Naftali Bennett miniszterelnök és Jáir Lapid külügyminiszter ugyan az év elején összeverbuvált egy ultraortodox pártok nélküli koalíciót, de még mindig tartanak a haredij és szövetségeseik hatalmától. Ez a magyarázata annak a döntésüknek, hogy elvetették a jeruzsálemi Siratófal előtti tér felújításának ötletét, amelyet Natan Sharansky, az Izraeli Zsidó Ügynökség korábbi elnöke vízionált, amikor 2013-ban bemutatta tervét. Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Sharansky elképzelése, amelyet végül Benjamin Netanjahu, akkori miniszterelnök és kormánya is támogatott, nemcsak kibővítette volna a Siratófal előtti területet, amelyet most az egalitárius imádkozásra tartanak fenn (a Robinson-boltív régészeti parkban, amely a Siratófal főterétől elkülönül), hanem hozzáférhetőbbé is tette volna, miközben megőrizte volna a jelenlegi férfi és női szekcióra osztott részeket.
A terv szerint a Siratófal előtti terület nemzeti emlékhelyként működne, amely befogadóbb lenne az egész zsidó nép számára, beleértve azon amerikai zsidók túlnyomó többségét, akik nem ortodoxok. Ezt az ötletet mind a nem ortodox felekezetek, mind a modern ortodox világban olyanok támogatták, akik elítélik, hogy a Siratófal az ultraortodoxok ellenőrzése alatt áll.
Bennett segített létrehozni a jelenlegi egalitárius imahelyet, és támogatja a Sharansky-tervet. Ahogy Lapid és kormányuk legtöbb tagja is.
De attól tartanak, hogy bármi, ami a vallásos jobboldalt ellenszenvessé teszi, erősíti Netanjahu törekvéseit a leváltásukra. Koalíciójuk – amely jobboldali, centrista, baloldali és anticionista arab pártokból áll – semmi másban nem ért egyet, csak abban, hogy minél tovább hivatalban maradjanak, és Netanjahut tartósan háttérbe szorítsák.
Tehát még ha Lapid azt is mondta, hogy a Siratófal előtti terület megváltoztatásának tervét ideiglenesen tették félre és bármikor felülvizsgálható a négy év alatt, amíg a kormány elméletileg hatalmon marad foglalkozni fognak vele, mindössze mese habbal.
Azok, akik Sharansky álmán osztoztak, most szembesülnek az izraeli politika valóságával.
Az izraeliek többségének nem tetszik, hogy az országos ortodox rabbinátus tartja kezében az olyan kulcsfontosságú területek ellenőrzését, mint az esküvők és a temetések. Még mindig felháborítja őket, hogy a haredi zsidók felmentést kapnak a katonai szolgálat alól, míg más izraeliek számára kötelező a sorkatonai szolgálat. Sokan szimpatizálnak azokkal is, akik ellenzik a vallási pluralizmus hiányát a felekezetek állami elismerése szempontjából.
Ugyanakkor a reális politizálás mindig ugyan arra a következtetésre vezeti vissza politikai pártok vezetőit: az ultraortodoxokkal való politikai háborúskodás aránytalan költségekkel jár.
Az izraeli reform és konzervatív zsidó mozgalmakkal ellentétben a haredik komoly szavazói bázissal bírnak, akár a kormányban vannak, akár nem, és úgy tűnik, még mindig vétójoguk van az olyan ötletek ellen, mint Sharansky sokat dicsért Siratófal-kompromisszuma.
És mindez függetlenül attól, hogy a haredi zsidó közösségekkel ápolt állami viszony mennyire tesz jót az amerikai zsidókkal fenntartott kapcsolatoknak, ahol a reform mozgalommal szimpatizáló zsidók aránya 90 százalék közeli.
Ez, ahogyan korábban is volt, sok siránkozást fog eredményezni, amiért az izraeli politikai vezetés nem törődik egy olyan kérdéssel, amely sok amerikai zsidónak fontos.
A pluralizmust – vagy annak hiányát Izraelben – gyakran hozzák fel annak okaként, hogy sok amerikai zsidó egyre inkább elidegenedik a zsidó államtól. De ez, valamint a hasonló érvek, miszerint a jobboldali politika vagy a Netanjahuval szembeni ellenszenv a probléma oka, félrevezetőek.
Egyes amerikai zsidók valóban dühösek a pluralizmus hiányára és annyira nincsenek kapcsolatban a palesztinokkal fennálló konfliktus valóságával, hogy úgy vélik, Izraelnek nagyarányú területi engedményeket kellene tennie a béke elérésének hiú reményében.
Ám a két zsidó tábor közötti növekvő szakadék oka sokkal inkább az Egyesült Államokban bekövetkezett demográfiai változásokkal függ össze, amelyek miatt sok amerikai elveszítette a zsidó néphez tartozás érzését.
A liberális mozgalmakkal azonosuló amerikai zsidók nem tévednek amikor arról panaszkodnak, hogy bár Izrael úgy állítja be magát, mintha minden zsidó érdekeit képviselné, a vallási érdekek ortodox fojtogatása aláássa a zsidó állam támogatásának erősítésére irányuló erőfeszítéseket.
Ám egy olyan országban, ahol nincs teljesen különválasztva a vallás és az állam, és a rabbikat az állam fizeti, a rabbikra vonatkozó kérdés eredendően politikai jellegű.
A politikai kérdéseket pedig szavazatokkal döntik el, nem pedig a zsidó egység előmozdításával kapcsolatos érzelmekkel.
Bár mind a reform, mind a konzervatív mozgalom, ugyanis nagyon kis számban, létezik Izraelben, és most már van egy reform rabbi a Knesszetben – Gilad Kariv rabbi munkapárti képviselő, a Bennett/Lapid koalíció tagja -, befolyásuk az országban, nem is beszélve a politikai rendszerről, továbbra is marginális.
Az sem az első alkalom, hogy a jelenlegi kormány elvetette a Kotel-tervet, amikor elszalasztották az ilyen irányú változások elérésének lehetőségét.
A 2013-as izraeli választások után Netanjahu ahelyett, hogy kizárólag jobboldali és vallásos pártokból álló koalíciót állított volna össze, olyan kormányt alakított, amelyet nem terheltek a haredi pártok követelései. Ez tette lehetővé a Jes Átid nevű új centrista párt megjelenését, amelyet az akkoriban politikai újonc Lapid vezetett, és amely első próbálkozásakor elképesztő, 19 mandátumot szerzett.
Lapid aztán térült-fordult és megegyezett a szavazás másik nagy nyertesével, a Bennett vezette jobboldali Zsidó Otthon párttal, amely 12 mandátumot szerzett. Netanjahu alkut kötött a baloldali Cipi Livni, volt külügyminiszterrel is, akinek a palesztinokkal való tárgyalásokért való felelősséget adta, egy másikat pedig a jobboldali, bár deklaráltan világi Jiszráel Béténu párttal, amelyet Avigdor Lieberman, Netanjahu volt szárnysegédje vezet.
Ez a koalíció képes lett volna arra, hogy megfossza a haredi pártokat az izraeli vallási élet feletti hatalmuktól, valamint hogy csökkentse az intézményeik számára a szavazataikért cserébe kicsikart busás állami támogatásokat, ahogyan azt Lapid és Lieberman a kampányaikban megfogadták.
Azok, akik ujjongtak e fejleményért, köztük jó sok nem-ortodox zsidó, legalábbis kezdetben nem is csalódtak. Ebben az időszakban jött létre az egalitárius imaterület, és ekkor mutatta be Sharansky a tervét, és kapta meg a kormány hozzájárulását.
De jóval azelőtt, hogy a Kotel-terv megvalósulhatott volna, bekövetkezett az első késedelem a sok közül, amelyet ideiglenesnek mutattak be, de most már úgy kell tekinteni, hogy valószínűleg végleges lesz. A koalíció működésképtelen volt. Lapid szörnyű pénzügyminiszternek bizonyult, Livni munkája pedig értelmetlenné vált, mivel az Obama-kormányzat Izraelre gyakorolt nyomásgyakorlási szándéka ellenére a palesztinok nem voltak hajlandóak komolyan tárgyalni.
2015-re Netanjahu mindkettőjükbe belefáradt, és úgy döntött, hogy visszatér a megszokott jobboldali/vallásos koalíciós partnerekhez, akik szavazataikkal lehetővé tették számára, hogy ismét a megszokott jobboldali/vallásos koalíciós partnerekhez tartozzon, akik gondoskodtak arról, hogy a pluralizmus vagy a Kotel-terv bármilyen törekvése szóba se jöjjön.
Megváltozhat ez? Talán. Az izraelieket már nem osztja meg a békefolyamat, amelyről a nagy többség úgy véli, hogy belátható időn belül úgyis elhal. Végül a jelenlegi, kizárólag Netanjahura összpontosító megosztottság is lezárul, noha az, hogy ez mikor következik be lehetetlen megmondani.
Egy elméleti izraeli jövőben talán lesz egy olyan politikai valóság, amelyben a haredi pártok nem csak, hogy nem kerülnek kormányra, de képtelenek lesznek a kormány hosszú távú fennmaradását veszélyeztető tényezőként működni. Ez azonban egyelőre nincs benne a pakliban.
Ez azt jelenti, hogy miközben a nem-ortodox zsidók nem tévednek, ha egy olyan Izrael után vágyakoznak, amelyben megvalósul a vallási pluralizmus és Sharansky víziója a Siratófalról, annak, hogy ez nem fog megtörténni, semmi köze az amerikai zsidók vagy rabbijaik, esetleg amozgalmaik iránti ellenségeskedéshez. Mindez ugyanis nettó politika.
Bár sok amerikai, aki más kérdésekben is ellenezte Netanjahut, úgy gondolta, hogy megszabadulva tőle, megoldódik a probléma, utódai ugyanúgy hajlandóak elárulni reményeiket, hogy hivatalban maradhassanak, ahogy azt Netanjahu tette. A pluralizmus akadálya továbbra is az izraeli választási matematika, és amíg ez nem változik, addig Siratófal sem fog.
