Míg a líbiai konfliktus nem sokat ártott a Maghreb-országok stabilitásának, addig egy szudáni háború felborítaná a bizonytalan regionális rendet Afrika szarván. Egy ilyen kimenetel megelőzése érdekében az USA-nak kiemelt prioritásként kell kezelnie a szudáni civil vezetés visszatérését – írja Shlomo Ben-Ami.
Ha egy posztkoloniális ország, amelynek kevés vagy semmilyen demokratikus hagyománya nincs, megmenekül egy brutális diktatúrától, ritkán válik demokráciává. Ehelyett valószínűleg politikai káosz és a stratégiai előnyökért küzdő külföldi szereplők kerülnek szembe vele. Ez történt Irakban Szaddám Huszein bukása után, és Líbiában Muammar el-Kadhafi megbuktatása után. Szudán is ugyanerre a sorsra jut?
Egyelőre úgy tűnik, hogy a válasz igen. Amikor 2019-ben katonai puccsal eltávolították Omar al-Basírt, a hosszú ideje Szudánt irányító diktátort, ugyanazok a külföldi hatalmak, amelyek Líbiát stratégiai játszóterükké tették, lehetőséget láttak arra, hogy megvethessék a lábukat a szubszaharai Afrika és a Közel-Kelet kereszteződésében.
Gyorsan létrehoztak egy szuverenitási tanácsot, hogy átvezesse az országot a polgári vezetésre való átállásra. A múlt hónapban azonban Abdel Fattah al-Burhan tábornok, Szudán katonai vezetője feloszlatta a Szuverenitási Tanácsot, és letartóztatta Abdalla Hamdok miniszterelnököt.
A puccs elkövetői mind Basír alatt szolgáltak. Ezenfelül Burhan elrendelte Basír feloszlatott Nemzeti Kongresszus pártja magas rangú tisztviselőinek, valamint iszlamista vezetőknek a börtönből való szabadon bocsátását. Mindez Egyiptomban és az Egyesült Arab Emírségekben sis félelmet keltett, mivel Szudán új vezetése osztja a bukott diktátor szimpátiáját a Katar és Törökország barátjának számító Muzulmán Testvériséggel.
A katonai puccsokat azonban ritkán hajtja ideológia. Ehelyett általában a pénzügyi és gazdasági érdekek védelmében történnek. A szudáni katonai vezetők ezúttal valószínűleg aranybányászati, építőipari és olajüzleteik védelmére összpontosítottak.
A puccsisták valószínűleg azt is remélték, hogy megvédik magukat a nemzetközi háborús bűnökkel kapcsolatos vádaktól. Elvégre Burhan a dárfúri népirtás egyik kitervelője volt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az olyan országok, mint Egyiptom, nyugodtan pihenhetnek. Törökország kapcsolata Basírral komoly stratégiai előnyökkel járt, többek között a Vörös-tengeren stratégiailag fontos helyen fekvő Suakin szigetének 99 évre szóló bérbeadását is eredményezte.
Bár Törökország többször is azt állította, hogy csak turisztikai célokra kívánja használni Suakint, egy katonai előőrs létesítése a szigeten valószínűnek tűnik. Burhan kormánya nemcsak fenntartja ezt a bérleti szerződést, hanem ki is egészíti azt, és hatalmas mennyiségű szudáni földterületet ad bérbe Törökországnak mezőgazdasági fejlesztések céljából.
Oroszország is szemet vetett Szudán vörös-tengeri partvidékére. Tavaly megállapodást írt alá a Szuverenitási Tanáccsal, amely lehetővé teszi számára, hogy akár négy haditengerészeti hajót is tartson Port Sudanban. Oroszország, amelynek a hidegháború vége óta nem volt haditengerészeti támaszpontja Afrikában, nagyon szeretné, ha bármelyik szudáni kormány megerősítené ezt a megállapodást.
Az egyik ország, amely úgy tűnik, nagyrészt elvesztette érdeklődését Szudán iránt, az Kína. Líbiával ellentétben Szudán nem jelentős olajtermelő. Ezt a pozícióját akkor veszítette el, amikor Dél-Szudán 2011-ben elszakadt, és magával rántotta ezzel az ország olajtartalékainak 80%-át.
Valószínűleg ez magyarázza, hogy 2011 és 2018 között Kína miért csak 143 millió dollárt nyújtott Szudánnak kölcsönök formájában – ami jóval kevesebb, mint a 2003 és 2010 között – főként energia- és közlekedési projektekre – nyújtott közel 6 milliárd dollár.
Valójában Kína szudáni érdekei jelentősen átfedésben vannak a Nyugat érdekeivel. Tekintettel Afrika szarvának stratégiai jelentőségére, mindkét fél azt szeretné, ha Szudán politikailag stabil és gazdaságilag önállóvá válna.
Aztán ott van Izrael, amely számára Burhan hatalomátvétele jó hír, legalábbis elméletben. Tavaly Burhan és katonai társai voltak azok, akik támogatták az Izrael Állam elismeréséről és a hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló megállapodást, amivel Szudán lett az ötödik arab ország, amely ezt megtette.
Szudán nacionalista polgári vezetői nem voltak annyira lelkesek az egyezségért, bár Donald Trump amerikai elnök kormányának ígérete, hogy Szudán lekerül a terrorizmus állami támogatóinak amerikai listájáról, kétségtelenül megkönnyítette azt.
A szudániak pedig továbbra is tisztában vannak azzal, hogy Izrael milyen fontos Amerika szívéhez és pénztárcájához vezető csatornának számít.
Ez a tudatosság Basírral kezdődött. Annak ellenére, hogy Izrael nemeziseinek, a Hamásznak és a Hezbollahnak volt a barátja, ő Izraelnek is udvarolt. Úgy vélte, hogy a diplomáciai normalizálással elnyeri az USA támogatását, és talán megállíthatja a Nemzetközi Büntetőbíróság általi vádemelését. A líbiai lázadó hadúr, Khalifa Haftar tábornagy most állítólag szintén Izraelhez fordult, hasonló szándékkal.
Amerika szudáni érdekei azonban jóval túlmutatnak Izrael támogatásának biztosításán, és messze meghaladják a líbiai érdekeit. Kezdjük azzal, hogy a tálibok afganisztáni hatalomátvétele óta az Egyesült Államokra nagy nyomás nehezedik, hogy elkerülje a demokrácia újabb nagyarányú vereségét külföldön. Az orosz és török – és potenciálisan kínai – jelenlét megszilárdulása a stratégiailag érzékeny Afrika szarván pedig az utolsó dolog, amire az USA-nak szüksége van.
Ráadásul, míg a líbiai konfliktus nem sokat tett a Maghreb-országok stabilitásának romlásáért, egy szudáni háború felborítaná a bizonytalan regionális rendet.
A szomszédos Etiópiát már most is polgárháború sújtja, amely a Szudánnal való határháborúval fenyeget, ami megzavarná a dél-szudáni olajexportot is. Etiópia hatalmas gátja a Níluson pedig egzisztenciális fenyegetést jelent Egyiptom számára.
A regionális konfliktus elkerülése érdekében az Egyesült Államoknak arra kell felhasználnia befolyását, hogy Izrael, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek támogatását is megszerezze a szudáni polgári vezetéshez való átmenethez. Ehhez vissza kell szorítani a Muzulmán Testvériséget, és biztosítani kell, hogy bármely szudáni kormány tiszteletben tartsa az Izraellel kötött megállapodást. A nílusi vízzel kapcsolatos vita rendezésének biztosítása érdekében az USA már megfenyegette Etiópiát, hogy visszatartja a fejlesztési támogatásokat.
