Az Amnesty International felháborító jelentése, amely szerint Izrael „apartheid állam”, szinte az egész zsidó világot arra késztette, hogy elítélje a szervezetet. A zsidó jobb-, középjobb-, és baloldali csoportok valamennyien egyetértenek abban, hogy az állítások hamisak, és hogy a szervezet célja nem az, hogy bizonyos politikákat kritizáljon, vagy, hogy az 1967-es határok mögüli kivonulást sürgesse. A jelentés Izraelt nem csak hogy szélhámos-államnak, sokkal inkább illegitim államnak bélyegezte. Az Amnesty célja a mai Izrael 1948-as megalakulásának elítélésével és a függetlenségi háború eredményeinek visszafordítására való felszólítással, az arab menekültek leszármazottai „visszatérési jogának” bevezetésével a bolygó egyetlen zsidó államának felszámolása. Mint ilyen, nem lehet másnak tekinteni az Amnesty erőfeszítéseit, mint antiszemitizmusnak. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az Amnesty és más, az „emberi jogok” védelmezőjének álcázott nemzetközi csoportok Izrael iránti megszállottsága a zsidógyűlölet függvénye, nem pedig a cionizmusról szóló intellektuális érvelés vagy a palesztinai arabok érdekeinek előmozdítására irányuló erőfeszítés, nem is beszélve a békéről.
De van egy probléma az Amnesty elítélésével a teljes zsidó spektrumból – a szélsőbaloldali anticionista csoportokon kívül, mint a Jewish Voices for Peace vagy az IfNotNow, akik maguk is bűnösek az antiszemita álhírek terjesztésében -, sőt még Izrael állam és a Biden-kormányzat részéről is.
Miközben jó dolog, hogy a liberálisok, a centristák és a konzervatívok mind elutasítják az „apartheid”- hazugságot, nem világos, hogy Jeruzsálem, Washington vagy a legtöbb zsidó csoport teljesen megérti-e ennek a támadásnak az összefüggéseit és azt, hogy ez mennyire veszélyes.
Az Amnesty jelentése nem a semmiből jött. Kifejezetten az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának nyílt vizsgálatát támogatja, amely a nemzetközi jog minden állítólagos megsértését vizsgálja Izraelben, Jeruzsálemben, Ciszjordániában és a Gázai övezetben.
Ezzel gyakorlatilag egy új ENSZ-ügynökséget hoztak létre az ENSZ Emberi Jogi Tanácsán belül, amely egy állandó intézmény lesz, és amelynek egyetlen célja Izrael démonizálása, valamint az Izrael elszigetelésére és páriaként való megbélyegzésére irányuló erőfeszítések előmozdítása lesz.
Ez arra az aljas antiszemitizmusra épül, amelyet az ENSZ 2001-es durbani konferenciáján láthattunk, amikor a rasszizmus vádjának felhasználására irányuló törekvés először kapott teret.
A potenciális kár, amelyet ez az állandó vizsgálat Izraelnek okozhat, túlmutat a puszta rosszindulaton. Azáltal, hogy az ENSZ struktúrájába és abba a látszatba, hogy hamis megállapításai a nemzetközi jog kifejeződései, megteremtik a színpadot a régi szovjet „a cionizmus egyenlő rasszizmus” hazugság újjáélesztéséhez. Sőt, a világszervezet befolyásának felhasználásával a BDS mozgalom Izrael elszigetelésére irányuló erőfeszítéseinek támogatására új életet lehelhet egy olyan antiszemita kampányba, amely globális szinten nem volt eléggé attraktív.
Ezen túlmenően fontos rámutatni, hogy Izrael kritikusainak állításaival ellentétben mindez nem a politika vagy akár a zsidó jelenlét jogos kritikájából fakad. Sokkal inkább nyíltan azt állítják, hogy a zsidó állam illegitim, függetlenül attól, hogy milyen politikát folytat, vagy hol húzódnak a határai.
Mégis, úgy tűnik, hogy a zsidó világ nagy részét nem riasztja túlzottan az ENSZ-vizsgálat, hasonlóan ahhoz, ahogyan nem értették meg a durbani és az azt követő három hasonló nevű konferencián történtek teljes jelentőségét, még ha el is ítélték azokat.
A Közel-Kelet megfigyelői hozzászoktak az Izrael-ellenes uszítás dobpergéséhez, amelyet olyan csoportok, mint az Amnesty és a Human Rights Watch, valamint az olyan baloldali izraeli csoportok, mint a B’Tselem folytatnak, amelyek rendszeresen elítélik Izrael politikáját, és még az „apartheid” jelzővel is dobálóznak. E támadások gyakorisága és az izraeli, illetve ciszjordániai élet valóságától való elszakadásuk miatt nehéz komolyan venni őket. Ennek eredményeképpen a legtöbb izraeli és Izrael-támogató belefáradt az Izrael jó hírnevét ért támadásokba. Gyakran hiányzik a lelkesedés a hazugságaikra való reagáláshoz szükséges erőfeszítésekhez.
Az önbizalom, mint hagyományos izraeli hozzáállás és az ellenséges világvélemény elutasítása – ha nem is közömbös vele szemben – szintén elfásultságot szülhet az ilyen fenyegetésekkel szemben. Ha a cionista mozgalom hallgatott volna a világ véleményére, már jóval 1948 előtt bedobta volna a törülközőt.
Az ilyen szervezetekre adott válaszlépések elnémítására szolgál az az elavult meggyőződés is, hogy azok, akik emberi jogi aktivistáknak nevezik magukat, mind jó szándékúak.
Az Amnesty arra is számít, hogy a megfigyelők és a sajtó úgy reagálnak a tevékenységére, ahogyan azt a távoli múltban tették volna, amikor még apolitikus csoportként tekintettek rá, amely kizárólag a zsarnoksággal való szembeszállásban érdekelt világszerte. Hasonlóképpen, sok zsidó liberális sokáig úgy tekintett a B’Tselemre, mint pusztán a liberális cionizmusra a gyakorlatban, amely az izraeli kormányt próbálja felelősségre vonni viselkedéséért, és nem, mint egy olyan csoportra, amely ellenzi az állam létezését, ahogyan azt a saját nemrégiben megfogalmazott „apartheid” vádja világossá tette.
Sokan úgy vélik továbbá, hogy emiatt aggódni felesleges, mert ennek ellentmond az izraeli arabok – akiknek egyik politikai pártja most partnerként ül az izraeli kormányban – és az arab világ nagy részének hajlandósága Izrael elfogadására az elmúlt években. Az Ábrahám-egyezmények megmutatták, hogy az arab és muszlim nemzetek mostanra megértették, hogy nem állt érdekében, hogy hagyják magukat túszul ejteni a palesztinok hajthatatlansága miatt.
Felismerték, hogy a zsidó állam értékes kereskedelmi partner és szövetséges, akinek támogatására számíthatnak az Irán és annak terrorista szövetségesei és segítői által elkövetett agresszióval szemben.
Sok zsidó és a zsidó állam barátai úgy gondolják, hogy egy olyan világban, ahol Izrael elnökét szívélyesen fogadják egy arab fővárosban, időpocsékolás azon aggódni, hogy mit mondanak baloldali ideológusok és ENSZ-bürokraták a cionizmusról.
Igazuk van, ha azt gondolják, hogy nem 1939-et írunk. Izrael erős, virágzó, itt van és marad is. De tévednek, ha azt hiszik, hogy az Amnesty jelentése és az ENSZ vizsgálata nem árthat Izraelnek azzal, hogy a nemzetközi jog tompa eszközét használja ellene, még akkor is, ha állításai teljesen hamisak, és az igazságosság minden fogalmának határozottan ellentmondanak.
Ezért az Amnesty-jelentésre adott reakció nem lehet csupán a felháborodását kifejező sajtóközlemények sorozata, amelyet a zsidó világ más, látszólag fontosabb ügyekkel való foglalkozása követ.
Az Izrael-párti csoportoknak az ENSZ-vizsgálat és az ahhoz kapcsolódó erőfeszítések ellenzését kiemelt prioritássá kell tenniük. Ez igaz az olyan liberális csoportokra is, mint a Jewish Council for Public Affairs és a Rágalmazásellenes Liga, amelyek elítélték az Amnesty-t, de sokkal inkább a Biden-kormányzat belpolitikai menetrendjének támogatásában érdekeltek, és valószínűleg arra készülnek, hogy fedezetet adjanak Washington iráni megbékélési stratégiájának, annak ellenére, hogy az mennyire veszélyes Izraelre nézve.
Az izraeli kormánynak és a Biden-kormányzatnak is meg kell értenie, hogy a legújabb apartheid rágalom egy olyan lövés, amelyre válaszolniuk kell. Annál is inkább, teljes körű offenzívát kell indítaniuk, amelynek célja, hogy világossá tegyék az ENSZ számára, hogy ha a vizsgálatot a jelenlegi tervek szerint engedik folytatni, akkor az megkérdőjelezi a további amerikai pénzügyi támogatást, valamint megnyitja a világszervezetből való teljes kilépés lehetőségét.
Igaz, nehéz elképzelni, hogy egy Biden-féle külügyminisztérium – tele baloldaliakkal és liberálisokkal, akik hisznek a diplomáciában önmagáért, és a multilateralizmust sokkal fontosabb értéknek tartják, mint Izrael legitimitását – olyan sürgősséggel lépne fel ebben a kérdésben, amilyenre szükség lenne.
A lényeg azonban az, hogy az Amnesty apartheidpropagandája nem csupán Izrael szörnyű rágalmazása. Ez egy olyan küzdelem kezdete az ENSZ-ben, amely alááshatja a zsidó állam működőképességét a világ színpadán. Azok, akik alábecsülik az ezzel az erőfeszítéssel járó potenciális veszélyt, nem látják a fától az erdőt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.