit, de a Nyugat biztonságát is. Robert C. Castel jegyzete.
Az első ilyen tévhit a “Gerely” (Javelin), a “Fullánk” (Stinger), és a többi “csodafegyver” hatékonyságához kapcsolódik. A minap egy neves külföldi szakértőt olvastam, aki pontosan kiszámította, hogy az utolsó orosz harckocsi az Úr valamelyik havának 27.-én, délutan öt óra húsz perckor fog “elfogyni”. Az utolsó orosz harci repülőgép háromnegyed órával korábban. Hogy mire alapozza a derék elemző ezt a prognózist? Egy igen egyszerű számításra.
Egy Javelin páncéltörő rakéta sokkal olcsóbb és sokkal gyorsabban előállítható, mint egy orosz páncélos. Egy Stinger sokkal olcsóbb mint egy katonai légieszköz. A Nyugat sokkal nagyobb mennyiségben képes gyártani és leszállítani ezeket az eszközöket, mint ahogy az oroszok a veszteségeiket pótolni tudják.
Az egész csupán egy gyártástervezési, és forgalmazási kihívás, egyfajta IKEA — terepzöldben. A neves külföldi szakértő lesajnálóan nyilatkozott az oroszokról, amiért nem képesek még egy ilyen egyszerű fejszámolási gyakorlatra sem, és kegyesen megnyugtatta az olvasót, hogy nemsokára vége lesz a hepajnak, és újra vissza lehet zökkeni a klíma-, illetve COVID-pánik nyugalmába.
Először azt hittem, hogy a brit humor egy sajátságos fajtájáról van szó. Egy kis időbe telt, ameddig megértettem, hogy a derék szakértő halálosan komolyan gondolja a dolgot, és erre alapozva már be is harangozta az oroszok vereségét, Putyin bukását, Oroszország széthullását, és a többi boldogító hírt.
A probléma csupán az, hogy egy valódi háborúban a dolgok kicsit másképp működnek.
Én nem becsülöm le ezeknek a harceszközöknek a hatékonyságát. Különösen, hogy volt néhány kellemetlen talalkozóm velük, és egy orosz páncéltörő rakéta szilánkjait az életem végéig a testemben fogom hordani. Ugyanakkor azt is tapasztalatból tudom, hogy a valódi háború nem úgy néz ki, ahogy azt a derék elemző leírta.
A valódi háborúban nincs semmi lineáris, semmilyen előre kiszámítható arányosság. Nincsenek csodafegyverek.
A háborúban az egyetlen csoda az az ember helytállása embertelen helyzetekben. Jelen pillanatban az ukránoké. Erkölcsileg fontos, és helyes döntés volt az underdog támogatása ezeknek a harceszközöknek az átadásával. Ugyanakkor, ha a cselekedetünknek gyakorlati értelmet is akarunk adni, nem kevésbé fontos reálisan mérni fel ezeknek az eszközöknek a hatékonyságát.
A szárazföldi és a légi harcjárművek sohasem voltak sebezhetetlenek. A “Gerely”, a “Fullánk” és társaik nem forradalmi innovációk, csupán fél évszázados technológiák fejlesztései. Még azokban a helyzetekben is, amikor ezek az eszközök taktikai meglepetést okoztak — mint például a Jom Kippuri háború idején –, a másik fél nagyon hamar alkalmazkodott az új fenyegetésekhez. 1973-ban az izraeli hadsereg napok alatt dolgozta ki azokat a taktikai megoldásokat, amivel az arab seregek páncélelhárító eszközeit semlegesítették. 2006-ban a Hezbollah által alkalmazott Kornet-ek eleinte okoztak veszteségeket az izraeli páncélosoknak, de ebben az esetben sem sikerült megállítaniuk egy elszánt összfegyvernemi támadást. Idővel a taktikai válaszlépések mellett technológiai segédeszközök is megjelentek. Nincsenek adataim az oroszok által kifejlesztett aktív védelmi rendszerek (Afganit, Arena, Drozd stb.) hatékonyságát illetőleg, de tény, hogy 2014-ben a hasonló eszközökkel felszerelt izraeli harcjárművek sikerrel álltak ellen a Javelinnel egyenértékű orosz páncéltörő rakéták támadásainak.
A légihadviselésben hasonló folyamatok játszódtak le. A “Fullánk” és társai igen hatékonynak bizonyultak a 60-as és a 70-es években Közel-Keleten és Afganisztánban, de azóta számos taktikai és technológiai megoldás született a fenyegetésük elhárítására. Ezek a technológiai megoldások manapság annyira elterjedtek, hogy civil utasszálitó repülőgépeken is megtalálhatók.
Miért fontos, hogy tisztában legyünk ezeknek az eszközöknek az inherens korlátaival? Azért, hogy
ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy ha leszállítunk egy bizonyos mennyiségű, terepzöldre festett csövet Ukrajnának, akkor a győzelem biztosítva van.
Ha komolyan elköteleztük magunkat Ukrajna megsegítése mellett, akkor itt az ideje további, és hatásosabb megoldások után kutatni a szerszámosládában.
Ez a fajta, rosszul értelmezett optimizmus azonban csupán az érem egyik oldala.
Az érem másik oldala az a veszély, amit ezeknek a fegyverrendszereknek a terjesztésével kreálunk saját magunknak.
Ugyanazok a bűvészmutatványok, amik képesek alumínium-konfettivé porlasztani egy orosz harci repülőt, nem kevésbé halálosak a jó öreg fapadosunk ellen, ami a COVID-karantén utáni napsütéses szabadságba röpít minket.
Ugyanaz a Javelin, amelyik több kilométer távolságból képes kettészelni egy orosz páncélost, hasonló hatékonysággal hámoz majd meg egy ammónia vagy brómgázzal töltött tartályt valamelyik nyugat-europai nagyváros iparnegyedében.
Sajnos nem pusztán elméleti fenyegetésről van szó, amit paranoiás biztonságpolitikai elemzők találtak ki laikus-riogatónak. Az utóbbi évtizedek folyamán több, mint félmillió vállról indítható légelhárító eszközt gyártottak, és ezek közül néhány tízezerrel mind a mai napig nem tudunk elszámolni.
A hetvenes évek óta több, mint hatvan alkalommal támadtak ilyen rakétákkal civil utasszállító repülőgépekre, és ezeknek a támadásoknak ezernél is több halálos áldozata volt.
Mivel ezeknek a támadásoknak a döntő többségére Afrikában, Ázsia háború sújtotta övezeteiben, és Közép-Amerikában került sor, a jelenség szinte teljes egészében a nyugati közönség ingerküszöbe alatt maradt. Az is egy kevéssé közismert tény, hogy az USA a dollárok tízmillióit költötte arra, hogy ezeket a fegyvereket felvásárolja a feketepiacon, mielőtt még komolyabb kárt okoznának. Hogy mi változott az ukrán válsággal ezen a téren? Az hogy most Európa a háború sújtotta övezet, és a “Fullánkokat” nem kell becsempészni a kontinensre. Már itt vannak, és kihasználva a schengeni határok által felkínált lehetőségeket, utazgatnak még egy kicsit, mielőtt lekapnának a levegőégből egy turistákkal megtömött gépmadarat.
Csupán idő kérdése, hogy a “Gerely”, a “Fullánk”, és a többi Ukrajnába szállított fegyver fagylaltja visszanyaljon.
A szovjet, és a velük szövetséges titkosszolgálatok a hidegháború folyamán minden jóval ellátták Európa terrorszervezeteit, és bízva bízhatunk benne, hogy az oroszok most majd életre keltik a gyökeres-magvas hagyományaikat.
Sajnos egyáltalán nem kizárt, hogy rövid időn belül Európa utasszállító repülőgépei is elkezdenek alumínium-konfetti formájában landolni. Ez a veszély különösen a közkedvelt fapadosokat fenyegetii, mivel a low-cost légitársaságok nem engedhetik meg maguknak, hogy a gépenként egymillió dollárt fektessenek izraeli vagy amerikai védelmi rendszerek telepítésébe. Az oroszok a maguk részéről kapva-kapnak majd az alkalmon, hogy szélsőséges ukrán terroristákról mormogjanak. Még az is lehet, hogy a szériaszám alapján készségesen beazonositják, hogy melyik NATO országból érkezett Ukrajnába az a “Fullánk” amelyik a nyugatra visszatérve, több száz ember halálát okozta.
Az ukrán háború valószínűleg már régen a történelemórák unalmas anyaga lesz, amikor a nyugati titkosszolgálatok még mindig az elkallódott “Fullánkok” és “Gerelyek” felvásárlásával, lefoglalásával és hatástalanításával fogják tölteni pokolbeli víg napjaikat.
Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell “Gerelyekkel” és “Fullánkokkal” segíteni Ukrajnát. Csupán azt jelenti, hogy nem szabad naívnak lennünk. Egyrészt nem szabad naívnak lennünk a segítségként átadott fegyverrendszerek hatékonyságát illetően. Másrészt nem szabad naívnak lennünk azokkal a veszélyekkel kapcsolatban amik egy ilyen technológia-átadás elkerülhetetlen velejárói.
A “Gerely”, a “Fullánk” és a többi, általunk sztárolt haditechnika, nemsokára a világháborúkból visszamaradt aknák és légibombák modern megfelelőjeként fog kísérteni még hosszú évtizedeken át — valahol Európában.
