Németország a második világháború késői szakaszában olyan lenyűgöző gépeket gyártott, mint a Messerschmitt Me 262, és olyan halálos fegyvereket készített, mint a V1 és V2 rakéták. Az egyik legérdekesebb projekt, amellyel Németország előállt, azonban valójában már a háború elején, sőt, még a háború előtt megszületett. Ez volt az „Amerikabomber”.
Magyarul ez egyszerűen annyit jelent, hogy „Amerikabombázó”. Egyszerűen fogalmazva, ez egy német kezdeményezés volt egy olyan nagy hatótávolságú, stratégiai bombázó létrehozására, amely Németországból Amerikába, konkrétan New York Citybe és vissza repülhet, és rettegésben tarthatja az amerikai civil lakosságot.
Annál is inkább, mivel a repülőgépet német nukleáris fegyverek célba juttatására lehetett volna használni.
Több okból kifolyólag azonban ez a bombázó soha nem került gyártásba. Különböző terveket javasoltak, és néhány prototípus repülőgépet meg is építettek. Az „Amerikabombázó” azonban soha nem lett több, mint a Luftwaffe egyik ötlete. Története azonban elgondolkodtató, hogy mi történt volna, ha a repülőgép valóban megépül.
Willy Messerschmitt és cége már 1937-ben kidolgozta a „264-es” terveit, egy olyan repülőgépét, amely Európából eljuthat Észak-Amerikába, és a bombázás után visszatérhet a bázisra.
Németország minden nagyobb repülőgépgyárától érkezett tervpályázat, köztük a Junkerstől, a Focke-Wulftól és a Horten Brotherstől is.
A Messerschmitt e korai elképzelései ellenére az Amerikabombázó-projekt terve csak 1942 áprilisában készült el. A terv a portugál Azori-szigeteket jelölte ki bázisként, mivel a szigeteket akkoriban a német tengeralattjárók és a haditengerészet hajói a portugál miniszterelnök, Salazar miniszterelnök engedélyével üzemanyag-utántöltő állomásként használták.
A végső cél az volt, hogy az Egyesült Államoknak remélhetőleg több légvédelmi fegyvert kell majd saját védelmére használnia, ahelyett, hogy ilyen képességeket gyártana az Egyesült Királyságnak. Ez viszont lehetővé tehette volna, hogy a németek kisebb ellenállással foglalhassák el Nagy-Britanniát.
Hitler, Göring és a Luftwaffe hamarosan négy repülőgépet vehetett fontolóra a projekthez. Ott volt a Messerschmitt Me 264, a Focke-Wulf Ta 400, a Junkers Ju 390 és a Heinkel He 277. E négy repülőgép közül csak a 264-es és a Ju 390-es jutott el a repülő prototípus fázisig. A Me 264 kezdetben a két repülőgép közül a ígéretesebbnek tűnt a feladatra.
Három Me 264-es prototípus készült, az első prototípust kezdetben négy Junkers Jumo 211D motor hajtotta. Ezeket hamarosan lecserélték a nagyobb teljesítményű, egyenként 1700 lóerős BMW 801D motorokra. Végül azonban, a kezdeti ígéretek ellenére, nem a Me 264-est választották az Amerikabomber-projekthez. A Luftwaffe úgy döntött, hogy a Junkers Ju 390-es bombázót választja, mivel annak alkatrészeit a Junkers Ju 290-es szállító repülőgépeken is fel lehetett használni. A Me 264-est tengeri járőrgépként vetették volna be, amely szerepet szintén nem töltötte be soha.
Míg a Messerschmittnek azt mondták, hogy inkább a vadászgépekre koncentráljon, a Luftwaffe a Junkers terveit vette szemügyre. A Ju 290-es hasonló Ju 390-est hat 14 hengeres BMW 801E motor hajtotta, és a tervek szerint 8000 km-es hatótávolsággal rendelkezett volna. A repülőgépből két prototípus készült, bár a második, a V2-es állítólag soha nem repült. A kezdeti tesztrepülések ígéretesnek bizonyultak, így a Junkers szerződést kapott a repülőgép több sorozatgyártású változatának megépítésére, és legalább 26 darabot rendeltek meg belőle.
Ezt azonban később hét repülőgépre csökkentették. Miközben ez zajlott, a V1 prototípust állítólag Prágába küldték. A repülőgép története itt válik kissé homályossá. Tudjuk, hogy 1944 novemberében visszakerült a dessaui Junkers gyárba, ahol alkatrészeire bontották, majd 1945 áprilisában selejtezték, hogy megakadályozzák az amerikaiakat abban, hogy rátegyék a kezüket.
A pletykák szerint azonban a második repülőgép az amerikai partokhoz közel, New York Citytől északra repült. Erre a repülésre azonban nincs bizonyíték. A háború végére minden bizonnyal mindkét repülőgép már régen eltűnt.
A Ju 390-es és a Me 264-es prototípusok leselejtezésével az Amerikabombázó-projekt gyakorlatilag elhalt. A projekt azonban nem volt több, mint egy „csodaprojekt”, és csak arra szolgált, hogy a németek számára szükséges erőforrásokat sürgősebb ügyektől vonjon el.
Ráadásul a szövetségesek bombázása olyan intenzívvé vált, hogy a gyártósorok komolyan akadályoztatva voltak, arról már nem is beszélve, hogy a nácik nukleáris programja olyannyira le volt maradva a szövetségeseké mögött, hogy valószínűsíthető volt a bombázó ha el is készül, soha nem fog atomfegyvereket hordozni.
