Izrael a példakép a magukra hagyott országok számára egy könyörtelen világban – írja az UnHerden megjelent véleménycikkében David Patrikarakos újságíró.
2014 májusában jártunk, és Kijev külvárosába utaztam, hogy a Politico számára tudósítsak egy kiképzőtáborról, ahol ukránokat tanítottak arra, hogyan álljanak ellen a megszálló erőknek egy esetleges orosz invázió esetén.
Nem voltak túl jók. Egyik szegény srácnak úgy kellett tennie, mintha a mojito üvege kézigránát lenne, mert nem volt igazi. Tanya, egy 38 éves grafikus, aki szintén ott volt „kiképzésen”, azt mondta nekem, hogy azért vannak ott, hogy megtanulják „az alapokat”, hogy ne haljanak meg egy háború első percében.
„Talán azzal, amit tanultunk, egy-két napot kibírnánk” – találgatott.
Őszintén szólva úgy gondoltam, hogy optimista. Ami a legjobban megdöbbentett, az az volt, amit később mondott nekem:
„Valami olyasmit akarunk építeni, mint a svájci vagy az izraeli hadsereg – a nép hadseregét. Ez a hosszú távú cél.”
Britként megdöbbentő volt számomra, hogy valaki egy olyan országból, amely egy nála sokkal nagyobb ellenséggel küzd, amely ráadásul katonai erővel megszállja egyes területeit, Izraelt állítja példaképül – írja Patrikarakos.
De, mint rájöttem, nem csak Tanya volt az, aki így gondolkodott. Kijevben és a megszállt Kelet-Ukrajnában élő barátaim elmondták nekem, hogy az orosz invázió megértette velük, hogy pontosan kik is ők: egy olyan állam polgárai, akiknek a szövetségesek támogató szavai ellenére mindig egyedül kell harcolniuk Oroszországgal, a határaikat állandóan fenyegető sokkal nagyobb ellenséggel szemben. Most, amikor az izraeliekre néztek, rokonságot éreztek ezekkel az emberekkel, akiknek mindig egyedül kell harcolniuk az arab világ ellen – írja Patriarkos.
Úgy tűnt, hogy az akkori ukrán elnök, Petro Porosenko is Izraelt tekintette példaképnek. Még abban az évben kijelentette:
„Akárcsak Izraelnek, Ukrajnának is joga van megvédeni a területét – és ezt meg is fogja tenni, szíve minden bátorságával és lelke minden odaadásával”.
Oroszország hadseregének egy jelentős részét most Ukrajna határán sorakoztatta fel. Nem csak embereket és fegyvereket, hanem az invázióhoz szükséges összes támogató infrastruktúrát is telepítik az oroszok: nemrég még vérkészleteket is elkezdtek felhalmozni. Ahogy egy elemző megjegyezte: „ha ez blöff, akkor le a kalappal az oroszoknak, hogy minden apró részletet jól csinálnak”.
A hónap elején a brit külügyminisztérium bejelentette, hogy „információi vannak arról, hogy az orosz kormány egy oroszbarát vezetőt akar beiktatni Kijevbe, miközben azt fontolgatja, hogy megszállja és elfoglalja-e Ukrajnát”. Még olyan politikusokat is megnevezte az országon belül, akikkel a Kremlnek még mindig vannak kapcsolatai.
Nem emlékszem, hogy a brit kormány 2014-15-ben, amikor tényleges háború zajlott, ilyen nyersen nyilatkozott volna. Most is repülnek fegyverek Ukrajnába. Múlt csütörtökön Joe Biden amerikai elnök telefonbeszélgetést folytatott ukrán kollégájával, Volodimir Zelenszkijjel, amelynek során Biden elmondta neki, hogy az orosz invázióra már februárban sor kerülhet, amikor a keleti részen megfagy a talaj, és az orosz lánctalpas járművek mozogni tudnak. Biden a jelek szerint annyira felhúzta magát, hogy Zelenszkijnek meg kellett kérnie, hogy „nyugodjon le”.
Kijev nem tagja a NATO-nak, és nincsenek szövetségesei, akiket hívhatna. Egyedül van, ami persze nem újdonság. Ukrajnának évekig kétségbeesetten szüksége volt irányított páncéltörő fegyverekre, hogy megvédje magát egy orosz támadástól keleten, azonban az Obama-kormányzat ezt elutasította. Kijevnek több évet kellett várnia, amíg Trump végül beleegyezett a segítségbe.
Az 1948-as függetlenségi háború idején az izraelieknek kétségbeesetten szükségük volt fegyverekre; a világ nemet mondott (és valóban kioktatásokat harsogott a nemzetközi jogról). Így hát az izraeliek elmentek, és illegálisan vásároltak egy rakás cseh fegyvert. Nem voltak hajlandóak előadásokat hallgatni, amikor a születő zsidó állam szó szerinti kihalásával néztek szembe.
Ezek az érzések nem csak Ukrajnára korlátozódnak. Amikor a világjárvány előtt Görögországból tudósítottam, észrevettem, hogy Izrael, amely oly sokáig mumus volt a görögöknek, olyan baráttá vált számukra, „akinek udvarolni kell”. Arról a Görögországról beszélünk, ahol a baloldali ideológiától áthatott – „Szabad, szabad Palesztinát!” – üvöltik azok balos tüntetők, akik minden novemberben felvonulnak a görög junta elleni 1973-as diáklázadás emlékére. A két ország kapcsolatának csúcspontja egy 2021 áprilisában megkötött, mintegy 1,2 milliárd font értékű védelmi megállapodás volt.
Ahogy barátom, Constantine Lerounis, aki egykor Prokopios Pavlopoulos volt görög elnök tanácsadója volt, nemrégiben elmondta nekem: „Görögországnak és Izraelnek egyaránt olyan államokkal vagy potenciális államkoalíciókkal kell szembenéznie, amelyek sokkal nagyobb erőforrásokkal és nagyobb katonai erőkkel rendelkeznek. Amikor Görögország most Izraelre néz, nem egy gyarmati elnyomót lát, hanem egy olyan államot, amelynek nincs más választása, mint aránytalanul nagy hadsereget és magas készültségi szintet fenntartani. És megérti, hogy miért. A görög-izraeli közeledés már jó ideje készülődik. Ami egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, az ma már csupán józan ész.”
Az évek során Moldovában, Fehéroroszországban és a balti államokban hallottam, hogy nagyjából ugyanazt mondják nekem: Izrael jelenti a modellt a kis országok számára egy egyre könyörtelenebbé váló világban.
Itt nem csak a szomszédok közötti egyéni sérelmek felhalmozódásáról van szó. Valami megváltozott.
1806-ban Georg Wilhelm Friedrich Hegel német filozófus látta Napóleont lóháton bevonulni a németországi Jéna városába, és úgy gondolta, hogy a haladás végső megnyilvánulásának volt szemtanúja. Csaknem két évszázaddal később Francis Fukuyama amerikai politológus ezt a képet vette fel, hogy a liberális demokrácia hidegháborús győzelmét követően „a történelem végét” hirdesse.
Ma már nagyjából mindenki egyetért abban, hogy ez az eszme halott. Napóleon lova visszavágtatott a jénai kapun. A történelem kegyetlenül visszatért, és ahogy Damir Marusic, az Atlanti Tanács vezető munkatársa megjegyzi:
„Ukrajna 2014-ben megtanulta azt a kemény leckét, amelyet az úgynevezett liberális világrenden kívül sok ország természetesnek vesz: csak magadra számíthatsz”.
A probléma az, hogy a Fukuyama-szerű diadalmaskodás végigsöpört a kormányokon, és létrehozta a Marusic által „a világ progresszív víziójával átitatott aktivista politikusok” generációját, akiknek a legjobb szándékai és félszeg ígéretei sok fájdalmat okoztak. A 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón az Egyesült Államok azon törekvését, hogy a Membership Action Plan-t Grúziára és Ukrajnára is kiterjesszék, Franciaország és Németország vétója hiúsította meg. A kompromisszum érdekében a NATO „kifejezett ígéretet tett a blokkhoz való csatlakozásra, de nem adott konkrét határidőt a tagságra”. Ukrajnát és Grúziát magukra hagyták – előre látható eredménnyel.
Eközben az EU örömmel „üdvözölte” Moldova és számos más kelet-európai ország „európai választását” anélkül, hogy kötelezettséget vállalt volna az uniós csatlakozásra. Az ajtó nem volt nyitva, de nem is volt bezárva. A Kreml azonban most már tudta, hogy az USA és a NATO soha nem fog harcolni ezekért az országokért.
Itt Nyugaton Brüsszel és az ENSZ világa uralta a háború utáni rendezést. Megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy ujjal mutogassunk az izraeliekre, amiért régimódi eszközökkel kell visszaverniük a régimódi fenyegetéseket; gúnyolódtunk az atavizmusukon.
De Európa peremén és a volt Szovjetunióban a geopolitika és a történelem visszatért; sőt, valószínűleg soha nem is távozott. Senki sem jön megmenteni az ukránokat vagy a grúzokat. Az egyetlen esélyük az önállóság; és nincs sem idejük, sem luxusuk a nagyzolásra. Most Moszkva, Ankara és Peking világa emelkedik – és sok ország csak úgy tud hatékonyan reagálni, ha elfogadja egy olyan világ elveit és viselkedését, amely nem Brüsszelen, hanem Jeruzsálemen keresztül vezet – zárja cikkét Patrikarakos.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.