A hét elején az Axios arról számolt be, hogy magas rangú szudáni civil tisztviselők panaszkodtak mind izraeli, mind amerikai kormánytisztviselőknek a Moszad és a szudáni katonai tisztviselők közötti koordinálatlan kapcsolatokról — írja a The Jerusalem Post.
A Jerusalem Post úgy értesült, hogy a mellékes kapcsolatok a Moszad és a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) vezetője, Meir Ben Shabbat között a szudáni hatalmi központok befolyásáért folyó verseny részei.
Szudánban jelenleg legalább három kulcsfigura van jelen.
Ben Shabbat az utóbbi időben közvetlenebb kapcsolatban állt Abdel Fatah al-Burhan tábornokkal, a szudáni kormányzó tanács elnökével.
A múltban a Moszad június 1-jén igazgatói tisztségéből nyugdíjba vonult Joszi Cohen kapcsolatban állt al-Burhan-nal, és segített megszervezni egy kulcsfontosságú találkozót a tábornok és Benjamin Netanjahu, volt miniszterelnök között.
A Post úgy tudja azonban, hogy egy bizonyos ponton Cohen közvetlenül Abdalla Hamdok szudáni miniszterelnökön keresztül kezdett működni.
Ben Shabbat és Cohen komoly rivalizálásban állt egymással a Szudánnal és Marokkóval való normalizációs folyamatok valamint az Irán-politika irányításáért.
Bár hivatalosan Netanjahu végül Ben Shabbatnak adta a hivatalán belül a szudáni és marokkói tárcákat, úgy tűnik, hogy a volt miniszterelnök csendben engedélyezte vagy figyelmen kívül hagyta a Cohen Hamdokkal való kapcsolatait.
Ha ez lenne a befejezés, az máris bonyolult történet lenne, amely a szudániak részéről tévedésekhez és ahhoz a gyanúhoz vezethet, hogy Izrael összeesküvést sző és beavatkozik a belügyeikbe.
Ami azonban veszélyeztetheti a normalizációt – különösen, hogy a végleges erre vonatkozó dokumentumot még mindig nem írták alá -, az a bonyolult dolog következő rétege.
Cohen alatt – és most úgy tűnik, hogy a Moszad új igazgatója, David Barnea alatt is – a Moszad kapcsolatokat alakított ki Mohamed Hamdan Dagalo tábornokkal, más néven Hemettivel.
Gyakorlatilag Hemetti al-Burhan helyettese.
Ez azonban csak papíron van így.
A hivatalos narratíva mögött Hemetti lehet az igazi hatalom Szudánban, mivel ő irányítja a legnagyobb és legerősebb katonai erőt – egy tapasztalt milíciát, amely messze túlszárnyalja az ország hadseregét.
Sokan Hemettit tartják annak a valóságos személynek, aki 2019-ben megdöntötte az ország korábbi 25 évig vezető diktátorát, Omar al-Bashirt.
A kérdés tehát az, hogy a Moszad óvatosan és rugalmasan játssza-e ki a kártyáit Izrael érdekében arra az esetre, ha Hemetti valamikor átveszi a hatalmat, vagy a kérdés inkább a Ben Shabbat és a Moszad közötti rivalizálás általánosabb folytatása bizonyos külföldi ügyek ellenőrzéséért.
A The Post úgy értesült, hogy Netanjahu alatt izraeli tisztviselők tisztában voltak a kérdéssel – és néhányan még a szudániaktól is kaptak fülest a dolgokról. De ez sosem derült ki, mint a rivalizálás néhány más megnyilvánulása sem.
Továbbá a Post úgy tudja, hogy legalábbis a mai napig nem foglalkozott a kérdéssel a Naftali Bennett miniszterelnök és a Jáir Lapid külügyminiszter vezette új kormány sem.
Egy másik csavar az egészben az, hogy ki fogja megoldani a Bennett és Lapid közötti kérdést.
Bennett a miniszterelnök, és ő irányítja a Moszadot és az NSC-t.
Lapidnak azonban állítólag sokkal nagyobb hatalommal bíró külügyminisztériuma van, mint ami Simon Peresznek a kilencvenes évek közepén Jitzhak Rabin kormányában volt.
A minisztérium hatalma sokkal korlátozottabb volt a Netanjahu-korszakban, így a rivalizálás főként a hivatalnokok között maradt.
Vajon a Bennett-Lapid-kormány feloldja-e a Szudán-politikával kapcsolatos rivalizálást – amelyben szudáni tisztviselők panaszkodnak az amerikaiaknak, hogy a Moszad a katonai vezetőkkel együtt, a civil vezetők háta mögött, önállóan működik, mintha a vadnyugaton lenne?
Vagy a külügyminisztérium egyszerűen csak egy új, harmadik résztvevő lesz, amit hozzáadhatunk a keverékhez?
Egy biztos – a Post megértette, hogy Szudán nem egy olyan ország, ahol rengeteg repülőtér és nemzetközi járat van.
A Moszad talán észrevétlenül ki-beugorhat más országokba.
De ha továbbra is Szudánban tevékenykedik, közvetlenül a katonai vezetőkkel, mint Hemetti, és a polgári vezetéssel való egyeztetés nélkül, akkor észreveszik – és a normalizáció eshet áldozatul neki.
