Mi lett volna, ha Izrael 1981-ben nem csap le az iraki osziraki reaktorra? Mi történik, ha a támadás kudarcot vall? Kifejleszthetett volna Irak atomfegyvert, ha az izraeliek nem támadnak? – teszi fel a kérdést Robert Farley az Opera-hadműveletről szóló cikkében.
Az atomreaktor
Az osziraki atomreaktor egy közös francia-iraki projekt volt, amelyről 1975-ben állapodtak meg. A reaktor építése 1979-ben kezdődött. A legtöbb beszámoló szerint Irak 1981-ben még nem kötelezte el magát a nukleáris fegyverek kifejlesztése mellett. A reaktorban francia mérnökök is jelen voltak, és a NAÜ ellenőrzése alatt állt.
Bár az Oszirak bizonyára hozzájárult volna egy potenciális iraki nukleáris programhoz, mégis sokak szerint önmagában nem képes elegendő jelentős mennyiségű fegyverminőségű anyag előállítására.
Az izraeli döntéshozók mégis aggódtak amiatt, hogy Irak, amely az iparilag legfejlettebb arab országok közé tartozott, hogy a reaktort ténylegesen egy nukleáris fegyverek kifejlesztésére irányuló terv részeként használhatják. Ez ellensúlyozta volna azt az előnyt, amelyet Izrael a saját nukleáris programjával elért.
Az irániak szintén arra a következtetésre jutottak, hogy az osziraki reaktor komoly fenyegetést jelent. Ők maguk is támadást indítottak a reaktor ellen még 1980-ban, amelynek következtében a mai napig is sok pletyka kering Izrael és Irán közötti akkori hírszerzési együttműködésről.
Még a fenyegető veszély tudatában is aggódtak azonban az izraeli döntéshozók, hogy a támadás provokálatlan agressziónak minősülne, ami nem kívánt figyelmet vonna Izrael saját nukleáris programjára. A rendkívüli távolságból végrehajtott támadás operatív szempontból is kockázatos volt, ugyanis az iraki és izraeli katonai képességek közötti különbség 1981-ben még nem volt olyan nagy, mint a későbbiekben.
A csapás
A csapást nyolc F-16-os hajtotta végre, hat F-15-ös kíséretében. Az iraki légierő az Iránnal vívott harcra összpontosított, sőt Irán akkoriban végrehajtott egy nagyszabású légicsapást is Irakban, amely számos iraki repülőgépet hatástalanított. Az izraeliek incidens nélkül repültek át Jordánia és Szaúd-Arábia felett is.
Az iraki légvédelem is csak a támadás végrehajtása után támadta meg őket. Minden F-16-os egy-egy kétezer fontos bombát dobott le, amelyek közül nyolc csapódott be az iraki atomlétesítménybe, súlyos károkat okozva.
Az izraeli légierő nem szenvedett veszteségeket, a másik oldalon tíz iraki katona és egy francia mérnök meghalt.
A válaszlépés
A nemzetközi reakció korántsem volt pozitív. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a Közgyűlés is elítélte a támadást. Franciaország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok egyaránt negatívan reagált. Izrael azonban nem szenvedett valódi hátrányokat a csapásért; Irak továbbra is Iránnal volt elfoglalva, és a többi nagy arab állam sem látta szükségesnek, hogy agresszívan reagáljon.
A támadás a mindenesetre segített meggyőzni az irakiakat arról, hogy elkötelezzék magukat a nukleáris fegyverek kifejlesztése mellett. Ahelyett azonban, hogy nyíltan dolgoztak volna, az irakiak a föld alá vitték nukleáris projektjeiket, fokozták a biztonságot, szétszórták a létesítményeket szerte az országukban és elutasították a nemzetközi felügyeletet. Nem világos, hogy az Oszirak túlélése lehetővé tette volna-e Irak számára, hogy 1991-re nukleáris fegyvert állítson hadrendbe, de a legtöbb szakértő szerint ez valószínűtlen.
Irak összehangolt erőfeszítései mégis elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy időben kifejlesszen egy nukleáris fegyvert az Egyesült Államok elrettentéséhez.
Az Iránnal vívott háború Irak katonai, ipari és pénzügyi erőforrásainak hatalmas részét emésztette fel, ami lehetetlenné tette, hogy Szaddám a nukleáris projektre koncentráljon. Még a háború után is, a nyomasztó adósságok és a más arab országokkal fennálló viták lehetetlenné tették Irak számára, hogy olyan céltudatos nukleáris fegyverkezést folytasson, mint amilyet Észak-Korea is tett.
A precedens
A csapás gyakorlatilag meghatározta a Begin-doktrínát, vagyis azt az elképzelést, hogy Izrael katonai akciót hajt végre annak érdekében, hogy megakadályozza közel-keleti ellenfeleit abban, hogy nukleáris fegyvereket fejlesszenek ki. Idővel, és különösen a Kuvait elleni 1990-es iraki agresszió fényében a nemzetközi közösség is pozitívabb fényben látta az izraeli légicsapást.
Az osziraki légicsapásnak a legnagyobb tanulsága az lehetett Izrael számára, hogy a nemzetközi elítélésnek valójában nincs hosszú távú hatása.
A támadás után Izrael elhárította a kritikákat, míg Irak nagyrészt figyelmen kívül hagyta a nemzetközi nonproliferációs kötelezettségeket. Az osziraki csapás „tiszteletreméltóvá” vált, és általában úgy tekintették, mint a Szaddám rezsimje által jelentett fenyegetésre adott megfelelő és arányos választ.
